Szatmárvármegye, 1912 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-18 / 7. szám
2-ik oldal. 7. szám. Ez a beszéd, annak egész tartalma az egész nemzetre, a parlamenti ellenzékre, sőt magára a munkapártra is nagy csalódást hozott. Khuen Bécsből nem hozott semmit, csak — önmagát. De önmagával aztán dicsekszik eléggé. Zászlót és jelvényt nem kapott, de Ő e joghoz tovább is ragaszkodik, tárcáját köti hozzá, hogy niegoldani fogja, „de az időpontot majd Ő választja meg.“ Gúnyos derültség kisérte hetyke kijelentését. Hiszen Khuen előbb bukik meg, mint az a bizonytalan időpont bekövetkezik. A póttartalékosok behivásának kérdését továbbra is Damokles kardként akarja a nemzet feje felett tartani a mellyel a nemzet újonc meg- ajánlási jogát állandóan kijátszottak és kijátszani fogják. Bejelentette, hogy a német szolgálati nyelvet nem törli a katonai bűnvádi perrendtartásból — mert a nőmet nyelv használata — szerinte — jogalapon nyugszik. De beszédének legcinikusabb része az volt, midőn kijelenti, hogy legjobban Ó irtózik a választási visszaélésektől. Mig e kijelentése alatt a kőpviselőház karzatán lévő Jeszenszky vigyorgott, addig az ellenzék valóban megborzadt ennyi cinizmus hallatára. De a zsonglőr tovább beszélt. — Büszkén hangoztatta, hogy Ó a demokratikus alapon megalkotandó általános választói jog hive — amelyet Ő megígért az Ó személye pedig az ígéret beváltására elég garantia. E felett már Tisza István is mosolygott. A miért a nemzet tiz év óta küzd, magyar nemzeti nyelvéért, zászlójáért címeréért, nemzeti jelvényéért a hadseregben, — a népjogok kiterjesztéséért és tiszta választásokért, alkotmáSZATMÁRVÁRMEGYE. nyokért alkotmányos életében, ebből a a jogos nemzeti követelésekből nem kapott az ország ismét semmit csak — Kiment és az ő fenhéjázó Ígéreteit. Épen most száz éve, 1812-ben, a francia nemzet hatszázezer katonáját vitte Napoleon Moszkva falai alá, hogy az oroszok cárjának erejét megtörje. A h adj arat katasztrofális kudarccal végződött. A francia harcosok százezrei hullottak el az éhségtől és dermesztő hidegtől az orosz hósivatagokon. A letört Napoleon futárt küldött előre Párisba és még akkor is gőgösen azt üzente a francia szenátusnak hogy: «a hadsereg elveszett de — a császár egészséges. A mi nemzeti kívánságunk is elveszett Bécsben, mert onnan most sem kapott a nemzet semmit, csak Khuent és — ígéreteit. Reméljük, hogy ennyi zsonglőr komédia után Khuenra is elkövetkezik — Waterloo. — A szatmári színház sorsa. Végre eldőlt a nagy harc, amely a szatmári régi magyar társadalom és az újkeletű társadalom között folyt a színházi igazgató választás kérdésében. A korteskedésnek, terrorizmusnak és erőszakoskodásnak vége van. Győzött az uj, modern (?) nemzetközi társaság, a régi hagyományokat tápláló és őrző magyar társadalom felett. Ez eddig még nem volna nagy baj, mert egy ily szégyenteljes vereség legalább felkorbácsolja Szatmár város magyar társadalmának letargiába sülyedt kedélyét és tömörülésre, szervezkedésre és erősebb akcióra indítja azokat, akik Szatmár város jövő életét féltik a nemzetköziség bomlasztó áradatától. A nagy és végzetessé válható baj ott van, hogy a színház-direktor választás, Szatmár város falai között, igen elkeseredett felekezeti harcot Idézett elő. Nem tudjuk, hogy a keresztények, vagy a zsidók kezdték-e a felekezeti harcot, egy igen fontos művészeti kérdés: a színház-direktor megválasztása körül, de azt látjuk, a Szatmár város közgyűlésén leadott szavazatokból, hogy mig Heves mellett a legexponáltabb katholikusok, néppártiak és katkolikus papok is szavaztak, addig a közgyűlésen jelen volt 12 zsidó bizottsági tag közül egyetlen egy sem szavazott Krémer Sándor keresztény katholikus szinigazgató-jelöltre. Ehhez kommentár nem szükséges, legfeljebb csak azt konstatáljuk, hogy a mindenkori közgyűlések néhai vezérszónoka dr. Keresztszeghy Lajos ur helyét dr. Weisz Sándor ügyvéd ur foglalta el. Keresztszeghy Lajos pedig — balga módon — frontot változtatott. Szegény ábrándozó; Azt hiszi, hogy ily módon léphet majdan a Kelemen Samu örökébe. A gazdasági egyesületért Egy okos miniszteri döntés. Kevés kivétellel, csak tengődés volt eddig a vármegyei gazdasági egyesületek élete. Rendszerint egy jól fésült ur: gróf vagy kamarás elfoglalta «közbizalomból» az alelnöki széket, de a munkát reá bízta az elnökre a ki a hierarchia örök elvénél fogva minden dolgot a titkár nyakába sózott. A titkár vagy értett a gazdasági kérdésekhez — vagy nem. — Sokszor jobb volt ha nem értett, mert az úgy nevezett «tudós» titkárok az adósságok pocsolyájába vitték az egyesületet. És az érdekelt közbirtokosság? Azoknak tagjai rendszerint beválasztatták magukat az igazgató választmányba — de tagdijakat alig fizettek — és ha vásárnapokon eljártak is az ülésekre — csak kritizáltak