Szatmár, 1905 (31. évfolyam, 1-51. szám)

1905-01-01 / 1. szám

2 S Z A T M Á R. jan. 1. amit a legtekintélyesebb társadalmi osztálylyal szemben ma már mindenféle hazátlan semmire­kellő magának megenged s mosdatlan szájjal igyekszik tépni azt az intézményt, melyet népünk megmentésére anyagi áldozattal, fáradsággal, ra­jongó ügyszeretettel istápolgatva nagy keserve­sen megteremtettünk, terjesztettünk s népszerűsí­tettünk. Úgy tüntetik fel, mintha a kereskedelem fontossága megkívánná, hogy a termelést nekik kiszolgáltassuk s azért termelnénk, azért volná­nak termelők a világon, hogy a kereskedelem meg ne bukjék. Ideje lesz már egyszer őszintén beszélni s nyíltabban világot vetni a ferde felfogásra, hogy értsük meg a dolgot, azt, hogy tulajdonképen ; mit ismerjünk el jogosultnak s mit tekintsünk j erőszakkal utunkba tolakodó stréber törekvés­nek, hogy inindenikkel érdeme szerint bán­junk el. Távol áll tőlünk, hogy a kereskedelem el­len dolgoznánk, hisz azt felette üdvös, szüksé- l ges működésnek tekintjük, mely termelvényeink elhelyezéséről gondoskodik, igy annak jobb ér­tékesítése révén a termelő érdekeit szolgálja; de e jó hatása a kereskedelemnek csak addig | érvényesülhet, amig az tultengésbe nem megy I át s nem több a kereskedő, mint az értékesí­tendő cikkek okvetlen megkívánják. Addig, inig az egyensúly fennáll, addig az értékesítésből megtalálhatja a kereskedő a tiszteséges polgári hasznát anélkül, hogy mesterségesen a termelő érdekeinek ártana. Amint azonban a kereskede­lem túl teng, az több embert foglalkoztat, mint szükséges, természetes, hogy a fölösleg megél­hetése már a termelő rovására esik s az érté­kesítés hátrányosabb, mint lenne szakszerű ke­reskedelem nélkül. Ennek természetes kifolyása, hogy a keres­kedelmet mellőzni kénytelen a termelő, úgy ér­tékesítése, mint beszerzése körül s itt kezdődik a létjogosultsága a termelők szervezkedése utján létesülő szövetkezeteknek, melyek bár kereskedői szellem és gyakorlat hiánya folytán jóval költ­ségesebb szervezettel bírnak, mint a hivatásos kereskedők üzleti szervezetei, mégis előnyöseb­bek a termelőre, éppen a kereskedelem tulten- gése folytán előálló — megengedjük, egyes esetekben a verseny folytán kényszerült — kap­zsisága miatt. E túlhajtott versenyben áll azon- [ ban éppen a tultengés. A kereskedelem csak addig tölti be hivatá­sát, amig úgy közvetít, hogy abból minden irány­ban előny háramlik s a termelő azért adja ke­reskedő kézre cikkeit, hogy azért többet kapjon, mintha direkt adná el, a fogyasztó pedig olcsób­ban és kényelmesebben juthasson hozzá, mintha direkt szerezné be. Hogy ez nagy mesterség, be­ismerjük, de hát élni, vagyonosodul ingyen nem lehet 1 Utóvógre is pedig, amint a kereskedelmet magának semmiféle nemzetiség, híj, vagy fele­kezet nem monopolizálhatja, úgy viszont^ azt sem kívánhatja a mi hazánktól, hogy mert ő keres­kedni akar, adjon neki kereskedni valót. Hát ha nincs elég közvetíteni való, tessék szintén ter­melni ! Ami a szövetkezetek elleni hajszában nagy­ban nyilvánul, az számtalanszor lejátszódik sze­münk előtt kicsiben. Ahányszor az Avas szilva termése érik, a távolról jövő kereskedőket a kis kupecek leve­rik s a termelő fél áron tudja eladni azt a sziU vát csak, amiért előtte való nap még a szom­szédjának jó árt ígértek. A kupéétól azonban megszabadulni nem lehet, mert az a szemtelen­ség és erőszakosság minden eszközét felhasz­nálja, hogy a kereskedőt elfogja, még mielőtt a termelővel beszól. Hát egészséges állapot ez ? Ezek a kupe­cek nem felesleges vérszipói a termelő társada­lomnak ? Nem indokolt és méltányos-é ha az ellen védekezik a termelő s direkt szállítás cél­jából szövetkezik ? Számtalan ilyen példa tette szükségessé a szövetkezést s napirenden vannak azok az ese­tek, ahol a kereskedelem túl megy a hivatásán s uzsorává, zsarolássá fajul. Azért értsük meg egymást 1 A kereskedelem üdvös és hasznos. De hogy hasznos és tulten­gésbe nem ment, akkor bizonyul be, amikor a kereskedő-világnak oka nem lesz a szövetkeze­tek ellen falka vadászatot tartani, mert azok ma­gúktól elvesztik jogosultságukat, célszerűségüket a szoiid kereskedelmi irányzat alatt. Azzal pedig, hogy a helytelen irányban fejlődő kapzsi keres­kedelmet irtjuk és eszközt állítunk ellenük, ezzel épp a szolid kereskedelem érdekét kívánjuk szolgálni s igy minden támadásban a kapzsi és uzsora karmait látjuk és ütjük. Színészet. Vasárnap délután a „Czigánybárót“ játszot­ták, este pedig egy tőzsgyökeres magyar népszínművet a „Vereshajut.