Szatmárvármegye, 1912 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1912-05-19 / 20. szám
2-ik oldal. SZATMÁR VÁRMEGYE. 20. szám. békét és az ország sorsát eldöntő választójogi kérdésben a Tisza párt leg- gyülöltebb emberével tartson titkos conventikulumokat. Ettől a ravaszul kiemelt szövetkezéstől sem várunk eredményt, bár a Polónyi kiindulási pontja: a pártközi értekezlet és a választói jog tervezetének pártközi konferencián való megállapítása tetszetős és kívánatos dolog. Lukács László nem a nemzet és nem a demokratikus választói jog érdekében fáradozik, hanem a párthatalom fentartása és saját hatalmának biztosítása érdekében igyekezett kihúzni az obstruálok méregfogait. Sikerült becsalni az obstruáló ellenzéket a zsák-utcába — hogy az obstrukciót és parlamenti ellenállást meghiúsítsa, vagy legalább is megnehezítse. Ha a küzdők méregfogait kihúzhatja, úgy biztosítottnak látja azt a munkát a mire Bécsben vállalkozott: az obstrukció letörését és a véderő reform keresztül vitelét. E percben minden jel arra vall, hogy Lukács Tisza befolyása alatt cselekszik és a Justh pártot csapta be. A politikai sötét bizonytalanságban, a ma megindult harc fog hozni világosságot, midőn az ismét napirendre tűzött véderő reform felett megindul újólag az elkeseredett vita. Berzenkedik a Szamos. A »Szamos« alatt most nem a folyót értjük, hanem egyik szatmári laptársunkat. A Szamos f. hő 16-iki számában »Tékozol a vármegye« cim alatt elkeseredett vezércikkben siránkozik a vármegye által vicinális vasutak hozzájárulásaihoz megszavazott egymillió subvención és a legsiralmasabb állapotban tünteti fel a vármegyét, melyet a 3 százalékos pótadó a tönk szélére juttat. Kedves laptárs az e hó 10-iki számában nem siránkozott a tékozló vármegyén, hanem csak a könnyelműen megszavazott egymillióból a Szatmáron építendő vármegyei kórház felépítéséhez kért segélyt. Bezzeg nem lett volna tékozló a vármegye, ha az egymillió koronát Szatmár város előmozdítására szavazta volna meg, vagy talán még akkor sem, ha az egymillióból iegalább 100.000 korona segélyt adott volna a vármegyei kórház ? felépítéséhez. Kedves laptárs nem veszi őszre, hogy a f. hó 10-iki és 16-iki számában Írtak nem fedik egymást. Ne mondjon saját magának ellent k. laptárs! A törvény nemíudása. Milyen keserves igazság, melyet nem ritkán hall kétségbeesett, vesztett peresfél, hogy a törvény nemtudásával senki sem mentheti magát. Vagy talán nem is igazság, hanem csak felebbezhetetlen kijelentés, amely ellen jogorvoslat nincs, még az adomabeli sóhivatalhoz sem. Pedig keserű, való, igaz. A törvényt mindenkinek tudni kell, mert az mentségül nem szolgál, ha valaki arra hivatkozik, hogy nem tudta, nem ismerte a törvényt. Mintha olyan nagyon kézenfekvő, egyszerű dolog lenne tudni a törvényt, még csak azt is, a mire az embernek esetenkint szüksége van, hát még az egész törvénytárt, amely egész könyvtárt tölt be, valóságos útvesztő a módosítások, pótlások és helyesbbitések tömegével. Kérkedés számba megy, de ránk fogták és mi ezt a ráfogást kiválóságnak, megkülönböztetésnek tekintettük, mikor rólunk magyarokról, mint excellenter „j ogász nemzetről“ beszéltek. Ezt a megjelölést elsősorban mint politikai, közjogi vonatkozást értették, a mire reá szolgált évszázados küzdelmünk törvényben biztosított jogaink megvédése érdekében, állam jogi helyzetünk