Szatmár, 1901 (27. évfolyam, 14-51. szám)

1901-10-05 / 40. szám

XXVIi. évfolyam. 40-ik szám Szatmár, 1901 október 5. SZATMAR. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjelenik minden, szombaton. oA* . v í, N**H í­ElöfÍK»tisi ár: Egészóvie 4 kor. Félévre 2 kor. Negyedévre | kor. Egyes szám ára 10 fillér. ^SZERKESZTŐSÉG ÉS JÍIADCÍHIVATAL : Deák-tér 3 szám. Mindennemű dijak a lap kiadóhivatalában fizetendők. HIRDETÉSEK: készpénz fizetés mellett a legjutiinyosahb árban vétetnek fel Nyilttér sora 16 fillér. id. Dr. Farkas Antal. Villámütésként ért bennünket ma e^zy hete a megdöbbentő hír, hogy városunk dísze, ügyvédi kamaránk kiváló elnöke, egyhazunk legönzetlenebb, s legodaadóbb fia, pártunknak inegrendithetelleii oszlopa, a társadalom vezető és a közügyek érdekében minden áldozatra képes férfia, id. Dr. Farkas Antal nincs többé. Az emberi földi élet végessége folytán bár elaggott kora, hosszabb időn keresztül tartó betegeskedése folytán következtethettük, bogy a fenyegető csapás bármely pillanatba! lesújthat, mégis egész készületlenül talált ben­nünket, mert hittük, hogy a mindenek ura az irás szavaként még hosszabb életlel aján­dékozza meg őt, aki közöttünk talán legjob­ban tisztel le szüleit jgy az emberi é’et leg­végsőbb határait reméltük hogy eléri vala­mennyiünk közös édes atyja. A lesújtott csapás felett érzett kinos fajdalmunkban még mindég nem vagyunk ké­pesek felfogni az ő halálával bennünket ért veszteséget. Arra csak akkor leszünk képe­sek, ha sajgó fájdalmunkat az idő, gyógyító újával beheggeszti, s ha tapasztalni fogjuk, hogy nincs senki, a kit hegére állítsunk, a ki helyét betölti, a ki önzetlenül küzd a szé­pért, nemesért, s az igazságért, mindent ál­dozva a közérdekében. Mint család atya mindent megtett, a mit csak atya szerető és szeretett családjáért megtehet. Mint hazafi mindig ott volt azok sorá­ban, a kik a hazáért tűrhetetlenül és ernye- dotlenül küzdöttek bármiféle előnyre való reménykedés nélkül. Sok veszélytől fenyege­tett hazájáért lobogott fel az. a láng legutol­jára is, mely egy hosszú életen kérésziül táp­lál t a keblében a haza szeretet veszta tüzét. Mint egyházának leghübb, legodaadóbb fia, egyházáért, egyháza érdekében, nem is­mert oly nagy áldozatot, a melyet megne hozolt volna. Mint tanügyi barát a legélénkebb érdek­lődést tanúsította a tanügy érdekében, az áldozatokat itt is meghozta mindig úgy amint közüttünk senkisem. Most ujjabban is alig pár hete, hogy a Lorántffy Zsuzsánna fele protestáns nőnevelésnek városunkban való fejlesztését ezélzó egyesület alapitó tagjai közzé lépett. Mint városunk polgára mindig azok kö­zött volt, a kik legjobban meggyőződésük szerint igyekeztek városunkat felvirágoztatni, szépíteni, s igy mindenkire nézve kellemessé, lakályossá tenni. Mint ügyvéd az igazság törhetetlen baj­noki volt, a ki a legönzetlenebbül kereste mindig az igazságot, a ki egy időben tudott ügyvéd és ember leuni Mint ember a legpuritánabb, legegysze­rűbb, a legtisztább jellemű, a ki nemcsak TARCZA. Nem jó egyedül . . . „Meg kell házasodnod én édes gyermekem. Egyedüliségbcn mit ér ez élet ? Még meleg a szived, még a jót reméled, De már túl vagy a szép, mosolygó reggelen. Napod közelget a délpontra... s azután Hanyatlik... mi sorsod lesz élted alkonyán? — Az idegen szive kemény, zordon hideg; Kérő, esdö szavad, meglásd nem érti meg. De ha épen volna a ki meghallaná, S puha vánkost tenne szegény lejed alá : Nem adna az nyugtot soha jó szivednek Mert vele a tettek nem egyesittettek ... ’ Együtt az örömben, együtt a bánatban Egy életen által : boldogság ebben van. Ne ... ne mondj erről le I Te ezt megérdemled Nemes, jó szivet rejt, fiam, a te kebled... — „Nem jó az embernek egyedül lenni“ — szólt Az, a kié a föld/ s a csillagos égbolt.. . Fogadd meg a szavát és házasodjál meg! Kötelessége tz minden jő embernek!