Szatmárvármegye, 1912 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-21 / 29. szám
2-ik oldal. SZ ATMÁRY ÁRMEGYE. 29-ik szám. saság gyűlésétől, ahol csendőrök és pesti titkos rendőrök társaságában jelenik meg és a szuronyok védelme alatt cinikus mosolylyal sétál Nagykároly utcáin. Beöthy Pál is kerülete legkisebb községét választotta ki, ahol a Kaszinó zárt udvarán csendőröktől körülvéve jósolja meg Apponyi és a Károlyi grófok bebörtönöztetósét. A cinkostársak egyetértésével szuronyok védelme alatt hirdeti a magyar nemzet két hős védője — a nemzeti akarat érvényesülését. A bihari fővezér és hűséges al- vezére után most már várjuk Tisza István gárdájának többi tagjait: a pánszláv érzelmű Angyal Józsefet, a csalással vádolt Rudnyánszky Györgyöt, a panamázó szövetkezeti hőst: Nagy Sándort és a többi kitartott mungót, hogy miként fogják Tisza István »nemzet védő« politikájának igazságairól meggyőzni választóikat. A nemzet pedig az elkeseredés fájdalmával várja az alkotmánytiprók megjelenését, De hiába várja. Az alkotmány ellen elkövetett bűn tudatával a magyar nép elé állani nem mernek azok akik leiköket Tiszának, a nemzet érdekeit pedig a bécsi hatalomnak adták el. Képviselőnk beszámolója. Károlyi József gróf, kerületünk országgyűlési képviselője, szeptember hó első felében tartandó nép- gyiilés keretében tartja képviselői beszámolóját. Ez alkalomra Apponyi Albert gróf, Justh Gyula és Zichy Aladár gróf is megígérték lejövetelüket. Az egész megyében nagy érdeklődéssel várják az impozánsnak Ígérkező népgyülést, ahol az ellenzék vezérei fognak megnyilatkozni Tisza—Lukács botrányos erőszakosságai ellen. hajtások. A Galilei kör kiáltványt intézett az érettségizett diákokhoz, amelyben felhívja őket, hogy mint egyetemi hallgatók iratkozzanak be a jkörbe s vegyenek részt szorgalmasan azokon az előadásokon és tanfolyamokon, amelyeket a kör időnként rendez, hogy az ifjúság az igazi haladással, az igazi műveltséggel megismerkedhessek. Ilyen felhívásokat kibocsátani szent joga van minden egyes körnek, amelynek elvégre a legfőbb éltető eleme : a tagdíj. Ahhoz azonban alig hisszük, hogy joga volna egy csomó — bátran kiírhatjuk — éretlen ifjúnak, hogy oly merész kritikát mondjanak a középiskolai és egyetemi nevelésről, mint amilyen a felhívásban bent foglaltatik. A Galilei kör szorul szóra a következőket mondja: „Elmúlt korok fölösleges, sokszor hazug ábrázolása, holt nyelvek haszontalan grammatisáltatása, az egyház zavaros teremtéstörténetének értelmetekre való erőszakolász : ez a középiskola munkája“. Beszél ezenkívül a felhívás elhatalmasodó klenikalizmusról, a vallás oktatás értelem- zavaró munkájáról egyszóval a Galilei körnek nincs szüksége történelemre, nics szüksége vallás és erkölcstanra, nincs szüksége a klasz- szikus nyelvekre. Ezek mind csak az agyat butítják, az értelemnek és léleknek igazi nevelői a Galilei kör szerint a pozitív tudományok. Érdemes ezeket a nagyhangú mondásokat gombostühegyre tűzni. Igaz ugyan, kogy meggondolhatnék vájjon kik mondják ezeket. Ha tudással, készültséggel és tekintéllyel rendelkező emberek szájából hallanánk ezt, talán még gondolkodóba eshetnénk, vájjon nincs-e igazuk? De tudomásunk szerint a Galilei kör tagjai kivétel nélkül olyan fiatal főiskolai halgatókból állnak, akiknek legnagyobb szükségük volna elsősorban is a tanulásra az ismeretek elsajátítására, amellyel egyedül válthatnak jogot arra, hogy kritikát mondhassanak megismert igazságok fölött. ítéletet