“ Egészséges üde levegő áradj szét a színpadon, a magyar népélet kihalófélben lévő alakjai mintha megelevenedtek volna a magok természetes, egyszerű, de néha ferde gondolkodás módjokkal, büszke, de jó sziveikkel. —- A címszerepet Révész Ilonka ját­szotta a tőle megszokott kedvességgel és ügyességgel. Szép magyar dalaiért a nyílt színen is tapsot aratott. Tisztái ez este valódi kabinet alakítást nyújtott. — Itt említjük meg, hogy nagyon helyesen tenné az igazgató ha műsorába felvenné a régi jó magyar népszínműve­ket, melyek inkább vonzanák a közönséget, mint az ujabbkori darabok. Hétfőn d. u. a „Peleskei nótárius“ este pedig az „Arany virág“ került színre. A főszerep Kornai ke­zében volt, kit tisztelői és barátai virágokkal halmaz- tak el, azonban ez este nagyon színtelenül és kedvet­lenül játszott. Kedden Valtler Oszkár és Stein Leo „Áldozati bárányát“ adták. A szerzők a darab cselekményét már az első felvonásban annyira összebogozzák, egy megkötendő házasságot annyi bonyodalommal vesz­nek körül, hogy szinte kétség merül fel az iránt, hogy hogyan lehet itt még mindent jóra fordítani. Mulatsá­gos, kacagtató, élére állított jelenetek folytán ez azon­ban végre a szerzőknek mégis sikerül, s a házasság megköttetik. A darab uj, modern, sikamlós, finom pi­kantériával van fűszerezve. Egyet azonban el kell róla ismerni, hogy valóban vígjáték s az egész előadás alatt a nézőtér vidám kacagástól hangos. A szereplők közzül kitűntek Kendi Boriska és Tisztái diszkrét és ügyes játékaikkal. Jó volt még Szőke Sándor, ki a vőlegény szerepében sikerrel és buzgalommal játszott. Szerdán a „Pesti nők.“ Ez idényben harmadszor majdnem üres ház előtt. A szereplők a régiek voltak. Csütörtökön Schakespeáre est volt színházunkban. Az angol szellemóriás egy valóban örökbecsű müvét adták „Romeo és Júliát.“ Szép, intelligens és lelkes kö­zönség nézte végig az előadást, mely kétségbevonha- tatlanul bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy a drámai személyzet messze fölötte áll az operettinek. Jól esik ezt constatálnunk egyrészt azért, mert ezáltal a szín­művészet nagy nemzeti s ideális céljait hatványozot- tabb mértékben szolgálhatják, másrészt hogy lehetővé teszik a klassikus előadások tartását, s a közönségnek ama része is, a kiket nem hevít a léha és frivol operettek trikós jelmezei, — megtalálja a maga műélvezetét. A főszerep Krasznay Ernő kezében volt, ki elismerésre méltó buzgósággal játszotta Romeo nehéz szerepét. Ez a tehetséges fiatal színész már első felléptekor meg­mutatta, hogy ő valódi, komoly, hivatásának élő s azt szerető művész ember. Játéka mindig biztos, disting- vált. intelligens, szerepének kidolgozása gondos, mély tanulmányra valló, alakítása tökéletes. Meglátszik rajta az előkészület, a tanulás s a mai iskolának hatása, mert feladatául nem szerepének eldeklanálását tekinti, hanem gondos alakításra s személye jellemének kidom- boritására törekszik. A siker elérésében nagy része volt Pataki Rizának, ki méltó partnere volt Krasznainak. Júliát játszotta, ezt a csodálatos s bámulatos lelkületű nőt, öntudatosan, érzéssel s igazi drámai szenvedély- íyel. Játékát mindig szívesen nézzük s művészi alakitó képessége folytán valóban élvezzük is, csak hagyjon fel azzal a velőtrázó sikoltásokkal. A szélsőségekbe kár csapkodni. Kisebb szerepeikben elég jók voltak Szen­tes, Szőke Sándor, Szilágyiné s Gerő Ida. Pénteken zónában a „Mikádót“ adták. Első elő­adása alkalmából elmondtuk róla