“ így intette fiát a jó édes anya De azt űzte mindig a roszra hajlama. Nem hitt, nem bízott a női erényekben Élt a maga gonos-z kényében — kedvében ; Dolgozott, — s munkja gyümölcsét elkölté, Azt hitte, ereje megmarad örökké... * * * A temetéseken látható gyakorta Egy rongyokkal íedett csavargó alakja . . . Énekel buzgóan a gyász kísérettel, Megtelik a szeme résztvevő könyekkel. S mikor eloszlik a gyászkiséret szépen, A nagy temetőnek egyik szegletében, Egy bozóttal benőtt sirhalomra le ül, S zokogva tördeli : „Nem, nem jó egyedül.“ Pótor Elómér. A sárga dominó. — Oh de boldoggá tesz az a tudat, hogy holnap bálba inegyek, az első bálba, mint férjes aszony, Oh hisz az asszony nem is asszony, ho bálokba nem jár. Nauyon, de nagyon bohó lesz a holnapi álarezos bálban . . . * * — Budapesten az álarcos bálok élénkek szoktak leni. A nőegylet báljára is nagyban ké­szültek. Vizokai Ödönt azonban maga nyugalmából az ilyen báli készülődés nem zavarta ki. Nem is gondolt arra, hogy neki is kötelessége volna fiatal nejét a bálba vinni. A várva.-várt nap elérkezett ; soha nagyobb kocsirobogás nem volt pesten mint a bál estélyén Sietett oda midenki, akinek pénze és mulató kedve voll. Vessüuk egy pillantást a Vizokai házába. A kapu alatt egy kocsi áll s vár már régóta. Most csendesen s óvatosan két álarcos nő közele­dik a kocsihoz. — Erzsi - szólt Matild, mert ő és szoba­leánya voltak. — Biztosan tudót, hogy nincs bon. tudta, de követte is az üdvözítő azon magasz­tos tanítását, hogy szeresd embertársadat, mint önmagadat. Nincs többé az, a kihez, mint fiú sze­rető atyjához, barát legősziutébb barátjához fordulhassunk. Nincs többé, a ki a tulságba vitt buzgóságunkért büntetés, megrovás he­lyett, intő atyai szózatát hallassa. Nagy a mi veszteségünk, kimondhatat­lan nagy, mert valóban lehullott a mi fejünk koronája! Mikor lesz pótolva a mi óriási veszte­ségünk ? Soha, bizonyára soha! Nem ok nélkül omlanak hát könnyeink, szorul el kebelünk, s marczangolja szivün­ket a fájdalom, mert a mi közös atyánk, legönzetlenebb barátunk, a ki környezetét mindig áldásos hevével melegítette fel nincs többé, mint a hulló csillag — egünkről letűnt. Ki pótolhatja a közös atyát, a legön­zetlenebb jó barátot, s embert ? Egy drága hant. Ha a haza, az egyház, a közérdekért vívott küzdelmeinkben erőnk ernyed, kitar­tásunk hanyatlik, bátorságunk csügged, ke­ressük fel azt a drága hantot, a mely a kö­zös szerelő atyánkat, legönzetlenebb és leg­odaadóbb barátunkat, legönzetlenebb jólte- vőnket fedi, s merítsünk abból uj erőt, tör­hetetlen kitartást, csüggeszthetetlen bátorsá­— Még kora délután eltávozot hazulról és azóla nem érkezett haza. — De siessünk nagysá­gos asszonyom. Mindketten gyorsanfelültek a kocsiba és az elrobogott a vigadó felé . . Vizokai a délutánt a kaszinóban töltöte s mert tudta, hogy neje an jáboz utazott, nem sietett haza hanem este, midőn a kaszinóból távozott, séiára indult a ragyogón fényes utcákon. És amint ide-oda járt, a vigadó elé érkezett, a honét a zene már kihalatßzott. Istenem milyen jói mulatnak azok ott benn, — sóhajtott. — Ha meggondolom, majd­nem kedvet érzek a bálba menetelre. Megrendült, a csábtól félt és ingadozott elha­tározásában, végre merészen igy bátorította magát : — Ej! Egy bálba csak én is bemehetek, — nrre jegyet váltott a pénztárnál és a következő percbeu hz álarcos tömeg közepett találta magát. Még jó­formán körül se nézett Vizokai a teremben, midőn egy sárga női dominó Karon fogta: — Itt vagy te is ? — kérdő a dominó zengzetes hangon tőle Vizokai hamarjában nem tudót felelni, lelki­ismerete furdalást érzett a miatt,hogy neje nélkül jött el a bálba. — Hát a nőd miért nem hoztad el — kérdé tovább a dominó. — Nem akart jönni, — feleié Vizokai, gon­dolva : hazudni szégyen, de hasznos. — Azt ugyan jól tetted, mert én nála nélkül is jól mulatok veled — halattá a dominó pajkosan. Vizokai az álarc alól kicsillogó szép szemek sugaraitól mind jobban hevült, e.nellet a zene, a lárma is elkábitotta. Élet, zajos élet vette ott kö­rül, mindenki tréfált, nevetgélt és ő is egyre na­gyobb kedvet érzett a mulatságra, aztán társa, a kinek szemeiből a fiatalság sugárzóit ki, úgy

Next

/
Thumbnails
Contents