Szatmárvármegye, 1913 (9. évfolyam, 1-50. szám)
1913-08-31 / 35. szám
' Szatatár-Németl, 1919. SZATMÁRVÁRMESSYE BAk otm. 1 Tanár úr „Rip-ortep“ kipuccanásai hödös Csimborásszök felé! (Hozzászólás.) Hm—hm. Érdekes. Nagyon érdekes, hogy valahányszor tanárember „ragad“ tollat ez ősi városban, akkor mindig kisül valami. Azaz hogy elsül valami, amitől megremegnek a régi omlott várfalak porladó atomjai és a Kálvária százados dombja alatti vár- omladék — nagy — mély szégyenkezésükben. * Nem is olyan régen még, a tanárság volt e város vezető eleme. Az elite közönség, a legfelsőbb intelligencia. Kiknek szava kissé döntő súlyú is volt. — Hogy eljár az idő. et mu- tamur in illis ... Igaz is, hogy nem szamárkodtak, s ha nyilvánosságra kiléptek, azt előbb jól meghányták-vetették és alaposan elkészültek. S amihez nem értettek, hát oda nem ütötték az orrukat. De egy kicsinykét abban is van valami, hogy hál’ Istennek, ma már vannak és nagyobb súlyban, magasabb műveltségű polgárok. Akiknek magasabb a képzettségük és nagyobb az általános műveltségük is. Ámbátor nem mondatik, hogy az összes tanárok elvolnának maradva, mert vannak közöttük is, kik folyton tanulnak tovább is és képezik magukat. Tisztelet, becsület és kalapvéve köszöntés nekik. Azonban tény, hogy a tanárság szellemi uralma eltörpült, megszűnt. Körülbelül egy évtized alatt. Kedveseim: venite, adoremus. * A legmélyebben fekvő ok pedig bent rejtőzködik ennek a városnak piszkos és undorító jellemvonásában : a feneketlen irigykedésben. Bizony, bizony. Az ember szeretne jó oroszosán köpni jobbra is, meg balra is : a nemes városban. És minden jótét lélek igyekszik innen menekülni, mert undok, undorító és gyalázatos szennyként hömpölyög az irigység. A hatványozott irigység, amely kanál vízbe fojtaná a másikat öt forintért és ragadozó karmokkal cibálná ki a másik szájából a húscafatokat is. És meglehet, hogy a tanár ur csupán ilyen alakok hálójába esett bele és eszköz lett. * Ámbátor akkor is érthetetlen. így, első nézésre. Mert ha buzgalmak szállnak meg valakit és nagyokat akar mondani, miért nem ir akkor regényt, novellát, avagy verset ? Ott szabad a tér, a levegő, és minden ; és lehet repülni a fellegekbe, mert ott a tisztesség korlátain belül is megengedve a hazudozás. De a tanár ur nem akart hazudni, koncedáljuk. Sőt egy szóval sem állítjuk, hogy hazudott volna, mert hiszen nem ismerjük az ügyet. írni azonban mégis kellett. Néha nagyon viszket az embernek, hát o- lyankor legtürelmesebb a papír. Emlékszünk: egy évvel ezelőtt is irt a tanár ur. De akkor még „alázatos szolgája“ volt a szerkesztő urnák, levél alakban. Most azonban már fejlődött : riportot ir. Szenzációs !!! — S úgy tetszik, többször is akarja mulattatni a közönséget. Szóval felcsapott riporternek. 'Hajhaj ! Szolgája, kolléga ur! Magunk is voltunk kicsinykét riporterek, s talán leszünk is még Isten segedelmével. — Hát azért: szolgája, Kolléga ur!... * De Kolléga ur édes, az Isten megáldja: várjunk csak egy szóra. Nem lehet csak úgy neki menni valaminek. Mindennek meg van a maga Pithagorasz-tétele. És bizony vannak ilyen tételei a riporterségnek is. Csak kettőt részletezek : egyelőre ... Egyik a riporteri .becsület“, a mely azt parancsolja, hogy magaddal ellentétbe soha ne kerülj. Hát Kolléga ur... Maga azt irta éppen egy évvel ezelőtt, hogy a zeneiskola nagyszerű nívón van, hogy abban nagy. része van Bendiner Nán- | dórnak, hogy meg kell