Szatmár, 1903 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1903-01-24 / 4. szám
XXIX. évfolyam. 4-ik széni. Szatmár, 1903. jan. 24. SZATMAR. TÁRSADALMI LCiS SZÉPIRODALMI HETILAP. A a, A 3f ‘.v m, n ti/- •" 4ÍJ0 3, *','t <*. ' * " . -jet- V* ? - - ! • ■ ,-t s.. / v* y* ö?-“' Megjelenik minden szombaton. ELŐFIZETÉSI ÁR : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. í Egyet szám ára 20 fillér. 1 jSZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : Deáktér 3. szám. Mind nn»mü dijak a kiadóhivatalába« fizetendőkHIRDETÉSEK: Készpénzfizetés mellett a legjutányos&bb árban. Nyilttér sora 16 fillér. Népvándorlás. Általánog panasz, elégedetlenség hangja üti meg füleinket a jelenben, bármelyik osztályát hallgassuk is meg a magyar társadalomnak. Ha nézzük a földbirtokosokat, ezeknek jelentékeny része olyan anyagi nehézségekkel küzd, hogy ha csak egy terméketlen esztendő következik is be, már kétségbe esik, mert nem tudja fedezni az esztendő szükségelt kiadásait kölcsön nélkül, s legtöbb esetben az egyszer igénybe vett hitel soha le nem törlődik, sőt folytonosan növekedvén, végtére megemészti magát az ősi fundust. Az iparos teng-leng. Eitka az az ipar ma már, a mely a napi kiadásra szükségelt összegen kívül többet jövedelmezzen, sőt a ki ennyire halad már szerencsésnek mondhatja magát. Elmúltak azok az idők, mikor palotákat, földbirtokokat szerezhettek iparosaink. ‘ A hivatalnokok, úgy az államiak, mint közigazgatásiak, vagy magán tisztviselők, lelkészek, tanitók, mind íizetósjavitásért kiáltanak, s hogy ezeknek is szükségük van erre, mutatja az illetők nagy szegénysége. Ugyan ez az általános panasz és elégedetlenség hallatszik a napszámos osztály köréből is. S épen ennek képzelt orvoslása végett valóságos népvándorlás vette kezdetét hazánkban a munkások között. Erdély, .Románia, — a felvidék leginkább Amerika felé igyekszik, ez utóbbi helyre szórványosan mennek az ország minden részéből. — Fordulnak elő egyes esetek, midőn, a tőlünk az uj világba kimentek, szorgalmuk s szerencséjük révén oly összegekkel térnek vissza, hogy ennek látása s hallása következtében számosán pénzzé téve mindenüket, itt hagyva kenyér nélkül nyomorban családjukat, indulnak a kincs keresésére, s né- hányhónap múlva visszatérnek a család és hon- szerelme s a munka hiány következtében semmi nélkül, egy pár száz koronával azonban szegényebből, igen nagy áron szerzett szomorú csalódással és tapasztalattal, aztán élnek némileg megnyugodva sorsukban tovább Ezt a nép hullámzást azonban meggátolni nem lehet, de erőszakos eszközökkel visszafojtani nem is volna jó. Joga van a szegény embernek is pénzéért utazni, világot látni és szerencsét próbálni, -— fájdalom a maga nagy aírj ági kárán. Azonban van ezen nép mozgalomban egy sajátságos legújabban keletkezett vándorlási processus. Sókat haliunk és sokai olvasunk a felvidék szegénységéről, hallani az ottani munka hiányról, hallani arról a tömeges kivándorlásról, mely a tótok között dívik, mert szülőföldjükön nem találják meg még munkájuk után sem mindennapi kenyerüket. S óh csodák csodája! Most épen Abauj vármegyébe és Zemplénbe csoportosan viszik Szatmárvármegyónek egyik a várostól északra fekvő szomszéd községéből a lakosokat cselédeknek, ígérve nékik hegyet, halmot, bötermést, sertés tartást, s a jó ég tudná mit. S a szegény emberek felülnek a jól fizetett ügynökök nagy mondásainak, s mennek Abauj és Zemplén vármegyébe Kánaánt keresni. Hiába a szegény ember a más kárán tanulni nem tud, ő arra nem elég életre való. Hasztalan látja azt, hogy előbb beugratott társai más ilyen helyekről hogy jönnek vissza falujokba elkeseredetten, ő mégis csak majd későn a saját baján okul. így történik aztán meg az, hogy Abauj és Zemplén tótjai mennek, — fájó szívvel, könnyes szemekkel integetve búcsút a kárpátok fenyőinek, — munkát