Szatmár, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-02-13 / 7. szám
XXX. évfolyam. 7-ik szám. Szatmár, 1904. febr. 13. SZATMÁR. TARSA DALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjelenik minden szombaton. •v WELŐFIZETÉSI /&8F7 ' \ Egész évre 4 korona. Féfóvi Eyyes szám ára fcűL #J!ér. „’ v Az uj énekeskönyéiJi^ Lapunknak csaknem minden olvasóját közvetlenül érdekli az a mozgalom, mely az ev. reformált egyház ónekeskönyvének megújítása céljából mintegy két évtized óta felszínen lóvén, a múlt óv november havában egy próbakiadásu uj énekeskönyv elkészítésével az most befejeztetvén a munka a nagy közönség bírálata alá bocsátatott, a mennyiben minden lelkószi hivatalnak megküldetvén egy-egy példányban, egyházunk ahoz értő értelmes tagjai áttekinthetik azt s megtehetik reá észre vételüket s vagy a lelkószi hivatalok vagy egyházi lapok utján véleményüket közre is hozhatják. Nagy óvatossággal és körültekintéssel készült ez a munka, mert oly számtalanfóle fontos okok között tekintettel kellett lenni arra is, hogy a népünknek már egészen vérébe ment, leggyakrabban használt, általánosan elterjedt énekeink hirtelen ki ne vétessenek híveink kezeiből, nehogy ezáltal valami rázkódás legyen egyetemes egyházunkban. Általánosságban nagyon rászolgált már énekes könyvünk a reformra, mert hiszen p. u. zsoltáraink nagyobb része még a 17-ik században élő Szenczi Molnár Albert fordításában van ma is a közhasználatjSZERKESZTŐSBG ÉS KIADÓHIVATAL ; Deaktér 3. szám. Miudeiiw.'iiiü dijak a kind*’hivatalban iíök 1..I1... iipnViiV....i .pi 'iiw.y.ii. mm ...—~~ HI RDETÉSEK: Késipónífiiotés méláit a Lgjutáiivosabb árban. Nyiittór sora 16 fillér. <*— T Á RJ L A. A pocsolyában. (Szatíra.) Irta: KÓSA BBS. „Difficile ©st satyiam non sc ibere.“ Horatius. Régen csicsergek „száraz ágon,“ Lantot már régen pengetek; Jutalmul a „hálás“ világtul Nem kaptam még egy „kopek -et! így van ez I így volt 1 ... így leend míg A „fiastyuk“ az égen jár .. A borostyánt ma elkaparja Poéták elől sok szamár ! Míg élt Ovid — egyre kesergett S Horac mig élt — koplalt sokkat . . . Virgiliusra ráfogják, hogy : Álmodott sok bolondokat! A „kor,“ tudjuk, „hálátlan“ mindig, Benne derűt ború követ . . . Mig éneklünk, nincsen mit ennünk, Holtnnk után adnak „követ“. S ráírják : önmagát emészti Mint mécs mig élt 1 . . . szegény bolond Holdsugárt ett — magasba szállva, Alant hagyva a földi hont! Nem mintha én Horatiusnak Utódja volnék; — nem lehet Ily álmokat feltenni rólam, Ki még nem jártam felleget. Nem mintha a dicső Ovidnak Virgilnak lantja pengene Ujjaim közt; — ő énekükhöz Enyém csakis „macskazene.“ Nekem okom nincsen panaszra, Félre ne értsen senki most . . . E11 firkálok, mivel nem tűrök Előttem „tiszta“ papirost. A „váltó“ is beírva jó csak . . . Girálva kap értéket az . . . Melyet a Bankok — bölcs tanácsa Aggódás nélkül megszavaz ! Mig ón csak pocsolyában járok, Horácék odafenn keringnek Nagy szellemük szárnyán csapongva Hol fény lakik s az égi „Rendek!