Szatmárvármegye, 1912 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1912-06-16 / 24. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 24-ik szám. dot be nem bocsáthatjuk. Szóval felfordulás az egész vonalon. Az erőszak az obstrukciónak nem ellenszere, hanem rehabilitációja. Ellenszer csak egy van: visszatérés a jogrendhez. A jogrend ma helyreállítható a restitutio in integrum és ennek alapján a méltányos megegyezés utján. A jogrend jövőre biztosítható a parlamenti reform által, mely midőn a parlamenti többséget a valódi nemzeti többség kifejezőjévé teszi, uj házszabályban ennek a többségnek jogait is biztosítja. Ez az egyetlen ut, mely oda vezet, hogy minden alkotmányos tényező tekintélye épségben maradjon, maga az alkotmány csorbát ne szenvedjen, veszedelmes — a mi körülményeink közt százszorosán veszedelmes — precedensek ne alkottassanak és valóban sikeres nemzeti munkának számára a pálya megnyittassék. ________________ Ma gyarok! Polgártársak! megszólítással egy 6 oldalra terjedő nyomtatványt árasztott el a kormány az országban, amelyben nevetséges erőlködéssel igyekszik Tisza munkáját magyarázni és az ellenzék nemes küzdelmét lekicsinyelni. Minden község elöljáróságának kiosztás végett, hivatalosan megküldötték. Érzik, hogy nagy szükség van a magyarázatra, pedig igyekezetük meddő marad, mert bár a nyomtatványaikat erőszakkal ki is osztathatják a nép között, arra kényszeríteni szurony erdővel sem tudnak hazafiasán érző embert, hogy a benne írottakat elhigyje és ne érezze irántuk a legmélyebb megvetést. Drágul a vasul. A magyar kereskedelem történetében hosszú időkig súlyosan emlékezetes év marad az 1912-ik esztendő, amikor egy teljesen laikus kereskedelemügyi miniszter 5—7 százalékkal megdrágította a teher, illetve a gyorsárufuvarozást és 20—150 százalékig megdrágítja a személydijszabást. És teszi ezt akkor, mikor a termelőosztályok épp úgy, mint a fogyasztó néprétegek az egyre fokozódó drágaság miatt ellenálló képességük felső határához érkeztek el és amikor azok az óriási egyenes és közvetett adóemelések (amelyek 1911-ben és 1912-ben oly igazságtalanul sulytották iparosainkat és kereskedőinket) amúgy is nagyfokú elkeseredést és elégedetlenséget keltettek, Hogy ez a nagypolitika szempontjából helyes vagy helytelen taktika-e, azt nem keressük. Hanem hogy gazdasági-politikai szempontból a legszerencsétlenebb taktika, az kétségtelen, mert elkeseredést szül, mert az igazságtalanság érzését keltik föl a kereskedőkben és az iparosokban. Kétségtelen ugyanis az, hogy — noha a közterhek aránytalanul nagyobb részét eddig is az iparosok és a kereskedők viselték — a kereskedelemügyi kormány vasúti politikája az újabb időben sajátosképen olyan vágányokra tévedt, amelyeken a kereskedelem és az ipar számára semmi jő, csak újabb terhek teremnek. Ma a kereskedelemügyi minisztérium sokkal inkább pénzszerző eszköze az állam- kincstárnak, mintsem istápolója, előmozdítója a kereskedelmi és ipari érdekeknek. Egyszerűen kimondotta a minisztertanács, hogy az állam jövedelmeit 30—40 millió koronával emelni kell és erre eszközül a vasutat jelölte ki. Az a mód, hogy a díjszabások fölemelését keresztülvitték, mindennél jobban bizonyítja, hogy itt egyszerű hatalmi lépés történt. Hiszen meg sem kérdezték az ipari és kereskedelmi érdekképviseleteket s a tarifabizottságot is csak a forma kedvéért hívták össze. A bizottság későn történt egybe- hivásából nyilvánvaló lett az, hogy a bizottság határozatai tekintetbe vétetni nem fognak. Valósággal sértő gúny nyilatkozott meg az egész eljárásban. Mintha csak azt mondta volna a miniszteri megnyitó beszéd: „Beszélhettek jó urak sokat és okosat; de történni csak az fog, amit én már jóelőre meghatároztam!