Szatmár, 1905 (31. évfolyam, 1-51. szám)
1905-08-19 / 34. szám
XXXI. évfolyam. 34-ik sz. Szatmár, 1905. augusztus 19. SZATMAR. TÁRSADALMI KS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjelenik minden szombaton. ELŐFIZETÉSI Átt : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. ^szerkesztőség es kiadóhivatal : Deák-tér 3. szám. Miademirmn dijak a kiadóhivatalban fizetendők. Szerkesztőségi telefon 27. szám. IRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjntányosabb árban.-$» Nyilttér sora 16 fillér. <$A munka és jutalma. Munkára vagyunk teremtve, és pedig nemcsak azért, hogy a munkával saját egyéni céljainkat mozdíthassuk elő: hanem, hogy azzal minden egyebek javát -— vagyis a közjót is előmozdítsuk. Nagyon sok tere van a munkásságnak, a melyeken nemcsak testi, de lelki erőinket is igénybe kell vennünk, hogy a kitűzött célt elérhessük. Nagyon természetes valami az, hogy a jólét előmozdításában mindenkor az egyéni érdek áll előtérben, és csak az után következik a közös érdekek munkálása. Mert a ki saját jólétét nem képes megteremteni, az a közös jólét előmozdítására sem lehet képes közremunkálni. Azért mindenkinek elengedhetlen erkölcsi kötelessége, hogy első ízben a maga jobbvoltát igyekezzék megteremteni, mert csak igy érheti el azt a másik nagyfontosságu célját, hogy a közjóiét előmozdítására anyagi és szellemi erőinek kellő felhasználásával közremunkálhasson. Mindkettő olyan nemes és nagyszerű feladata ez minden embernek, hogy ez elől ki nem térhet, hacsak azt nem akarja könnyelműen elérni, hogy embertársai megvetését vonja magára ; a mitől pedig mindenkinek irtóznia kell, mert ez roppant szigorú, nagyon leaiázó, és keserves büntetés. A munkának két nagyszerű, felemelő és lelkesítő t. i. anyagi és lelki jutalma van. Az anyagi biztosítja a nyugodt megélhetést, a lelki pedig megfűszerezi az életet. Ki volna tehát olyan kö- nyelmü gondolkozást!, a ki e két nemes jutalmat megszerezni ne törekednék ? ! Nagyon sajnos, kénytelenek vagyunk kimondani, hogy ilyenek is vannak, a kik nem törődnek egyébbel, csak hogy napról-napra vegetálhassanak. Ez még ugyan nem volna valami rettenetes, kivált, ha minél kevesebb volna ezeknek száma; de az a nagy csapás, hogy az ilyenek, mint a dologtalan herék, csak a mások munkájának gyümölcsén rágódnak: tehát mig maguknak nem használnak, addig másoknak terhére, gyötrelmére vannak. Sőt az aztán a rettenetes nagy csapás, hogy az ilyenek tiltott utakon és módokon igyekeznek a mások megkárosításával saját nyomorult ekzisztencziájukat fenntartani. Lopnak, rabolnak, gyilkolnak mindaddig, mig csak rajta nem veszítenek, mig csak az igazságszolgáltatás sújtó ítélete rájuk nem szakad. Rettenetes nagy baj, — sőt veszedelem, hogy ilyenek mindig voltak, vannak és lesznek is ! Mert az ilyenek kiküszöbölésére sem a társadalmi rend, sem a büntető igazságszolgáltatás nem volt — és nem is lesz képes soha. Sőt az erkölcsi rend romlása folytán állíthatjuk, hogy az emberiség e veszedelmes fajtájának száma nemhogy apadni fogna, sőt inkább szaporodni fog, dacára az elrettentő megtorlásoknak, melyek igazolják, hogy a bűnt még a tyuk is kikaparja, és azután szigorú büntetésben részesül. No de ne törődjünk most ezekkel, hanem térjünk át felvett tárgyunkra, — vagyis a munkára és annak jutalmára. Munkásság a feladata minden jóravaló embernek, nemcsak azért, hogy azzal úgy a saját maga, mint