mondani valakiről, vagy valamiről, hirdetni valamely tant, kétségtelenül szent joga van minden embernek. Csakhogy mit ér az, ha az az ember, vagy szervezet, aki valamit hirdet abszolút tekintély nélkül Galilei, akinek a nevét a főiskolai ifjúságnak egy kicsiny feltűnni vágyó töredéke kisajátította, korának legnagyobb csillagásza volt. Nagy tudásu, nagy készültségit ember, szent joga volt tehát hirdetni egy olyan igazságot, amiről meggyőződött és még sem hittek neki. Csak a haladó idő adott igazat Galileinek. Annak a tudománynak a fejlődése, aminek egyik legkiválóbb művelője volt, az döntötte el véglegesen, hogy mégis mozog a föld. Ha azonban egy csomó ifjonc kezdi hirdetni azt, hogy nincs szükség vallásra, nincs szükség történelemre, vájjon mi lehet ennek a következménye ? Az, hogy az éretlen ijjakat kinevetik. Hiszen ma még mindenki abban a meggyőződésben él, hogy ha történelem vagy vallástan nélkül építünk fel egy lelkivilágot, az valósággal olyan lesz, mint valami fundamentum nélküli ház. Az emberi léleknek nyugvó és kiinduló pontok kellenek. De vájjon van-e alkalmasabb kiinduló pont a múlt ismereténél s van-e jobb nyugovó pont, mint az erkölcs, az Istenben való hit. Hiszen még a legmegátalkodottabb Galileista is — különösen, ha valamilyen szigorú tanár faggatja — felszokott a lelke mélyén sóhajtani: Uram Jézus csak most segíts. Hogy lehet tehát kétszínűség nélkül tagadásba venni a vallástan, a vallás szükségességét ? Miért van szükség történelemre ? Azért, mert a történelem példákat állít elénk. Modell nélkül a festő és a szobrász sem tud alkotni, példák nélkül senki sem tudná az egyéniségét kifejleszteni, nem tudna magából embert formálni. Egyszóval a Galilei körnek minden állítása olyan, ami fölött ők maguk szoktak leginkább mosolyogni. Azonban könnyű rájönnünk ez állítások mozgató rugóira. Köny- nyen rájövünk arra, hogy miért van szükség az emberiség felfogásával homlokegyenest ellenkező tanok hirdetésére. A gyenge értelmű emberek feltűnni akarása vigyorog elő a Galilei kör minden ténykedéséből. Alkotni nem tudnak, tehát rombolni akarnak, mert ez könnyebb. Modern Herostratesek akarnak lenni, arra számítva, hogy nevük igy is bekerül a történelembe. Dicsőségüket nem irigyeljük, azonban az érettségizett ifjakat óvjuk attól, hogy bevegyék a Galileisták maszlagját, mert ép úgy ahogy nem tudjuk helyeselni a főiskolai ifjúságnak a Mária congregatióba való belépését, nem vagyunk j barátjai eme szélsőségnek sem. faságától és a szerelem veszedelmeitől. Hogy most mindez az eszembe villant, szinte kacagni tudtam volna, de dühös szégyenérzés vett rajtam erőt, hogy ime, Bocskay Eszter még ezt a törődött testű, kopasz és beteges öreget is elémbe helyezi, ezt a lomha, önmagával tehetetlen zsákot, amelyen már a formák is szertemállottak. A bátyám cipője alatt nyilván meg- recscsent a kavics, mert nagybátyám idegesen kapta föl a fejét. — Ki az ? — kérdezte rekedten és hangjában, amelyet messzire elvitt a csönd, meg- éreztem a leleplezett ember megszégyenüié- sét és a féltékeny him rekedt hangját. — Ki jár itt? — kérdezte újra s határozatlanul elindult a fal mellett, a hang irányában. A bátyám kilépett a tisztásra és a két ember riadtan toppant vissza. Egy pillanatig halálos csend terült el|a mindenségen, szinte úgy látszott, hogy a két embert kőből faragták ki a présház elé, furcsa és ijesztő dísznek. A csöndből először a nagybátyám hangja vált ki: — Á, az urfi! —• mondta és azon iparkodott, hogy mentői