kiváltotta viszonylatok és alakulatok és az a rövid egypár évtized, a mióta: a kiegyezés óta, számot tarthatunk köznyelven szólva a müveit állam névre. De ez az egypár évtized is — igen természetes — a törvényalkotás terén, nem tudta utolérni a múltat, képtelen volt megfelelő szabályokat teremteni és hiával volt annak az előrelátásnak, melyet a haladó élet megkövetelt. Sziikek, kicsinyek lettek a gyermekei pők, kinőtt a keretből az, amit befogni rendeltetése volt időnap előtt és anélkül, hogy ezt megszokta, — abba beleilleszkedni tudott volna. S vájjon miért? Nemcsak a természet és fejlődés törvényeiből kifolyólag, hanem azért, mert elhelyezkedni nem tudott. Ezt az elhelyezkedést nehézséget mindenesetre öregbítette a jogi képzettség általános hiánya és az a nemtörődömség, a mivel nálunk széltőben ennek a szükségességét lekicsinyelték. Ha már ésszel nem is, de még ököllel sem érték fel, hogy valamit a jogról, a törvényről mégis szükséges lenne tudni. Az élet számára és a mi javunkra. Csak gondoljunk vissza. Mennyi minden az, a mire tanítottak minket az iskolába és mily kevés, a minek hasznát vettük. Nem akarunk példákat felhozni, hiszen önmagukkal vitáznánk, hanem mosoly húzódik meg szánk körül, mikor annak a tanítási rendnek és rendszernek annyiszor hangoztatott célját: az általános műveltség megszerzését emlékünkbe visszaidézzük. De vájjon az életnek tanitot- tak-e ? S akár Homer, akár Ovidius örökszép strófái vagy a legelrontottabb algebrai képletek káprázatos láncolatai váltak-e annyit hasznunkra, mint az, ha azt tudtuk volna, hogy mint kell katona ügyben eljárni, micsoda jogunk van a bizonyítás kérdésében vagy csak azt is, melyik a felső fórum egy bírósági ügyben. Igen, azt éreztük, sokszor keserűen éreztük, hogy a törvény nemtudása sokszor pótolhatlan károkat okozott és hiába idéztük Hornért vagy Ovidiust, elverték rajtunk a port. Mit tegyünk, mit kell tehát tennünk ? Magunkon, a magunk során már keveset változtathatunk, hanem a jövő nemzedék számára a tapasztalat öregbítette megbizonyosodással hirdethetjük, hogy a középiskolák tanrendjébe külön jog- és törvényismertető órákat kell felvenni, a felnőttek számára ingyenes tanfolyamokat kell szerezni és a szabad iskola keretében meg kell adni a módot és alkalmat, hogy mindenki az alapvető törvényekkel, eljárásokkal és különösen ezek gyakorlati módjával megismerkedjék. Kell, szükséges, hogy igy legyen. Nemcsak mi mondjuk, hanem ha plebiscitumra hívnák fel az országot, a többség ezt mondaná. Mert keserves igazság, letagadhatatlan valóság az, hogy a törvény nemtudása miatt ezereknek és százezreknek kára származott. Minden kár pedig veszteség a nemzeti köz- vagyonosodás tekintetéből. ________________ bü ntetését. Pajtások! Milyen ítélet sújtsa Odessza hóhérát? — A halál! — mondta Donszkoj. — A halál! — mondta Jourri. — A halál! — felelték viszhang módjára a többiek. Trediakovszky egy kis táblácskát erősített a szobrocska mellére, amelyen egy lefejezett sas képe alatt piros betűkkel a következő felírás volt: — Halálra Ítélve! — A kivégzésnek milyen módját választjuk ? Herzen a bombát ajánlotta, mint a legborzalmasabb, de egyben a legbiztosabb eszközt. Különben is nagyon erős őrizet alatt állott a palota, behatolásra gondolni sem lehetett és a zavargások óta a kormányzó este soh’se hagyta el a palotát. így tehát fényes