Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1911-02-12 / 7. szám
7. szám. szatmárvArmegye. 3-ik oldal. Közigazgatási bizottsági ülés. A várm közigazgatási bizottság f. hó 10-én tartotta szokásos havi ülését. Az ülésen Csaba Adorján főispán hivatalos elfoglaltsága miatt nem jelenhetett meg, igy az elnöki tisztet llos- vay Aladár alispán látta el, ki megnyitó beszédében Luby Géza haláláról emlékezett meg, vázolván az ő tevékeny munkásságát s nem hiszi, hogy azt a nagy űrt, amelyet az ő halála a közigazgatási bizottságban okozott, sikerüljön valahogyan is betölteni. Indítványozza, hogy a gyűlés jegyzőkönyvileg adja részvétének kifejezését és erről a gyászoló családot átiratban értesítse. Az indítványt a bizottság egyhangúlag elfogadta. A megnyitó beszéd után a szokásos havi jelentéseket olvasták fel, nevezetesen az alispáni, árvaszéki, adóügyi, pénzügyi, egészségügyi, gazdasági, tanügyi, börtönügyi, állam- épitészeti és állategészségügyi szakjelentéseket. Valami érdekesebb dolgot egyik sem tartalmazott. Az alispáni jelentés szerint január hóban útlevelet adtak ki 171 egyénnek, mig Amerikából visszavándorolt fiO egyén. Bodnár Gábor tanfelügyelő bejelenti, hogy január hóban számos helyen végzett iskolalátogatást s figyelmébe ajánlja a bizottságnak Zazar községet, hol állami iskola nincs, hanem csak egy tanító s gör. kath. felekezeti iskola és igy 92 gyermek van iskola nélkül. Bejelenti, hogy a közigazgatási bizottság múlt havi felhatalmazása alapján a mikolai bezárt iskola czéljaira bérhelyiség után nézett, de egyet nem tudott találni, mert ha esetleg adnának is ki a községben bérházat, az rondább volna, mint a most bezárt iskola. A gazdasági előadó jelentéséből megtudjuk, hogy bizony a terméskilátások nem a legkedvezőbbek; a mostani téli idő a vetésekre nincs valami jó hatással, csupán az egerek kártételének vet gátat. Az egészségügyről szóló jelentést Németh Béla olvasta fel, mert dr. Aáron Sándor vármegyei főorvos beteg s helyettesei is Czukor Lajos és Schönpflug Béla tiszti orvosok is megbetegedtek. A jelentés részletesen számol be a fernezelyi tífuszról, közölvén a bizottsággal, hogy aggodalomra nincs ok, mert külön életének boldogsága is fontos volt előtte, sokszor kicsinyessé és komikussá vált a világ előtt. Egy ember, aki a maga boldogságát keresi, mindig tragikomikus. Hát még ha mindenki láthatja a lelke fonákját, az egymást kikacagó dilemmáit, az elvei és az élete egymásra cáfolását. Minduntalan megtépázzák és kigunyolták azok az erők, amelyek ellen prófétizált. A boldogságkereső Tolsztoj családságba esett. Termékenységének világgyuró. léleksza- poritó ereje lefelé szívódott, a nő felé. A boldogságkereső ember feje beszorult a tartós szerelmi és egyéb családi örömök közé. Kereteket kapott a végtelen. Aki a maga szamára kezd élni, abban vergődni kezd az a másik élet: a milliók élete. Mikor meg ez kap erőre, kínlódik alatta az ember. Ebből a zavarból hiába kereset kiutat Tolsztoj egész életén keresztül. A saját nagysága állott bosszút rajta. Az átok, hogy a nagyságnak egyedül kell állnia, alatta a forgó föld, fölötte a csillagok titka, benne a falaikat feszitő erők bömbölő formaharca. Csak igy lehet egy egész, tiszta fejjel a világ fölé emelkedni. Csak igy válhat kinyilatkoztatássá a mondanivaló. A nőknek való a boidogságkeresés. Azoknak a hivatásukkal függ össze. Nem tudok nagyobb sértést, mint ha egy férfi azt monda járvány elfojtása iránt minden lehetőt megtettek. Különös, hogy mig a gazdasági előadó szerint január hóban az állategészségügy lényegesen javult, addig a törvényhatósági főállatorvos az állategészségügy kedvezőtlen voltáról számolt be. Szegénység és tudatlanság. Hugó Viktornak, a világirodalom egyik legzseniálisabb moralistájának és írójának van egy munkája, egy regénye, a melynek czime : „A nyomorultak.“ E munkájában megismertet bennünket a nagyszerű iró azon társadalmi és egyéni bajokkal, szenvedésekkel, nélkülözésekkel és csapásokkal, a melyek az emberi intézmények tökélytelenségéből, az emberek lelki, erkölcsi és anyagi szegénységéből és tudatlanságából, müveletlenségéből származnak. Hugó Viktornak e regényében körülirt és ismertetett sok-sok igazsága mindmegannyi halhatatlan és örök igazság marad, a mig csak emberek élnek a földön. A bajoknak és szenvedéseknek és igy a bűnnek és erkölcstelenségnek is legborzasztóbb szülőanyja a szegénység és a müveletlenség. A szegénység, amely eldurvitja, sőt kiöli az emberben az igazság a jogosság, a méltányosság és emberiség érzését. A nélkülözés, az éhség, mindmegannyi ke- ritők. A nyomor egy kiáltó végszükség és el- aljasitó kényszer, amelynek írott törvénye nincsen, amely az