a gondjaira bízottak ekzisztenciáját biztosítsa; hanem hogy a lelki nyugalom megszerzése mellett a közös célt is előmozdíthassa anyagi és szellemi tehetsége szerint. Tömérdek munkakör van, melyben kiki érvényesítheti képességét, hajlamát. A gazdaközönség szánt, vet, hogy a földet kiaknázza a maga javára; az iparos ipartermékeit, a kereskedő árucikkeit viszi a piacra ; a művészek lángeszük í produktumait, a tudósok agyuk kincseit tárják a világ elé, hogy a mig ezekben kiki feltalálhatja a maga anyagi vagy szellemi szükségleteit: ugyanakkor ők megtalálhassák munkáik jutalmát, olyan i arányban, a milyen haszonban, vagy élvezetben kívánták és tudták részesíteni a világot. Ha a várt jutalom az esélyek hullámzása folytán gyengén vagy épen nem jelentkezik, lehetetlen, hogy ez elzsibbasztólag ne hasson az illetőkre, s további munkakedvöket fel ne eméssze. Mert hiszen a munka jutalom nélkül nem egyéb dermesztő halálnál, miben tenger igyekezet lelte már gyászos végét. —- Erre különben rendkívüli befolyással van kinek-kinek élhetetlensége — vagy élelmessége, — és a mi fő, szerencséje vagy szerencsétlensége. Sok ember hiába dolgozik a legnagyobb lelkiismeretességgel, kitartó szorgalommal, nem boldogul úgy, a mint kifejtett munkássága után méltán megérdemelné, és jó, ha sovány kenyerén megélhet utána. Sok ember pedig csak úgy játszva dolgozik, még is könnyen hull az áldás a markába. Nagyon sokszor tapasztaljuk, hogy némelyek az ökör alatt is borjut találnak, mig mások a tehén tejéhez is nagy vergődéssel juthatnak. — Egyiknek szerencsétlensége, hogy a gesztenyét másnak kaparja ki a tüzből s mig maga hoppon marad, a másik vígan éldeleg a nyert zsákmányon. Hogy ez nem jól van igy, az bizonyos ; de ez nem elegendő ok arra, hogy munkakedvünk- ben meglazuljunk; mert hiszen azt is tapasztalhattuk már, hogy az efféle ingyenólők elvették megérdemelt jutalmukat: a megvetést, s aztán tovább, -—• a társadalomból való kiakolbolitást; mert a turpisság, a lelki ocsmányság — mint valóságos bűn — büntetlenül nem maradhat. msa^rxKV sássá TÁRCA. A szökevény. Sidoli Emmanuel czirkusz-direktor egy tiszaparti városban ütő fel fabódéját. Az első előadásra készülnek erősen. A nagy fabódéból nyakatört zene, ostorpattogás, lónyerités, kiabálás chaosza hangzott s mindezeket felülmúlta a direktor harsány hangja. Ép a 12 éves kis Caesarnak, az igazgató fogadott fiának mutatvány-próbája van ; s bízva abban, hogy az ezen próbán történteket minden indiscréczió nélkül elmondhatom, sietek a magamnak utalványozott szabadságot felhasználni. Szép pej lovon ül a szép, de szenvedő arczu fiú, lovát sarkantyú és kantár segélyével a zene ütemei szerint lépteti. Ez szépen sikerült. Egyszerre vig csárdást kezd a siralmas cseh banda, mire Caesar egy kitett deszkára ugratva gyors, de gyenge sarkantyn- zással tánczra kényszeríti lovát. De egy alkalmatlan időben tett éles sarkantyú szúrás miatt a ló felágaskodott annyira, hogy hátra esett. Szerencsére a kis fiú nem veszté el lélekjelenetét s leugrott, de a ló annyira odacsapta fejét a korláthoz, hogy csak szé- delegve állhatott fel. Erre a kis fiúhoz rohant a főlovász Herman s a kezében tartott kancsukával hatalmas vágást mért reá. Az ostor egyik ága a fiú mesztelen nyakát érte, honnan rögtön szivárogni kezdett a vér. Caesar össze- szoritott fogakkal, köny nélkül szemében vette kezébe az Armida gyeplőjét s ki