nappal, kísérete közepette az utcán kellet vele végezni. — Meggondoltátok — szólt közbe Jourri — hogy ártatlanok is eshetnek áldozatul? A vita általános lett. Donszkoj szerint a forradalom nem törődhetett az útját jelző hullákkal. Különben a valószínű áldozatok bizonyára keményszívű, érzéketlen kozákok lesznek, hűséges szolgái a zsarnokságnak. Jourry közbeszólt: — Azok kedvéért nem kértem részvéteteket. Én csak arra a kis gyermekre gondoltam, aki naponta elkíséri Szemirovot sé- takocsizásán. Ti is tudjátok, hogy ez aször- nyeteg imádja a fiát, talán mert elhunyt feleségére emlékezteti, talán azért, mert önző felfogásában személyének folytatását látja utódában. De akárhogy van, mindegy, azt az ártatlan teremtést meg kell kímélnünk. — Kimélik-e a tigris kölykeit? — morogta Herzen Dávid. — Pajtások, mi bírák vagyunk, nem pedig gyilkosok. Könyörüljünk ez ifjú élet fölött . . . — Szegény kicsike! — sóhajtotta a jószívű óriás, Trediakovszky, aki gyermek bolond volt. De kemény hangon, amely úgy sújtott, mint a hóhér bárdja, közbekiáltott Szonja: — Jourry, te az érzelmek cukrosvizét öntöd az elhatározásainkba. Mit törődjünk az eszközökkel, amikor a cél [a fő. Ha azt igényelné a müvünk, hogy levegőbe röpítsük az egész várost, egy pillanatig sem gondolkodhatnánk. Hát az ellenségeink megkímélték az ártatlanokat ? Gondolj meggyilkolt társaidra! Nekem is van fiam, akit ez az ember árvaságra juttatott. Oh, Jourry, ha egy imádott lényt láttál volna meghalni, úgy éreztél volna, mint én, mint ömlik vére melegen végig arcodon, akkor megfojtaná részvétedet a rémület érzése! — Igaza van — mondta Donszkoj. Ez a gyermek ne akadályozza meg a sorsot! — Szegény kicsike! — ismételte Trediakovszky, miközben kisorsolták, hogy közülük ki vesse el a bombát. — Szonja! — kiáltotta Herzen. _____Szonja megborzongott ... de amikor né hány perccel később elhagyta a házat, óvatosan és vigyázva vitte magával azt a kis csomagot, amelynek tartalma sok viruló életre hozhatott véres, borzalmas halált. * — Mama, mama, vigyél el magaddal! Egy gyors ugrással anyjának nyakába kapaszkodott a kis Michel és félretolta az anyja kezében levő karmantyút. Az a gondolat, hogy a szőrme belsejébe rejtette a borzalmas bombát, amely a legcsekélyebb lökéstől felrobbanhatott, sápadttá tette Szonját. Heves mozdulattal lökte el magától a gyermeket. Ezt a durva visszautasítást a gyerek egyáltalán nem érdemelte meg, amiért Prokopov bácsi a bűnös pártjára állott. — Igaza van a kicsikének. Gyönyörű idő van. Miért nem viszed el magaddal ? Szonja kifogásul felhozta, hogy vásárlásai a kínai negyed bazárjába szólítják. — Nem baj, Michel nem zavar. óh, de mennyire zavarná őt szegényke ! Ma van a nagy nap, amelyen végezni kellett Szemirovval. Úgy beszélték, hogy a kormányzó ma a Prismenskaja-utcán jön végig, amelyet kertek és alacsony házikók határolnak és ahol könnyű lesz végezni vele. E gyilkosságnál Szonjának egyedül kellett lennie, hogy megőrizhesse mozdulatainak szabadságát, Egész hidegvérére volt szüksége, nehogy maga is áldozata legyen a robbanásnak, vagy ami ennél is rosszabb, a rendőrség kezére kerüljön. ______________ Ga llérok gőzmosása WW ál lílá IJH# IP fi! K^z*mu,|kák glassé kezlyiik tükörfénnyel hófehérre filtíjláljöl í dl Bútorok szőnyegek tisztítása Nagykároly, Széchenyi-utca 43. szám a rom. kafh. elemi fiúiskola mellett.