és utánna nagyot ebédeltek. Az eredmény pedig volt évenként — egy bika vásár. A miniszter ezt az országosan szokássá vált egyesületi igazgatást megelégelte és elhatározta, hogy módot nyújt a vármegyei gazdasági egyesületeknek arra, hogy helyes és okos adminisztrátióval, öntudatos munkával és modern vezetéssel szolgálhatja a vármegye mezőgazdasági kultúráját. E célból az 1912. évi költségében 200,000 koronát vett fel a vármegyei gazdasági egyesületek segélyezézére. A miniszter a segélyezésnek három fokozatát állapította meg. Első osztályú egyesület 7000 koronát, másod osztályú 5000 koronát, harmad osztályú 3000 korona segélyt kap már ez évtől kezdve a földművelésügyi minisztériumból. Vármegyénk gazdasági egyesülete első kedése elárult volna valamit életbevágó elhatározásából, idegesen vetette egyszer oda a fiatal embernek: — Gyűlölöm az olyan férfit, aki nem tudja mit akar s sohasem találja el a hangot, melyen beszélnie kell egy fiatal leánnyal. Ez több volt, mint amit a fiatal gróf elviselhetett. Lángoló arccal vallotta be most már a szép Ágnesnak forró szerelmét feltárta előtte szive fájdalmát, sértett büszkeségét. Némán hallgatta a leány a szokatlanul heves, önérzetes szavakat. — Lehet, hogy nem ismertem ki eléggé — folytatta Endre gróf — s tán nem is tudná végtelen szerelmemet viszonozni, de ha legkevésbé is becsül, várom legalább határozott válaszát. Kijelentem azonban, hogyha a szombati bálon sem ad végleges választ, tapintatos elutasításnak veszem viselkedését s örökre eltűnők szeme elől. Külföldre utazom, s talán sohasem is térek vissza szülőföldemre. Csillogó szemmel hallgatta a leány s bár szive boldogságtól reszketett, némán vett búcsút Endre gróftól. Megérkezett a bál napja s a leány lázas türelmetlenséggel gondolt közeli boldogságára. Régen készült e napra s szép, nagyon szép akart lenni a bálon. Pesten rendelte meg a legdivatosabb báliruhát s boldogan szőtte ifjú leánysága rózsás álmát. A báliruha azonban késett. A Pestről érkező delizsánc pőstakürtjét hiába leste leány-szobája fehér mousselin-függönyei mögül s a bál napján a Miska huszár is tudj’ Isten hányadszor jelentette már, hogy a megyeháza tornyából sem hallja a posta érkezését jelző kürt szavát. Az akkortájt leghíresebb pesti szabónál készült Ágneska ruhája a megyebálra s a szép leány rettegve gondolt most már az eshetőségre, hogy talán nem érkezik meg időre a báliruha. Hiába nyugtatta édesanyja, hiába készítette oda többi, szebbnél-szebb ruháját, dacosan rázta szép fejét a leány: — Inkább otthon sírok egész éjszaka, semhogy letáncolt ruhában menjek a bálba! S a báliruha nem jött meg; a vicispán- kisasszony a bál éjjelén könnytől ázott párnáiba fullasztotta keserű bánatát. Hét vármegye leánya és ifja jött össze az ő báljukon s Ordaváry Ágnes hét vármegyének volt a legszebb leánya; annál nagyobb feltűnést keltett tehát elmaradása a bálról. Apjának tehát azt is megtiltotta, hogy lemaradása igaz okát: az elkésett báliruha történetét elmesélje. Endre gróf is hiába várta szép szerelmesét s azt hitte jól megértett mindent. Másnap, mikor a megyeház nagytermének bezárt ablakrésein belopódzott téli napsugár a virágmintás ruhák lerongyolt fodrain táncolt végig, egy úti málhával megrakott régi családi hintó messze járt már és vitte magával ismeretlen tájak felé egy vigságos vármegye bánatos fiát. Másnap érkezet meg a báli ruha is s a vármegye legszebb leánya megtört szívvel rejtette el egy régi szekrény titkos mélyén a csipkés, fodros jószágot. Illatos selymébe temette könyes arcát s egy hosszú csókkal vett búcsút derült ifjúsága első bus emlékétől. * * * Két emberöltő nagy idő, emberek tűnnek el, családok változnak, de a szokás az emberek mellől nem szegődik el soha. Bálok mindig voltak, bálok mindig lesznek. A jótékony tevékenységéről ismert Csákh grófné József-utcai palotájába hívta össze egyletének dámáit. Az egyesület kiválóan szellemes és ötletes alelnökének, Balatony Gidánénak, egy Biedermayer-bál rendezésére vonatkozó indítványát egyhangúlag fogadta el a díszes értekezlet. Hasábos cikkek jelentek meg másnap a lapokban, melyek a farsang kimagasló eseményének stb. jelezték a Fővárosi Vigadó összes termeiben rendezendő Biedermayer- bált, amelyen a főváros és a vidék előkelő társasága kivétel nélkül meg fog jelenni. A bájos Csákh Jella komtesse rendkívül meleghangú levélben kérte fel Ordaváry Blankát, akihez a Sacre-Coeurben töltött évek során keletkezett őszinte barátság szálai kötötték, hogy a bálon rendezendő élőképen az egyik főszerepet elvállalja. „Mamám nevében s igaz szeretettel kérlek, Blankám, vállald el a szerepet. Aranyos arcocskádhoz mesésen fog állani a Bieder.'. Modern és tartós .'. plissézés és gouvlérozás. HÁJTÁ JER PÁL Ma^Hároly, Széchenyi-ttica 34. szám. a róm. kath. fiúiskola mellett.