véleményünket s ez előadása után valószínűnek tartjuk, hogy végleg letű­nik színpadunkról. állok haptákba. Hát nem olyan ereje volt még, hogy szétütötte a lábam kétfelé, a hogy most áll ? A doktor I azt mondta a kapitányomnak, hogy örülhetek, hogy ; úgy, a hogy, de meg van a két lábam. — A kapitá- nyom meg majd, hogy oda nem lett miattam. Mert jó ember volt. És olyan szép ábrázatu, akár egy festett kép. Nem is volt szebb ember az egész regimentben, mint nagyságos Gerendy Xavér Ferencz kapitány ur! — Kerényesyné ekkor már befelé indult a kastélyba, a kőműves meg utána lődörgött. De ekkor az öreg úrnő megállt. — Hogy mondtad ? Ki volt az a kapitány ? _ fordult hozzá. — Gerendy Xavér Ferencz, igen is. Talán tetszett róla hallani ? Mert ott rosszul járt szegény. Elvesztett valamilyen pénzt. Aztán fucscs! egyszerre elküldték. Én még a Regiments-Spitálban voltam akkor. De mind azt gondoltuk, hogy elpusztította magát. És né ! mikor négy nap a püspöki folyósot reparáltam, csak jön egy rongyos öreg koldus és beküldi írásait az inassal az I exczellencziás püspök úrhoz. Az inas meg — jóba va gyök az öreg Gáborral — előbb velem nézte át a csa- : vargó irományait. Hát ott áll, hogy Gerendy Xavér Fe­rencz, volt kapitány! No, hát szegény, a mikor ott Bosnyába leesett a sárba, nem tudhatott többé már föl­kelni ! Csak úgy messziről néztem őt a folyóson. De nagyon szét van morzsolva. Olyan sárga forma rossz ! kabát volt rajta, csak valami árokba találhatta. A csiz­mája csupa rongy. De még a kalapja is rongyos volt. Az őszös hajzata, mint a tavalyi fü, úgy bokrosán állt ki a lyukas zöld kalapból. Az öreg méltóságos asszony már akkor gyorsan ment befelé s a kőműves csak utána botorkálva be­szélte ezeket. Mikor bejárathoz értek, az öreg úrnő vissza se nézett Gombás görbe Lajosra, ki illő czeremóniával bú­csúzott el, a inig majd visszajön, Kerényesyné oda bent az alacsony ebédlő széles ablakánál állt meg. Onnan messzire kilátott az országúira. — Ha erre jönne, itt menne cl; — és ott állt csaknem egy óráig. Mintha csak éppen akkor kellett volna arra jönni annak a csavargónak, a kit még most is Gerendy Xavér Fereneznek neveztek. Hisz a püspök lakhelye csak néhány kilométer távolságra van, onnan könnyen ide jut. De nem jött arra s az öreg úrnőnek végre az ju­tott eszébe, hogy hiszen az a szegény ember másfelé is vehette útját — és lement a kertbe. Ott minden fa, minden bokor virágzott, tarka édes, enyhe szinekben. És ez mind, mind neki köszönhette, hogy ilyen szépen, ilyen békében virulhat. Az ő gondja a fák, a virágok védelme. Itt az erős illat felé száll a virágzó fáktól. Most köszönetképen az illat jön hozzá s később a gyümölcs­fák bus hálája. A kert háládatos! Igen, a fák, a virá­gok háladatosak. Kerényesyné lehajtotta az egyik fa bokrétás ágát s úgy gyönyörködött benne. Épen akkor ment el a kö­zel rácskerités mellett valaki. S az öreg méltóságos asszony önkénytelenül oda­nézett és visszahökkent. Ott ment egy csavargóféle koldus, elrongyolt sárga kabátban. Fején a rongyos, vedlett zöld kalapból, mi n a régi fű, sárgás-fehér hajcsomók álltak ki. Kerényesyné zsebébe nyúlt. Csak öt forintot ho­zott magával. Arra az esetre készítette, ha az ablakból meglátja a szegény elzüllött embert. De mikor itt meg­látta, egyszerre úgy érezte, hogy többet kell adnia. Eleinte kiáltani akart rá. Megállítani, hogy itt adja át a, segedelmet. De nem tudta, hogy szólítsa. Néven nem hívhatta. Nevét ki nem mondhatta. Mig igy tanakodott, a csavargó átment. Hisz úgy is a kastélyba megy, majd ő is fölsiet Legalább több pénzt ád neki. Sokkal többet! És sietett, a hogy csak birt. De az udvarban nem volt semmi idegen. Az öreg úrnő gyorsan kihozta a pénzt. Maga akarta átadni, a cselédek tndta nélkül. És úgy, hogy a szegény ember ne is sejtse, hogy ő tudja kilétét. írásaihoz nem is fog nyúlni. (Folyt, köv.) pr Legjobb varrógépé k kedvező részieifizeiesre kaphatók Szaímáron, Kazincy-utca 17, a Zárdával szemben. 0

Next

/
Thumbnails
Contents