neki adni az eddigi fizetését, hogy á zeneiskola nagyszerű, isteni, jövedelemmel is dolgozik és föltétlenül várositani kell! Egy iskola nívóját pedig ugyebár, egy év alatt tönkretenni nem lehet. Mink úgy láttuk, hogy az iskola igenis emelkedett. Dehát ez mellékes. A fő az, hogy nem szabad ilyen ellentétes dolgokat Írni. Vagy talán változtak a viszonyok: kollega ur elesett volna az intézeti igazgatóságtól ? Ez volna ? Vigyázni kell Kolléga ur! Mi bráncsbeliek, minden bohémságunk mellett is, ügyelni szoktunk egymás körmére. És az ilyesmi: csiba ! * A másik tétel az, hogy tanulni kell, nagyon sokat tanulni kell. Vagy legalább is nem Írni olyan dologról, amihez nem értünk. És mit tett Ön, újdonsült riporter társam ? Vette észre ? Egyszerre felcsapott jogásznak, filozófusnak, erkölcsbirónak, olasz tő- rü vivómesternek, zenetanárnak, konstruáló szellemnek, és uram bocsá’, még zeneművésznek is. Hát ez nagyon sok. Horribilis. Ki is mutatta, hogy a jogi felfogás Önnek hekuba, filozófiája a tizes számrendszerben, az olasz víváshoz nem ért, főleg a zene mikénti tanításához nem sejt, a művészettől pedig távol van. (Iskolai dolgozatként pedig egyik tanártársa 5-ösre kalkulálta müvét.) Csak egy szenzációs felfedezést tett. Hogy véleménye szerint a művészeti képzést is oly módon kellene adni, amint a deklinációkat tanítják. (Pedig talán szebb lett volna egy értekezés olyasféle kérdésről, hogy mi is a deklináciok tulajdonképeni, mélyebb értelme s miért van, hogy például az angol lehetőségig mellőzi.) így van ez Kolléga ur! Különben meglehet, hogy ön a világ minden tudósait és művészeit lefőzi még s felfedezi a művészi oktatás egyszer- egyjét. És ir még okos tankönyveket4 amelyeket — minden tehetség, talentumra való tekintet nélkül — buta középiskolai módon egyformán fognak tömni minden csemete fejébe. Vederemo! Vederemo, — ámbátor úgy értesülök, hogy csak karban szokott játszani, ami egy kicsinykét igen messze van a művészettől. S hogy más művészethez ért-e, nem hallottam volna. * Hanem a végén, csattanójára a dolognak, hallom a következőket. — Nem tudom, mi igaz belőle egészen. Majd elválik. Ön állítólag igazgató akart lenni a zeneiskolában. Anyagi javakért. Sőt a nyáron, Bendiner tényleges és szerződése szerinti végleges igazgató távolléte alatt, igazgatóvá is választatta volna magát. Mikor azonban Bendiner hazajött és jogának reperációját kérte, akkor az Ön igazgatóságát megsemmisítették volna, amire pedig Ön már régebb idő óta törekedett állítólag, buzgón tanulmányozván a zeneiskolai értesítőket. Ezen ok miatt, illetve az igazgatósághoz való szép remények elúszása miatt aztán odahagyta az egész zeneiskolát és faképet állitván elő, bele- piszkol a régi fészekbe. Hát ez nem szép, édes Kollega úr. Nagyon nem szép, ha ez tényleg igy van. Meghurcolni volt társait, be- piszkitni az egész iskolát és az ottani lelkes törekvéseknek gáncsot vetni. Megértjük, hogy ez emberi dolog. Igaz. De látja, ilyen előzmények mellett még szerény riporterségem sem vállalja Önnel a kollégaságot. Térjen magába. Menjen el azokhoz a volt társakhoz, az intézet vezetőségéhez és kérjen bocsánatot tőlük. És csókoljon kezet Dr. Vajay Imre elnöknek, akinek bizonyára nagy szomorúságot okozott azzal, hogy támadta eredményességét az ő munkájának is, amellyel tiz événél is több ideje fáradozik, hogy legyen egy kultur intézetünk ebben az Istentől és kultúrától igen messzire távol levő városban. *