több gúny éleződjék ki beszédéből. — Az urficska jár itt éjnek idején a szép leány ablaka alatt? No lám! Mind a ketten kint álltak a tisztáson és a hold élesen bevilágított az arcukba. A bátyám lányos arcán dacos vonások merevedtek meg, a szája vonala kemény volt és a tekintete szinte foszforeszkált. Az öreg ur arcát az epés gúny faunszerüvé torzította, összes szakála megrándult, ahogy a szavakat ropogtatta, amelyek kíméletlenül recsegtek bele az éjszakába. — Az urfi holnap hazautazik — folytatta a nagybátyám — ős hogy elmenjen a kedve az éjféli kalandoktól, megírunk mindent a kedves mamájának. Én velem a világ kezdett keringeni, azt hittem, hogy most minden összeomlik. Az édesanyám megtudja, hogy gyalázatot hoztunk rája, biztosan megtudja, hogy én is ott voltam a présháznál, hogy én is megkívántam a Bocskay Eszter fehér testét. Egészen vissza akartam húzódni, de az akarásomnál erősebben kötött meg a félelem, hogy mi lesz itten, mit hoz a bátyám dacos nyugalma és a nagybátyám egyre hareiasabb magatartása. — Ilyen kölyök — gúnyolódott tovább a nagybátyám. — Talán bizony már a szeretőd is lett az a leány, az a mindenki sze- retőj e ? A bátyám arca vérvörös lett a visszafojtott indulattól, de csak ennyit mondott: — Az enyém még nem. De talán a — bácsié . . . Az öreg ember liátratántorodott. Ezt a kérdést, amely egyébként egészen természetes volt, számításon lcivül felejtette. Hiszen ő is csak ugyanazt csinálta, amit én és a bátyám, de a szerelemféltós első pillanataiban csak a nagybácsi volt, aki unokaöcscsének erkölcseire vigyázz. Azonban most, hogy leleplezték, egyszerre tehetetlen düh szállotta meg és most már szinte üvöltve ordított rá a bátyámra: — Ki ne mond mőgegyszer, te, te . . . hitvány szoknyavadász, te tejfölös szájú kölyök. A bátyám érezte, hogy ő kerekedett felül és szinte cinikus nyugalommal ismételte meg: — A bácsi is csak azért jött, amiért én. Nincs miért egymásnak szemrehányást tenni. Az öreg urat most már egészen elöntötte az indulat. Láttam, hogy tehetetlen haragjában már határt sem ismer és szinte megfagyott ereimben a vér, amikor észrevettem, hogy korát meghazudtoló gyorsasággal kap föl a földről egy heverő karót. Magasra emelve, már szinte suhintott is a bátyám felé, aki mozdulatlanul állott, amikor egyszerre mindenről megfeledkezve, szinte eszeveszetten fölugrottam a helyemről és futni kezdtem feléjük. — Ne bántsa! — kiáltottam torkomsza- kadtából és erre, mintha villámcsapás érte volna a két férfiút, egyszerre félém fordultak. Az első pillanatban a meglepetéstől némán nézték váratlan megjelenésemet, a nagybátyám kezéből erőtlenül hullott ki az ütésre emelt husáng, a bátyám arcát pedig elöntötte a szégyenkezés pirossága. — Hát te is ? — dadogta nagybátyám és átérezve a helyzet groteszk voltát, harsány kacagásra fakadt. A bátyám is mosolyogni próbált, bár kissé kényszeredett volt a mosolygása, csak én szégyeltem magamat rettenetesen és nem mertem ránézni többé egyikőjükre sem. Ahogy igy állunk hármasban, valóban különös és komikus együttes lehettünk, három megcsufolt szerelmes, a Bocskay Eszter ablaka alatt. Álltunk és kínos erőlködéssel kerestünk mentséget egymás számára, aztán — bár senkisem ajánlotta — csöndesen és szótlanul megindultak a villa felé. Még az almafánál sem voltunk, az éjszaka csöndjét egy csengő női hang ezüs- tözte be, a Bocskav Eszter hangja, a mint vidáman énekelte, hogy: Aki a babáját igazán szereti, Akármilyen jegeseső esik, Mégis fölkeresi . . .
