Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-09 / 15. szám
2-ik oldal. SZ ATMÁRVÁRm EGYE. 15-ik szám. hogy a jó közigazgatásnak egyik föltétele, hogy a vármegyék közigazgatását ellátó tisztviselői karnak vagyoni függetlensége lehetőleg biztositassék. Ezt a kérdést tehát kortes politikára felhasználni nem volna szabad. Már pedig akkor amidőn a Tisza-féle tervezet csak a köz- igazgatás rendelkező közegeinek fizetését kívánja rendezni, — mig az árvaszék és ügyészi kar fizetés rendezését mellőzi, — nemcsak igazságtalan, de egyenesen kortespolitika. Lefoglalt koszorú. Erőss Lajos dr.-nak az elhunyt tiszántúli ref. püspöknek ravatalára Szatmármegye koszorút küldött. A koszorút egy hajdú vitte, a ki a vonaton fölakasztotta a hálóra. A kalauz ezt kifogásolta, de végül is megegyeztek, hogy majd a debreceni állomáson elintézik a dolgot. Ott egy vasúti tisztviselő jegyzőkönyvet vett föl az esetről, megállapította a koszorú terjedelmét s végül is úgy döntött, hogy a hajdúnak, illetőleg a vármegyének hat korona bírságot kell fizetnie az államvasutnak. A hajdú nem tudott fizetni, a mire a hivatalnok kijelentette, hogy ő elkobozza a koszorút mindaddig, a mig a hat koronát meg nem fizetik. A koszorú be is került az államvasut raktárába, a honnan aztán a vármegye váltotta ki. Itt csak az az érdekes, miért küldött Szat- márvármegye koszorút az elhunyt püspöknek, amikor az' végrendelkezésében kifejezetten és szigorúan meghagyta, hogy koszorút senki se tegyen ravatalára. És tényleg egy koszorú sem veit ravatalán, mintha a sors intézte volna a koszorú lefoglalását, nehogy vármegyénk ellenkezésbe jöjjön az elhunyt végakaratával. Kétszázhuszonhárom képviselő irta alá eddig állítólag a képviselői fizetések felemelését propagáló ivet. Ez azonban nem változtat azon, hogy ebből a propagandából legalább egyelőre nem lesz semmi. A kuriózum kedvéért ideig- tatunk egy hirt, amely azt mutatja, hogy vannak képviselők, akik teljesen megfeledkeznek törvényhozó méltóságukról, amellyel máskor oly nagyra vannak. Valahányszor pénzről van szó, szívesen szeretnék magukat valami tisztviselőklasszisba beosztani. A hir ez : Fölmerült tréfás folyosói beszélgetések közt az ötlet is, hogy intézményesen meg kell honosítani a képviselők számára az elölegrendszert. Erre nézve azt adják elő. A régi szabadelvű világban a képviselők derüre-borura kaphattak előleget, mig könnyek szöktek a szemeibe és elfordított fejjel ült le a szemben lévő padra. Forró vérhullám csapott a férfi szivére, legszívesebben megcsókolta volna az ökölbe szoruló kis kezeket, — de nem tette. Jól tudta, hogy bármikép nyilatkoznék most az érzelmekről, gúnyos visszautasításban volna része. A megszokott könnyed, játszi módon akarta megkezdeni újra a beszélgetést, amikor Gréte megelőzte és a nélkül, hogy ránézne, megkérdezte : — Mondja, Mester ? miért olyan kiállha- tatlan maga mindig ? A művész magasra húzta szemöldökeit, mint aki mélyen elgondolkozik valamint, a vállait vonogatta és végül nagyon lassan felelt : — Hja kisasszony, ez az én fátumom. De mondja kérem, miért nevez ön mindig „Mesterinek ? — Hiszen az! — De . . . Nem szeretem, ha igy szólít. — Ezért teszem ! — szaladt ki diadalmasan Gréte piros ajkain. Hamar megbánta ezt a gyerekes csintalanságot. De a férfi számított erre és fejbiccentéssel mondta : — így vagyunk hát. No, lássa kisasszony, tegyük fel, hogy az én kiállhatatlanságomnak ugyanaz az eredete, mint az ön „Mester“ megszólításának . . . ■ — Ezzel talán azt akarja mondani, hogy egyszer aztán Szilágyi Dezső megharagudott s beszüntette az előlegek utalványozását. Később újra meghonosodott a régi szokás, amelynek azonban gróf Apponyi Albert, majd Justh Gyula elvi okokból véget vetett. A mostani elnök, Berzevicy Albert is ad három hónapi napidij- előleget, de csak megokolt esetben. A folyosó hirei szerint az előleg hívei most azt kívánják, hogy a képviselőknek, — akár az állami hivatalnoknak — szabályszerű joga legyen három hónapi előleget kérni. Múlt számunkban foglalkoztunk az időközben elhalt vármegyei bizottsági tagok helyének a közigazgatási bizottság, állandó választmány és központi választmányban e hónap első felében tartandó rendkívüli közgyűlésen leendő betöltésével, amelyre és „A vármegye“ cimü cikkünkre vonatkozőlag az alábbi levelet kaptuk: Domahida, 1911. április 8. Tisztelt Szerkesztő Ur! Becses lapjának, valamint már elébb az Északkelet cimü lapnak híreket közölt sorozatában olvastam, hogy a Luby Géza halálával megüresedett közigazgatási bizottsági tagsági hely betöltésére a közvéleménynek egy része csekély személyemet is célba vette. Hálásan köszönöm a bizalmat és jól esik a lelkemnek a megemlékezés, azonban tájékoztatás végett már előre is ki kell jelentenem, hogy jelen viszonyok között, ha érdemesítene is a törvényhatósági közgyűlés a pálma elnyerésére, a