“ Itt lenn a földi pocsolyában, Hol még a béka is brekeg: Zengem én gyenge füzfasipon Szivemből a dalt s éneket. Nyavalyám ez! mint ma sokaknak Az „influenza“ s „sorvadás ;“ Lelkem falánkja mérgesen csip, Mint a felingerelt darázs. ban. Pedig tudjuk azt hogy három század leforgása alatt a nyelv mily lényeges átalakulásokon megyen át s igy még azon lehet csodálkoznunk hogy azok a zsoltár versek úgy megállják a helyüket ina is. hogy egy részét minden nagyobb változtatás nélkül át lehetett venni az uj énekes könyvbe. Ennek az uj énekes könyvnek ha a Pessimismus itélele szerint nem volna semmi egyébb érdeme, el kell azt ismerni még a rossz akaratnak is róla, hogy egy nagy, fontos czélt valósit meg, t. i a Királyhágón inneni reformátusokat összébb hozza az erdólyrósziekkel. Mert bizony eddig a magyarországi és erdólyrószi templomokban más énekeskönyvek voltak használatban, úgy hogy egyik magyar kálvinista a másiknak a templomában nem is tudott énekelni. Most azonban az ónekügyi bizottság mindkét óne- keskönyvből bevette az uj kiadásba a használtabb énekeket s igy átmenetileg a mai nemzedék innen is, túl is a királyhágón megleli ebben a maga kedvelt énekeit. Úgy a zsoltárok, mint a dicséretek közül sokat kihagyott az ónekügyi bizottság, ezek helyett azonban egészen költői szellemű szép énekeket vett fel. A katekhismusi énekek azonban úgy a mint azok 52 űrnapra beosztva voltak a káté magyarázatok szerint, általánosságban kihagyattak, hanem a közhasználatban egészen átmentek, mint p. u. „Oh minden jóknak kútfeje,“ „Jézus téged magasztalunk,“ „Jézus téged tisztelünk,“ „Istenre bizom magamat“ stb. bennhagyattak. Az mindenesetre káros a katekhismusi délutánokra, hogy nem lesz meg minden tekintetben most már az egyöntetűség ott, a hol eddig jó kántorok vezetése mellett az urnapi énekek közbejöttével az meg volt. Hogy mily szép munkát végeztek énekköltőink s az énekügyi bizottság meggyőződhetünk csak abból is, ha a LXXXIV-ik zsoltárnak második versét, mely eddig egészen használhatatlan volt, az uj kiadásbeli szép formájában ide iktatjuk. Hangzik az most eképpen : „Itt megpihen a madár is, Fészket rak a fecske pár is, Oh ón uram ! óh ón királyom! Mely szépek a te oltárid Boldog ki nyugtot talál itt, Hogy tégedet híven szolgáljon. Boldog hajlék, boldog élet Egy hajlókban lakni véled.“ Most már attól függ ennek az uj énekes könyvnek a közhasználatba rövidebb, avagy hosszabb idő alatt való behozatala, hogy a magyarországi egyetemes konvent, Ingerel, bánt a ronda „posvány“, Mit lát ma mindenütt szemem . . . A magasságból önmagam is Alázuhanva erezem — A pocsolyában — hol iszapban Szenny, sár lepi a lelkeket . . . Mézes hetok óráit élve Az „ábrándos“ bóka brekeg; A békapár szerelmi üdve Olyan irigyelni való ?! . . . Ha ő dalol — mért ne dalolnék Én „istenképe s mása“ — ma? Még olyan „törvényt“ nem liozának, Mely az énekről szólana. Mely tiltná a lant pengetését Ábrándozást! — ez még szabad! . . Pedig paragraphust ölönnel Hoztak már eddig is sokat, írtak törvényt nagy Mózesünkre, Ki Nébonak ormán ragyog; Ki mint Józsué futásában Megállította a napot; Hoztak törvényt a bujdosókra, — Miként „ebek“ s „vadak“-ra kell Melyre megdöbben minden érző Honfi szív és honfi kebel. Hajrá! azért kopót bocsátni Utánuk a nagy ingoványba . . . Hazaárulónak, Ipionnak: Hozsánna itt a pocsolyában !