“ . . . És csakugyan csak az történt! A tarifa- bizottságban elhangzottak közül semmi lényeges dolgot nem vettek figyelembe. Az árudijszabás életbelépett változatlanul, a százalékos emelés rendszerével. Az eredmény már jelentkezik: az élelmiszereknek ilyenkor rendszerint bekövetkezni szokott 5—7 százalékos olcsóbbodása elmaradt. Megette az uj tarifa. És a személydijszabás közeli életbeléptetése majd még rohamosan érezteti hatását az összes magyar városok és városi kereskedők kétségbeesett panaszaitól lesz hangos az ország. A személydijszabás tehát pár hét múlva életbe fog lépni. Tulajdonképpen hasztalan ez ellen minden jajgatás. A kormány egész ténykedésében a maga hatalmi erejét állította mindig előtérbe s miután csak limonádé védekezésre talált, az óriási tarifaemelésben megnyilvánuló sarcot be is fogja hajtani az országon. Ez a sarc pedig állandónak Ígérkezik. A pénz kell, sok helyre is kell. így kell katonáéknak, kell a dalmát vasutakra, (hogy az osztrák kereskedelem annál sikeresebben szoríthasson ki bennünket Boszniából és Hercegovinából), kell ezer más állami célra. Egyetlen komoly „reform“ fog születni az egész személydijszabásból. Az t. i. hogy csökkenni fog az utasok száma. Pedig mindez öngyilkosságszámba megy. Az egész világon mindenütt arra törekszenek, hogy minél szabadabbá, minél gyorsabbá, minél hozzáférhetőbbé tegyék a kereskedelem eszközeit. Ezért ahol csak vasúti és postareformról szó esik, mindenütt a tarifák mérséklése áll homloktérben, csak nálunk nem. HÍREK. — Városi közgyűlés. Nagykároly város képviselőtestülete folyó hó 9-én rendkívüli közgyűlést tartott. A közgyűlés első pontját a belügyminiszter által jóváhagyott piachely- pénzszedési szabályrendelet kihirdetése képezte, amit a képviselőtestület tudomásul vett. A villamosmü újabb kibővítésére meghirdetett pályázati felhívás folytán beérkezett ajánlatok közül a Nicholson gyár ajánlatát fogadták el. A tanács megbizatott, hogy az Attilla utcának a vasutig leendő meghosszabbítására a szükséges műszaki intézkedéseket megtegye. A városi dalárdának tekintettel az országos dalversenyen való közreműködésre 200 korona segélyt szavazott meg a képviselőtestület. Ezután egy pár jelentéktelen ügy letárgyalásával a közgyűlés véget ért. — Házasság. Dr. Tóth Zoltán helybeli ügyvéd, lapunk volt felelős szerkesztője, ma tartja esküvőjét Budapesten Berecz Laurával, néhai Berecz Ede a temesvári m. kir. állami tanitóképezde volt tanárának leányával — Tanuk dr, Renter Camilló egyetemi tanársegéd és Tóth Kálmán bírósági jegyző. — Érettségi bankett. A helybeli főgimnázium érettségit tett tanulói folyö hó 17-őn, kedden, bankettet rendeznek a Magyar Királyban, kezdete este 9 órakor. szivét a haza nagy sorsa teszi elfogódottá ! Senki sem megy haza az istentisztelet után. A tarka tömeg a templom körüli domboldalon tanyázik. A lovakat megabrakoltat- ják és az asszonyok, férfiak, gyermekek vígan lakmároznak a teli tarisznyákból. Később befognak, a kocsik megtelnek és mind odafelé tartanak, ahol a nagy színjáték lejátszódik. Ma egyazon hangon szólnak a harangok egész Norvégiában, mint