megtiszteltetést nem fogadnám el. Az ököritói alaptalanul folyt processusra teljesen visszhangot adok a tisztelt szerkesztő ur fogalmaira és bár biztos meggyőződésem hogy sem a kormány, sem pártunk nem táplálja lelkében tettében a közigazgatás államosítását, dacára a Dőmonok, kik alkotmányunk nemes várát ostromolják, alkalmat kívántak megragadni, hogy közigazgatásunk tarthatlanságá’t bizonyítgassák. — Sok az Eszkimó,^keVés a fóka! a qualifikált proletárja szeretné befészkelni magát kinevezések folytán a bizalmi hivatalokba? — és kitúrni a megye bizalma folytán sorompóba állított embereket. A cél szerintük megsemmisíti az Eszközöket, kritikán felül álló vezetőit megyénknek pellengére állították. A kiküldött bizottságot kompromitálták és még első felindulásában a kormányelnököt is igazcsak az én bbszantásomra igyekszik oly elbizakodott, oly kiállhatatlan lenni ? kérdezte megvető arckifejezéssel Gréte. — Mindenesetre nehezebb leszokni e két csúnya hibáról, mint egy készakarva elkövetett apró kellemetlenkedést. — Tehát még udvariatlan is. — Bocsánatot kérek Teummann kisasz- szony — mondta komolyra vált hangon a művész. — de csöppet sem vagyok udvariatlanabb elbizakodottabb, vagy kiállhatatlanabb, mint mások, akikkel szemben ön sokkal kedvesebb. Ön kisasszony egy pillanatig sem fárasztotta magát azzal, hogy megismerjen. Még ma is annak hisz, akinek akkor képzelt, amikor bemutattak önnek. — Mért mondja ezt oly ünnepélyes hangon ? — kérdezte Gréte és közömbösen nézte a röpködő sirályokat. A művész nem felelt rögtön és amikor beszélt, a hangja folytott volt és szomorú. — Hogy miért ? Talán azért, mert azt képzeltem, hogy jobban vélekedhetnék rólam ha — akarná. Komédiás vagyok kisasszony, mondta keserű mosolylya! és félben hagyok olyan játékot amelyhez nincsen tehetségem. Ugy-e szívesen látja, ha már holnap eltávozom innen ? Gréte az övéből két hervadt rózsát ráncigáit ki és idegesen tépegette. A rózsaleveleket a tengerbe szórta. — A hála jeléül ellenben e fáradt de még tálán nyilatkozatra kényszeritették a képviselőházban, mikor egy sugerált képviselő őt interpellálta. Pár szeszre szomjas ököritói ember a botrányt hajhászó zsurnalisztákat fölbátoritotta a nyílt téren történt támadásra és ma szerintem a megyének kötelessége a legközelebbi közgyűlésen elégtételt adni azoknak, kik az ügyet kezelték. Hazafias üdvözlettel Domahidy István. Közigazgatási bizottsági illés. A közigazgatási bizottság referensei f. hó 7-én számoltak be Szatipár- vármegye március havi állapotáról. Az ülésen Csaba Adorján főispán elnökölt, s elsőnek Mangu Béla h. főjegyző olvasta fel az alispáni jelentést, mely bevezetésében Erőss püspök haláláról em- lékezeett meg, majd a személy és vagyonbiztonság kérdésével foglalkozva elmondja, hogy olyan fontosabb rendzavaró momentum, mely nagyobb eljárást vont volna maga után, e hónapban nem fordult elő. Megtudjuk továbbá e jelentésből azt is, hogy tavaszi árvizektől nincs mit tartanunk és hogy a múlt hóban útlevelet kapott 125 ember, kivándorlók száma pedig 47 volt. Az egészségügyi jelentés a márciusi havi közegészségügyet igen kedvezőnek mondja és kiemeli, — ami pedig igen ritka, — hogy a múlt hóban fertőző betegség alig-alig fordult elő. Csak Nagykárolyban fordult elő és itt is csak szórványosan a roncsoló toroklob. Részletesen számol be a jelentés a fernezelyi kiütéses tífuszról is és felemlíti, hogy a napokban dr. Hajdú közegészségügyi felügyelő kiszált a vidékre és a járványt elfojtottnak jelentette ki, A tanfelügyelő jelentése szerint március hóban számos helyen iskolalátogatást végzett és főtörekvése odairányult, hogy majdnem minden iskolában ifjúsági egyesületet szervezzen. Majd felsorolja a jelentés, hogy a megyében, mely feleszét nem tépet rózsát kérem el magamnax, — folytatta halkan és mély, igaz érzés rezgeti a hangjában. De mert virágot kért, amit naponta — nyilvánosan és titokban is — garmadával kapott másoktól. Gréte gúnynak magyarázta szavait és szilaj indulattal a tengerbe dobta a rózsát és az ajkai megrándultak, amikor odamondta : — Ha akarja, hozza ki magának onnan ! Lángoló arca a következő pillanatban halálra vált és kezeit a szájára tapasztotta, nehogy felsikoltson rémületében, — mert a férfi pillanatnyi megondolás nélkül vetotie le magát a rózsa után . . . Másnap reggel az öreg kisérő néni határozottan megtagadta Gréte abbeli kérelmét, hogy kisérje el őt, a könnyű náthalázban szenvedő művész lakására. Félórával később Gréta egymaga ült a Chaiselongue mellett, amelyen nedves kirándulásának következményeit heverte ki a művész. És a kulcsjukon beleső szobaleány világgá kürtölte, hogy a büszke Teumann Gréte mindaddig melengette két kis tenyerében a (szerelemtől ?) lázas férfi kezét — amig — ki tudja hogyan, de bizony Isten! — a kis ujján csillogó gyűrű rácsuszott a Gréte ujjara. Dóra.
