Szatmár, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1903-03-21 / 12. szám

S Z A T M Á R. márcz. 21. 2. Eltekintve attól, hogy az esetleg mesz- sziről jött pap hallgatókat a lelkésznek semmivel meg vendégelnie nem szabad, még azon az okon is megsemmisítik választását, ha valaki a gyülekezetben a jelölt beleegye­zése nélkül valami módon befolyást gyako­rolt a választásra, vagy ha a választók a lelkész tudta jelölt nélkül bár, valami módon az ó érdekében szavazatukat áruba bocsátot­ták. Látható ezekből, hogy csak egy pár rósz akaratú ember kell valamelyik gyüle­kezetben s már választás előtt elhatározzák a választást megsemmisítő okok munkálá- sát. Van még a törvény javaslatnak egy pontja, a mely nagy figyelmet érdemel a nagy egyházi terhet viselő kis gyülekezetek részéről, ez a rósz az egyházi adózásról szóló szakasz. Ebben az van kimondva, hogy az egyetemes egyház a rendelkezésére álló segély forásokból adózási alapot létesit, melynek rendeltetését az fogja képezni, hogy a némely egyházakban elviselhetetlenül sú­lyos egyházi teher egy része a füvekről le­vétessék. De ebből az alapból csak olyan egyházak részesülhetnek, melyekben olyan adó kulcs van életbe léptetve, hogy a min­denki által egyenlően viselt személyi adón kívül az u. n. birtokaránylagos adó is ki­van vetve, s igy sem fedezi a kivetett összeg a szükségletet. Mivel ez a törvény javaslat körülbelül igy fog keresztül menni, igyekezni kell a kis egyházaknak saját érdekűkben az adó kulcsot ilyen módon megváltoztatni. A lelkószi kegyeleti és csonka évek helyett a lelkészek özvegyeinek és árváinak az uj törvény javaslat egy félévi elláttást biztosit az egyház terhére. Ugyan ez az intézkedés van a tanító özvegyek és árvákra vonatkozólag is, csak az a baj, hogy ezekre vonatkozólag nem elég világosan intézkedik a javaslat. Kiterjed most már az uj javaslat fi­gyelme arra is, hogy felekezeti iskolák tanáraivá, vagy tanárnőivé csak ev. ref. vallásuak lehessenek. Megfog tehát szűnni az az állapot, hogy legyen olyan reformált iskola, melyben más vallása tanerő működ­jék. Terjedelmes nagy törvény javaslat ez. Van benne sok jó, és hasznos intézkedés, páni félelemmel töltve az országot, melynek népe a magyaroknak már nevétől is rettegett. Ekkor Álmos, a hét vezér elseje követsé­get küldvén Telebeshez, igazi szittya nagylel­kűséggel elfoglalt birtokait, rabul esett vitézeit visszaajándékozta, nem kívánva egyebet, mint há­borítatlan elvonulást, annak biztosítására 10 fő­rangú gyermeket, kiket a határig túszok gya­nánt magokkal visznek s onnan sértetlenül visz- szabocsátanak. Telebes meghatottan köszönte meg a ke­gyet, aztán hálája jeléül lakomára hívta meg a magyarok főbbjeit. Áldomás közben a vezérek megismertették házigazdájokat vándorlásuk cél­jával. Elmondták, hogy ők egy testvérnópnek a hunoknak országát akarják felkeresni és birto­kukba venni, mint örökség szerinti földjüket. Telebes és főemberei sokat tudtak ez országról beszélni, melyet közelről ismertek. — Az a föld szerfölött jó és gazdag, mon­dának. Ott folynak a Duna, Tisza, Vág, Maros, Körös hires vizei és ez a föld hajdan Áttila ki­rályé volt. Az ő halála után a római fejedelmek elfoglalták Pannóniát a Dunáig és oda helyez­ték pásztoraikat, azért nevezik e tartományt a „rómaiak legelőjének“ (pascua Romauorum). A í Duna és Tisza közt elterülő földet elfoglalta | Kean, Bolgárország nagy fejedelme, Szálán vezér nagyatyja, egészen a lengyelek és ruthének ha­táráig és szlávokkal és bolgárokkal telepítette azt be. A Tiszától keletre levő tartományt a Ma­rostól a Szamosig elfoglalta Marót vezér és azt ! vannak tulhajtások is. Hogy miként lesznek ezek keresztül vive az az egyházmegyék és kerületek állásfoglalásától függ. U lóhangok. A „Lorántffy Zsuzsánna egyesület“ február 22-én rendezett nagyszabású hangversenyéhez. Nem ismerem Szatmár városának eddig