egyetlen, óriási templomban. Ha a halottak elhagyhatnák sírjukat, ők is eljönnének, hogy az „Igen“-t kimondják. Ha a norvégek regebeli öregje, Dovre eljöhetne, eljönne. Helyette jön egy másik öreg. Björnson, aulestadti öreg. Ma beszélni fog a néphez, a választások előtt. Még sohasem hallottam nyilvánosan beszélni. Aki hallotta őt valamikor, többet nem felejtheti el. Az ő szónoki hírneve még a diákösszejövetelek alkalmából nevezetes. De ma olyasmiről volt szó, ahol nem elég a szónoki képesség. Olyasmiről volt szó, ami Norvégiára nézve életkérdés. Tudott-e a het- venkétéves ember egy ilyen napon megindulás nélkül beszélni? A szavazás egy alacsony domboldali, régi parasztudvarban történt ... Köröskörül kipányvázott, legelésző lovak, pipázgatva heverésző férfiak, és csoportokba verődött, fecsegő asszonyok, vígan játszadozó gyermekek. A szomszédos szanatóriumokból és penziókból összegyülekeztek az idegenek. Nem jelenléte — úgy látszik inspirálja. Azok közzé az asszonyok közzé tartozik, akik úgy vélik, hogy az életet át kell énekelni. — Björnson néha-néha halk megjegyzést tesz, azután boldogan mosolyogva tovább álmodozik . . . Ezen a nyáron sok bőkére ős csendre van szüksége, mert Norvégia sorsa ránehezedik lelkére. Keveset beszélt róla, de ha — ritkán — erre fordul a szó, elárulja, mennyire aggódik. — Az ének ismét fölhangzik azt est lassankint éjszakába fordul. Erwaídnak „Klein Gunver“-ét hallgatjuk, amelyet Björnson különösen kedvel. Egész extázisbán kiáltja: — Ez igazán óriási . . . Ezután Ibsen következik. Hozzánk pihenni tért meg és elfutó akkord után. Tőlünk messze távozott . . . Vendégünk volt csupán. Mint a nyári nap gondtalan hallihózása cseng a szobában, mikor Bergliottné csicsergi : Immár az eprek is érni kezdtek a nap [forró sugarán Szabad-e szakítani? kérdő tőle a halvány [kis leány . . . „Sohse kíméld, ne is kérjed Mind szakítsd le, mind megérett.“ Szólt a fa ős dúsan rakott ágát oda[nyujtá. Végül Bergliotné remegő hangon vallja be a könnyektől átitatott titkot: — Már elérkezett az utolsó pillanat ... . reménnyel, gonddal még egyre őt kisérte. — De ez mindenki előtt rejtve maradt. Mély csönd követte a dalt. Lobogó tüzek világítanak felém Björnson szemeiből, ajkai remegnek és kitörnek lelke titkos gondolatai : — Bergliott, hangod olyan, mint egy erdei forrás . . . Amint ott ül és énekel, lasankint elfelejtjük a zongorát, a kottákat, még az énekesnőt is, a félő felemelkedik, a falak leomlanak és mi kint ülünk az erdő friss zöldjében és úgy érezzük, hogy annak zengése magasztositja és tölti be lelkünket és dicsőíti az észak szabad prófétáját. ♦ Vasárnap a Grudbranstalban voltunk. A follebaui templom harangjai szólnak a hegytetőn. Nagy ünnepet hirdetnek, ünnepet, amelynek a hegyek között erősebb a vonzereje, mint a síkságon, vagy a városokban. Augusztus 13 van ma, Norvégia nagy napja, amikor a népnek kell eldönteni, hogy saját otthont akar-e magának, vagy nem?... Mintha az az ajtók maguktól tárulnának ki, hogy a szabadság levegőjét beengedjék . . . Halljátok, halljátok, hogy int benneteket a kis harang . . . — Ma senki se maradjon otthon . . . Jöjjetek . . . jöjjetek . . . Kocsin és gyalog özönlenek köröskörül a vidékről az emberek, akiket egy közös cél vezet és egyesit. A templom csakhamar megtelik. Még sohasem ébresztettek élénkebb viszhangot a pap szavai és a zsoltárok hangjai, mint ma, amikor valamennyinek a
