Szatmárvármegye, 1913 (9. évfolyam, 1-50. szám)
1913-06-22 / 25. szám
ár-Mémetí, »13. S ZA'PMÁR V ÁRIÍE GYE 34k oldal Rózsika temetése. Rózsika markotányosnő volt a Kossuth huszároknál. Szép, magas, barna, parázsszemü leányka, akit a szive hozott a táborba. Bujdosó Rózsi volt a neve és Deésen állott be mar- kotányosnőnek. Olyan üde volt mindig, mint a harmatos rózsa, a májusi napsugártól körül ragyogva. Hiven követte a huszárokat mindenfelé. Ott volt Piskinél, Nagyszeben bevételénél. Pompás hangja, igéző termete, darázs dereka, tüzes fekete szeme a huszárok kedvencévé tette. Mindenki csak Rózsikénak hivta s valamennyien bolondultak érte. De ő csak egy fiatal daliás közkatonát szeretett, egy fiatal iparos segédét, aki szintén Deésen csapott fel huszárnak. Mindig vidám volt s örökké édes dal zengett az ajkáról. Követté a huszárokat a bánáti táborba is. A vidámság és kedves kacagás sohasem fogyott ki belőle. Amikor dörögtek az ágyuk, ropogtak a puskák s a füstfelhő, mint halotti szemfödél lebegett a csatatér fölött, Rózsikát rendesen ott lehetett látni, ahol a sebesülteket kötözték. Megmosta a vértől a sápadt huszárokat, aztán ment zsemlyét, gyümölcsöt és italt kinálgatni a csatatűz- ben álló hősöknek. Nem félt a golyóktól. Utána szaladt a fáradtan bukdácsoló vastekéknek s mikor veszett forgásukban végre megállották, tenyerébe kapta, megrázta és felkiáltott: — Oh, te utálatos golyó, hány életet sodortál a másvilágra ? Sokszor figyelmeztették a huszárok, hogy ne tréfáljon a halállal, mert egyszer az is megtréfálja őt. Rózsika vállat vont és nevetve mondta : — Ahol annyi hős honvéd van, oda én is szívesen elmegyek. A szőregi csatában, melyet Haynau a szegedi városháza tornyából nézett, szintén jelen volt Rózsika. Itt történt, hogy a honvéd tüzérek észrevették Haynaut, amint a toronyból látcsö- vezte őket s egy hat fontost röpítettek a toronyba. A golyó bele is csapott a torony falába s a lehullott vakolat mind Haynau fejére pottyant. A nagy hős rémülten futott le a toronyból, mert tudta, hogy a második golyó már lekaszálná a fejét. Ebben a csatában is ott sürgött-forgott Rózsika a huszárok körül, akik rohamra készen állottak a mezőn, amelyre perzselő nyári nap tűzött. A tisztek szemet hunytak rá, hogy a huszársapkás, kackiás leányzó szil- vóriumot, boros csutorát kínál a deli vitézeknek, noha olyankor, amidőn már csak a rohamjelre várnak, igazi életveszély futkározni a rohamoszlopok között. Rózsikát azonban még a paripák is szerették, mert gyakran etette őket a tenyeréről. Őt tehát nem kellett félteni, hogy a paripák összetiporják. Még táncolt is előttük szilaj harci dalra gyulva s olyan jókedvre derítette a komor huszárokat, hogy még meg is éljenezték. Az ágyúgolyók mind közelebb kezdtek süvíteni s Dembinszki elrendelte a visszavonulást. A Huszároknak kellett fedezniük a hátrálást s mind sűrűbben röpködtek a golyók a Kossuth huszárok körül. Rózsika most is csupa derű és vidámság volt. őt egy csöppet sem ijesztgették a búgó ágyúgolyók, amelyek úgy ugrándoztak, mint bokrok között a felvert nyu- lak. A repülő bombák sivitó zúgással csaptak le előttük s a mint szétpattantak, tüzes vasforgácsok, hegyes szilánkok repültek szét belőlük, amik feltúrták a földet s üszköt vetetek az aranykalászokra, melyek csakhamar lángba borultak. Néhány huszár leugrott