el­hangzott hangversenyeinek programmjait; nem is tudom a közreműködőket, som pedig a nevezett estélyek anyagi sikereit, még kevésbé az er­kölcsit. Annyit azonban megengednek szives olva­sóim, s annyit elviselnek tőlem, hogy e fényes hangversenyről, mint tüneményszerü, s maga ne­mében párját ritkító, művészi zene-estélyről és eseményről szóljak. Hiszen elég jól megénekelték ez ünnepet derék lapjaink — mondhatni — kivétel nélkül; ám de én ilyen szatmári művész estélyről ideáli- sabban gondolkozom, s nem tudok oly hamar napi rendre térni felette. Mondják csak műkedvelő uraim és hölgyeim, zeneértö szakzenész collegáim, nem moud-é e so­rok írója valamit ? Vájjon ki érez és gondolkozik kedves önök közűi másképpen ? Hallhattuk volna-e Gaál remek compositióját tökéletesebben, mint ezen hangversenyen ? S ha Gaál maga vezeti a jeles dalegyesületet; szeb­ben, jobban dirigálhatta volna-e ? Bámulatos egy betanítás és betanulás ; az intonatió tökéletessége a legmagasb fokon, plasticismus, dynamika az egész művön mintegy arany-fonál húzódott ke­resztül. — Egy dalárda tagjai sem oly biztosak szólamjaik interpretálásában, mint a mi jó s de­rék dalárjaink ; nincsenek, kik a „Bilincs“ előadá­sát külön s összevéve úgy adnák elő, mint aho­gyan azt hallottuk e szatmári zeneünnepen ; pe­dig talán kedveseink nem is attól kaptak kedvet, hogy azután egy jót tánczoltak. De nem irok többet rólatok, nem szólók; attól félek megítéltek g komolyságomat, nagyra­becsülésemet kétségbe vonjátok; csak arra ké­rem az Ég urát, csekélyke dicséretem, csak mintegy homálya legyen a jövendő dicsöségtek- nek, ti nektek, drága hazám legédesesebb da­losainak. Senki sem fogadott fel hirlaphajhászónak, vagy nagy reklám dobosnak ; mégis teljes volt elismerésem s igen nagy volt a csodálkozásom, midőn a nagyszabású hangverseny többi szá­mait hallgattam. Bevallom, az ilyen komolyszinü hangver­seny nem való tündérszépségeink bálja elé; ugyan kedves olvasóim, talán csak azért jöttünk e remek tündérkertbe, hogy itt a nymphák ének és zenéjét hallgassuk s őket ne láthassuk? Taláu azért a lázas sürgés-forgás a kony­hán, hogy a halálra fáradt háziasszony még csak ; munkájának gyümölcse iránt érdeklődést se lás­son, főztjeinek jóizü elköltését belese számítva ? kozár népek lakják. A Marostól a Dunáig terjedő földet valami Glád nevű herczeg foglalta el.*) — Az én országommal szomszédos része­ket — folytató Halics fejedelme — szláv népek lakják, kiknek feje Szengor, Borsavár ura nem­sokára vöm leend. Ö Szalánnak hűbérese ugyan, de ha megismeri a ti nemes sziveteket s igaz ügyeteket (meg fegyveretek erejét, — dörmögé közbe a kemény Bulcs vitéz) bizonyosan nem fogja gátolni átvonulásokat, ha különben őt nem bántjátok. De azt mondhatom, hogy a nagy he­gyeken és a Hóvos erdején átkelni nehéz, szinte lehetetlen dolog. — Mi nem ismerünk lehetetlent, ha évszá- i zados álmaink megvalósulatáról van szó, — kiálta ; lelkesen Árpád, Álmos fia, a magyarok hadna­gyai közt a legbölcsebb és legvitézebb férfiú. Telebes mosolygott a lelkes szavakon. — Hogy megkönyitsem e feladatot számo­tokra —■ úgymond — 2000 Íjászt és 3000 fejszést küldök veletek meglássátok, hogy jó hasznát veszitek. A magyarok örömmel fogadták e nagylelkű ajánlatot, azután meghatva vettek búcsút ven­dégszerető szövetséges társaiktól. Pár napi pihenés után újból felkerekedtek a honkeresők. Yégetlennek látszó menetben vonultak el a töméntelen harcosok, prüszkölő paripákon, a nők, gyermekek erős tulkoktól vont kerekes sátrakben, az élelmet szállító roppant j *) Anoniiuus IX.