akarta vezetni. — Jössz vissza! — kiáltott az igazgató, mig a mindenható főlovász vállon ragadva visszarántotta, is- I mét ütésre emelve a korbácsot. — Ne üssön — szólt a kis fiú, mig szemeibe j két nagy könycsepp gyűlt s leszaladt finom, halvány i arcán. Herman, a borzas főlovász, odább lökte s ismét végig kellett táncoltatni a lovat, pedig az ugrástól szédült a feje s a mutatványnál keze s lába egész j erejére volt szüksége. De elvégezte. Egy dicsérő, helyeslő szót nem kapott s busán vezette a nézőtértől deszkafallal elválasztott jászolhoz Armidát. Ott leült a jászolra s kezébe hajtva fejőt, megeredtek a részvétlenek előtt visszatartott könyek. Éhes is volt; reggel óta nem adtak ennie; ma este azért nem kap, mert hibázott, máskor azért, meri nincs, nem jut. Dicséretet nem, de verést és szidást annál többet kap. Egészen elmerült fájdalmas gondolataiba, midőn Armida hozzá dörzsölte állát. Caesár ránézett. Csil- lámlani kezdett szeme, mint mikor jó gondolat örvendezteti meg az embert. Odalépett a másik lóhoz, melyről Carola k. a. hódítja a hódithatatlanoknak tartott sziveket s elvett az az elé tett abrakból s azt Armidia elé tette s megveregette nyakát hízelgőén. Jól keli sikerülni. Megkezdődött az előadás. Carola k. a. müugrá- lását zajos tapssal fogadta, különösen a szabadabb látkörü arany fiatalság, azután Vulkán a tüzkirály ragadta bámulatra a kisvárosi közönséget. Ennek elvégzése után kiugratott magyar huszár ruhában a komédiás-direktor fogadott fia (kutyája), a kis Caesár. A szép kis fiúnak már megjelenését is zajos tapssal fogadta a közönség; mutatványát pedig a legzajosabb újrázással. Ismét visszatért s testetlen halvány arcza kipirult, kék szeme köszöntve pihent a közönségen. A kis fiú gyönyörűen nézett ki s a közönség osztatlan érdeklődése mellett tánczoltatta lovát. Néha-néha kék szeme Kőváron pihent a kijáráson. Vájjon odateszi-e Herman a deszkát, hogy átugrassa ? vájjon kinyitja-e a kaput ? A csárdás vége felé a lovász csakugyan deszkát tett a kijárás elé s int Caesarnak, hogy menet ugrasson és egyúttal kinyitotta a szabadra nyíló ajtót, nehogy a sebes rohamban belevágódjanek. Caesár átugratta a korlátot s a sebes rohamban túl ment a kapun, ki a szabadba. A közönség zajosan éljenez s hívta vissza, legalább látni akarta hirtelen lett ked- venezét. Elmúlt egy negyed-, egy félpercz s még sem jön. Hosszantartó morgás keletkezett, melyből e szó volt kivehető : megszökött. — Herman — kiáltott harsányan az igazgató — üljöu a Ralira és fogja el. A borzas Herman kegyetlenül vigyorgott: „majd arra a szép pofájára fogok ütni most“ — mormogá irigységgel eltelve s az ólba ment, s nemsokára hallatszott a lódobogás. A közönség nagy része szintén eltávozott s az ott maradtakat egy pár mutatványnyal kielégítve haza küldték.-----------A kis Caesár a város főutcáján vágtatva rohant a lólábára kötött csörgők zaja által megállított járókelők között. A járó-kelők pár perc múlva egy másik lovat is láttak ugyanazon irányban elvágtatni. Caesar a városon kívül megáliitá lovát, leszedte a csörgőket lábáról s azután felugorva még sebesebb nyargalásra ösztönzé. Néha-néha füléhez hajolt s nevét susogta. J oó Sandoi & 1 1 s 230 & tc x, elsőrendű * miiruliatestö és vegyészeti tisztiló intézete AUGUSZTUS U O JL-fc ö 1 (värOäkiaz mellett) SZ AT ]Vt A R DeäRt er Lakás S8 OiüJb.elx Zrínyi titcau 39. ssara, saját káa. £2, a as,