keresni Amerikába ; Szatmárvármegye egyik legtermékenyebb síkjáról pedig mennek a magyarok ezen szegény tótok által maguktól eldobott koldus tarisznyát a nyakukba akasztani. A régi népvándorlások idejében elődeink felszoritották volt szegény tótokat a kárpátok tövébe, az uj népvándorlás alkalmával vonulnak a magyarok tarlózni Abauj és ‘Zemplénbe a tótok Utál!. Mondja hát valaki, hogy ez nem világfelfordulás ! A vasúti állomás köréből. Pár év óta szigorú, felsőbb intézkedés tiltja, kogy a vasúti állomásoknál utasokon kívül a váró termekben, vagy a perronon mások tartózkodjanak. Ezt az intézkedést nem minden vasúti A R C Z A. / Éjjel a Dunán. Köröskörill Setét az óg\ Szilaj vihar Dúl arra még Nyugat felül; De csakhamar Idébb kerül. Redőtlen kebledet, szelíd folyam, Mi sokszor tépi meg vad éjszakákon A tomboló orkán ! — Mégis sebed Múló, miként az embernek az álom. Előbb szemléltem a villámcsatát: S felettem im csillag mosolyg az égen, Ringatva képét lágyan habjaid, A felszínen és ott alant, a mélyben. Szivemben is Ha ily gyorsan Gyógyulnának — Te nagy folyam ! — Á mély sebek, Miket vágnak Az emberek ! Toíli Lajos. Pályázat. Miután sem jó barátaim, sem jó ismerőseim egy árva hanggal sem szólítottak fel, — tehát elhatároztam magamban, hogy pályázni fogok az üresedésben levő csekenyei kálvinista papi állásra Éppen azért voltam jó reménységgel, hogy a kutya se biztatott a pályázatra, mert hát mostanában arról győződtem meg, hogy azok a pályázók, a kiket jó barátaik és jó ismerőseik kérnek fel a pályázatra, rendesen még a czél előtt kibuknak a sorból. Olyanforma dolog az éppen, mint mikor a turfon az erősen fogadott lovak hátul végeznek, vagy feladják a versenyt. No, hát igaz lélekkel és nyíltan mondom, hogy engemet nem hivott senki Csekenyébe. Nem volt ott sem jó, sem rossz barátom ; annyit hallottam róla, hogy ott van valahol eldugva az erdő között és azt tudtam, hogy hivatalos becslés szerint kisebb eklézsia még az enyémnél is. Azért kezdtem hát biztosra venni a dolgot. Jó barátaim uincsennok ott, az eklézsia is gyenge, talán nem is fog lenni rajtam kivid más pályázó ? Mert hát ki is vágynék gyengébb helyre, mint a hol van ? Cseberből vederbe. Azt csak ilyen ostoba Alomlátó ficzkók tehetik meg, mint magam is. Még azok sem ok nélkül. Én sem egészen ok nélkül vetemedtem reá. Mert hát úgy történt a dolog, hogy mikor Mihály, a harangozó, a bérlistával huszonötödikszer ment el Durák uramhoz, hát nemes haragra lobbant és azt mondta, hogy: most már az Istennek sem fizet, nemhogy annak a heptikás papnak; (igen sovány, vézna ember vagyok) érdemel a már , fizetést, elromlott a „fúvója“, mond meg neki Érted ? ! Mihály, a harangozó megmondta és ón mód nélkül elkeseredtem. A tizenöt esztendős jubileumomra ez volt az üdvözlő felirat. Lenyeltem •szó nélkül, mert hát a „fúvóm“ csakugyan rossz, de nyelni jól tudok. A bérlisták szépen összehajtogattam és eltettem a fiókba, hogy csendes nyugalomban ülje meg ezt a napot, a midőn huszonötödikszer járta végig a falut. — Én pedig vettem a pennát és megírtam a pályázati kérelmet a csckenyi papi állomásért. Mint a legjobb reménységgel, mivel sem jó barátaim fel nem szólítottak, az eklézsia is roszabb, mint az enyém s igy valószínűleg lesz annyi eszük, hogy a rósz „fúvó“ is jobb mint a semmilyen „fúvó“. Dehát nem úgy sikerült a dolog, mert a mennyi szerencsétlen megszorult káplán volt széles Magyarországon, az mind úgy gondolkozót mint én, hogy egyedüli pályázó lesz és ebben a hiszemben úgy megrohantuk Csekenyét, hogy az eklézsia valósággal megdöbbent, hogy annyi önfeláldozó, éhenhalásra kész ember akadt még ezen a világon. Valósággal duskálkodtak közöttük és még nagy szerencsének vettem, hogy azok közé soroztak, a kit kihallgatni érdemesnek FERENCZ JÓZSEF keserűm az egyedül elismeri kellemes izü természetes lush jtnszer.