— XI. fejezetéből. — Drága hölgyeim, minden vádat elejtek ked­ves önökkel szemben, sőt helyeslem aranyos cse­vegéseiket, ha az egy ilyen bál előtti concerten is történik; azt hiszem, ha ezen concertet még egyszer meghallgatják — de nem egy olyan fé­nyes bál előtt — jobban átérzik a program min­den egyes számát, pláne, ha nem is azért jön­nek a concertre, hogy utána a csodás számok hatását eltánczolják. így kell ezt a jövőben rendezni, bál nél­kül, eleinte szokatlan, talán elég unalmasnak is tűnik majd az ; de a jövőben megóvjuk a zenét, culturánk e legmagasztosabb életmesterét a kö- zönbösség, rettentő veszélyes férgétől. Ha csak azért cultiváljuk a zenét, hogy drága időnket tókozoljuk, azt szokásszerüen al­kalmazzuk ; ne is kezdjünk bele. Miért . . . azt kedves olvasómra hízom. És tényleg, mit szóltak a hangverseny, a midőn Schönnherr ur Beriot G. concertjébe kez­dett ? No legyen csak pár szó az igazságból: „Ah kedvesem, de jól áll a derék ; jól vagyok fésülve ? Ah de bájos vagy, nézd nem ismered azt a hölgyet, vagy azt az urat stb. stb “ Pedig, ha csak három ütemet komolyan hal- gatunk e dúsgazdag melódiákból, ha csak helyen- kint a precziz zongorajátékra ügyeltünk volna; minden vonakozásunk múlik s mi teljesen élvez­zük a világhírű Beriot hangverseny müvét. Hiszen jól tudom, nem az előadók, sem Beriot volt a hibás, de, ;de a secessiós bál. — Úgy hiszem azért Schönherr és Benkő urak sem bánták meg, hogy áldozataikat a művész oltárára helyezték ; egész nyugodt vagyok felőle, voltak, talán elég sokan is, kik őket meg és átértették s egy cseppet som óhajtották — mint talán né­melyek — hogy inkább a „döugi, döngicsélő“ méhecske coupléját hallják. S most következett egy olyan hangverseny­szám, mely egy d’ Albert, Sauer, vagy Busoni kezeinek is dicséretére válik. Megjegyzem, a midőn e számot olvastam, egy kis gunyoros pillantás futotta át kétkedő valómat, s többször a hangverseny előtt hangoz­tattam „sonata apassionata“ febr. 2:-ón. ; Nem átalottam kérdezősködni az előadás­ról ; nem szégyellem semmit, csak az egyet, nos hát ez is bál előtt. De meghajoltam, hiszen Mozart is csak ezután fog következni, s miért maradjon el Beethoven, ha zenei nevelő atyja Mozart is a programmon van — bál előtt. De miért folytassam utóhangjaimat, nem-e igy a szokás, hogy a hál előtt hangverseny is illik. Tessenek uraim és hölgyeim szerte nézni széles e hazában ; van-e tiz város az országban, a hol a zeneművészet oly magas fokon áll, hogy az egy magában is utat tör a szivekbe és azt bál nélkül is meghallgatják ? Talán, ha ingye­nes. Ah, csak azt ne mondja senki se, : „Én ezt ettől meg ettől a világhírű művésztől hallottam, azt hallottad volna!“ Persze „én meg azt mondom csak te lát­tad volna, hogy d’ Albert, meg Sauer zongora­szekerek, a gulyák és ménesek beláthatatlan tö­mege. A fegyvesek törzsek szerint elosztva 7 táborban nyomultak elő, saját vezéreik és zász­lóik alatt. Középütt a halicsi túszok és kísérőik, pazarul diszitett szekereken, mellettük testőrök gyanánt 300 válogatott magyar vitéz. Ezen testőrség vezetője az alig 18 éves Béla, Árpád unokája, az Etelközi hazában elesett Liuntin hős fia. Béla egy vándorlás közben fo­gadott Szauiszláv nevű szolgájától tanult valamit a lengyel és ruthén nyelvekből, s igy a halicsi- akkal is tudott beszélni. Ezért bizta reá Árpád a kezesek őrizetét. A legelső családok legszebb gyermekei, 10—20 év között. Feslő bimbók, erős, sugár növésű sarjak, mind két nembeliek. Köztük ma­gának a fejedelemnek szépséges szép leánya, az aranyhaju Milota. Félig gyermek még, — alig 16 éves, — de temette magas, erős szinte fér­fias, ellentétben arcának szelíd, sőt bánatos ki­fejezésével, gyönyürü kék szemének merengő te­kintetével. Mellette egy idősebb, nyilván szolgá­latában álló nő ült, ki aggódó szemekkel kisérte úrnőjének minden mozdulatát. Árpád ezt a leányt — atyjának kérésére — különösen gondjába ajánlotta unokájának. Hogy Béla vitéz miképen töltötte be feladatát mindjárt megfogjuk látni. A lányka félénk viselkedése bizonyos lelki- furdálást okozott Bélának. Erősen feltette hát magában őt bizalomra hangolni. (Folyt, köv.)

Next

/
Thumbnails
Contents