emberi korlátokat a maga kielégítésére törekvő útjában nem ismeri és nem tiszteli. Egy olyan szörnyeteg az ínség és a nyomor, a mely nem ismeri a bűnt és nem féli a büntetést, nem tiszteli sem a tulajdon szentségét, sem az emberi életet; nem iszonyodik, nem riad vissza semmitől. Íme, ez az emberi és társadalmi nyomor rideg, igazi karaktere. Ennél semmivel sem különb és semmivel sem megnyugtatóbb az a másik réme az emberiségnek, amely a tudatlanságban — a müveletlenségben rejlik. Ha a magyar szociális mozgalmakat figyelemmel kisérjük, azt tapasztaljuk, hogy enhatja egy másik férfinek: te már nem való vagy egyébre, mint a boldogságra. Megértem Tolsztoj ideges megriadását, mikor az a boldogság, amelynek melegágyába glóbus-fejét belefektette, a maga követelőző, szükeszü bizalmasságával egymásután hezdte elszedegetni benne — az emberen keresztül — a művész istenségének hatalmi jeleit. Megértem a Tolsztoj vergődését, mikor egy nő a maga meleg és kicsinyes realitásával aggaszkodott bele az ő nagykeretü terveibe. Megértem megsulyosodott szabadság- vágyát. Ekkor lett a legkeservesebben aktuálissá az ő lemondási elve. Szabadulni akart a boldogság helyzeti hazugságaitól, vissza, afelé a korszak felé, amikor a világok harcától görnyedő szabad férfi életének legalább derűs tjsztasága és uralkodói nyugalma volt az övé. Az újjászületés lehetetlen volt. Megértem, hogy a nyelve rohamosan lett bénábbá a szelleménél. De . . . Utolsó órájában sem a saját sorsán merengett a szeme. A világ nézte magát benne. A dolgok és emberek milliói csillogtak mögötte. Vájjon mit látott, mit akart még mondani, mikor abbahagyta: „az emberek milliói . . .“ nek indító oka nem anyira a szegénységben és nyomorban, mint inkább intézményeink tökéletlenségében, aztán a tudatlanságban, az erkölcsi érzék eldurvultságában és a lelkinemesség hiányában rejlik. A népnevelés nálunk helytelen irányban és gyakorlati ismereteknek úgyszólván a semmi- bevételével történik. Helytelen irányban történik azért, mert még mindig idegen a tanítási módszer és rendszer, a mit a népnevelés terén alkalmaznak. Megismertetik a zsenge gyermekeket a nagyvilág történelmével — a múlt idők nagy eseményeivel — hogy t. i. mi módon vezette ki Mózes a zsidókat Egyiptomnak földjéről, a szolgaságnak házából; — mi módon sújtotta le a macedóniai Nagy Sándor és a nagy Napoleon véres csatákban a maga ellenfeleit stb. Mi hasznát veszi mindezeknek az életben az iskolás gyermekből felnőtt közönséges munkás ember? Megtanítják a múltra, a mely a jelent készítette és teremtette elő, — de nem tanítják vagy legalább is nem kellőképen tanítják és ismertetik meg vele a jelent, — a jelen állapotok és életkörülmények mibenlétét, melyből a jövőnek kell kialakulni és előteremtődni. Nem tanítják meg arra, hogy miben áll az erkölcsös, szeplőtlen és tiszta élet elve, iránya, törvénye, feltétele, szelleme ?... Mit követel az élet, a társadalom, a haza?... Mi sors vár az emberre künn a prózai sivár küzdőtéren?... Hogy kell az emberek közt felismerni jóakarónkat és kiismerni megrontókat ? Hogyan kell óvakodni a gonosztól, mely az életben annyiszor megkísért és oly nehéz próbáknak tesz ki bennünket? Hogyan őrizze meg az ember a maga lelkét és erkölcsé/ a hamis tudományoktól, a tudákos mételytől, az álpróféták és álbölcsék alattomos furfangjától és véres szájú, nagy hangú csábításaitól ? miként kell cselekednie, hogy a jót és mindig csak a jót kövesse és szeresse, — nem jutalomért, nem kecsegtető kilátásért, hanem a jó iránt való erkölcsi nemes rokonszenv, vonzalom, ragaszkodás kedvéért, — magáért a jóért, mely önmagában foglalja mindazt, ami az ember életét kellemessé és nemessé teszi ?!... Ez a jelen való élet megismerése és megismertetése, sokkal közvetlenebbül érdekli az embert, mint a múlt. A múlt messzebb van tőlünk és igy nem befolyásolhatja annyira sorsunkat, mint a jelen. A nagyvilág kevésbé érdekel bennünket, mint a nagyvilágban a mi szükebkörü kis- világunk, a mi hazánk, társadalmunk, vármegyénk, városunk és községünk. Majd ha azt tanítják, ha a nép és munkásosztály ezt megtanulja, akkor kisebb lesz a szegénység és kevesebb a tudatlanság !... Furcsaságok. A kávéházban két törzsvendég szorgalmasan bújja a lapokat. Az egyik lecsapja az újságját, öklével nagyot üt az asztalra és lelkesülten felordit: — Égszakadás, földindulás, a fejemen egy koppanás! Bőditő!! Nagyszerű !! ! . . . — Mi az ? Mi jött magára? . . . . — Nincs szegénység, nincs ínség, minden vonalon nyereség! — Megőrült ? Mit ordít rímekben? . . . — Miért ne ordítsak? Minden jó magyarnak ilyenkor ordítani kell! — Hát ordítsa már ki, hogy miért ordít? — (Suttogva.) Most közük a takarék-