paripájáról, hogy lekaszálja a tűz előtt hullámzó kalásztengert s igy megmentsék a szegény magyar nép életét. De alig fogtak munkához, mikor bomba csapott közéjük. A bomba néhány pillanatig forogni szokott s csak azután robban föl, mikor a lőporhoz ér a gyujtózsinór. » — Feküdj! kiáltotta a huszárok őrnagya, amint észrevette a táncoló bombát. A kardjukkal kaszáló huszárok rögtön lebuktak a földre, csupán egy fiatal újonctársuk nem volt eléggé gyors. Mire körülnéztek a bomba roppant dörrenéssel felrobbant s jobb karját leszakította. A fiatal huszár vértől borítva menten összerogyott. Rózsika rögtön letette a kosarát, korsóját, lehúzta a huszár véres atilláját és bekötötte a karját. A szegény huszárt eszméletlenül vitték a sebkötöző helyre. Rózsika pedig mintha mi sem történt volna, összeütötte bokáit, nagyot tapsolt apró tenyerével, csatadalra gyújtott, jó nagyot rikkantva táncra perdült s rövid szoknyája libegett, lobogott, suhogott a szélben. — Oda se neki szép huszár, kiáltotta, szüksége van az Istennek is a magyar huszárra. Ezt egy másik huszárnak mondta, akit épp most csapott ki a sorból egy bolond ágyúgolyó. Amint lebukott a lóról, felugrott, de megint leroskadt. Egy szempillantás múlva ismét felugrott s elhalóan nyögte: — Fáj a szivem. Azzal holtan roskadt le. A fáradt ágyúgolyó úgy mellbevágta, hogy a szive megszakadt. Rózsika most megint pajzán dalba fogott, hogy a szomorú hangulatot elriassza. — De alig fordult egyet-kettőt, mikor egy bomba egyenesen nekirepült s lekapta szép barnafürtös fejét. A gyönyörű leányfej egy ölnyire repült a törzsétől. A huszárok mély megilletődéssel nézték a halálnak ezt a kegyetlen tréfáját. Egy pillanat és elnémult az aranyos leánysziv, a folyton csicsergő dalos ajk, mely annyi vidám órát szerzett nekik. Többen leugrottak a lóról, kedvese hozzárohant, felkapta és sírva csókolgatta véres fejét, kimeredt szemét, halovány arcát, amiről még a halál se tudta leszakítani a szépség és fiatalság viruló rózsáit. Eközben folyton dörögtek az ágyuk, búgtak, sivítottak a puskagolyók, égett a mező. Félelmetesen nagyszerű látvány volt a tűzben hullámzó kalásztenger, amely mint egy végeláthatatlan vörös fátyol zizegett a szélben. A huszároknak is vissza kellett huzódniok és magokkal vitték a szép fiatal leány holttestét, kosarát, borát. Amikor azután megpihentek, kardjukkal sirt ástak a hős markotányos- nőnek éz gyászdalt énekelve, beletemették a megcsonkított leányt, Rózsika sírjára nem tűzhettek keresztet, de ott volt az elesett huszár törött kardja, azt tűzték melléje, aztán egy kihűlt ágyúgolyót tettek rá sírkőnek. — Jertek barátaim halotti torra, — szólt könnyeit törölgetve Rózsika vőlegénye, azután sorra adogatta köztük a leányka boroscsutoráját. Az italtól sírva vigadó hangulatba jöttek. Körülállták a frissen hántolt sirt, aztán elénekelték fölötte Rózsika kedvenc nótáit. A kürtösök is oda jöttek s mivel Rózsika legjobban szerette méla-akkordjait, a trombitások mély érzéssel panaszos sírással elfuj- ták fölötte az ébresztő mélabus dallamát. Hanem a szegény kis Rózsika nem pattant fel többé, nem szaladt végig a puszta földön alvó századok előtt és nem kiáltotta csengő nevetéssel: — Ti lusták, még se keltek? Nem halljátok az ébresztő hangját?! Rózsika már csendesen pihent a jó puha anyaföldben, melyet jobban
