Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1911-12-24 / 52. szám

52-ik szám. bZAl MARVARMEGYE 5-ik oldal Perenez tanító,- Dr. Kováts J István lelkész, Duszik Lajos lelkész, Dr, Domokos Andor ügyv. és Szilágyi Béla földb. Az igazgatóválasztmány végül saját kebe­léből ismételten Madarassy Dezsőt választotta meg igazgatónak, kinek ismert tevékenysége s önfeláldozó buzgalma szintén biztosítékot nyújt arra, hogy a „Széchenyi Társulat“ az uj nyo­mokon megindulva, hatalmas, a vármegye hatá­rain túl is számot tevő kultúrintézménnyé lesz hazánknak. Rólunk München, 1911. december 1. A véletlen játéka néha érdekes. Olvasom a „Szatmárvármegye“ november 26-án megje­lent számának „Egy felebbezésről“ cimü köz­leményt s ugyan akkor kezembe akad a „Preűssiche Jahrbuck,, múlt havi füzete, ami­ben Lutz Korodi „Az észszerű nemzeti poli­tika“ címmel Magyarországgal foglalkozik. A közlemény írója ezeket mondja: ''„Ma­gyarországon egyik fő követelés a hadsereg vezényleti nyelvéből a németet kiküszöbölni, mert ezzel csak növekedik a katonaság harci­készsége. Gróf Andrássyt nem gátolta azért ez a következő nyilatkozat megtételében: „A mü­veit magyarnak mindenkor hasznára van, ha tud németül. Sajnos, mi nem vagyunk olyan sokan, hogy nyelvünk világ nyelv lehessen. Német nyelvi tudásunknak sok hasznát vehet­jük, úgy Magyarország és Ausztria területén belül, mint a monarchia területén kívül. Ez az én megdönthetetlen meggyőződésem és én nem félék az elnémeíesedéstő!.“ Végre is a magyar államférfiaknak el kell fogadniok e vezető szellem véleményét és az elnémetesitéstő! s azon törekvéstől, amit nehány türelmetlen ma­gyar pángermánizmusnak nevez, hogy a ma­gyarsági németség magát politikai nemzetnek tartja, a félelem hiábavaló.“ Nyugat és kelet két erős áramlata a ger- manizmus és a sziávizmus nálunk találkozik s Magyarországon fogják megérni élet-halál har­cukat. S minket, akik az egész Európában so­kan barát nélkül vagyunk, egy erős gyűrű vesz körül. S ez a gyürii félelmetesen kisebbedik. Nagy igazság van Dr. Kis János azon mondá­sában: „hogy a magyarnak 1848-ban csak hat nem mer eljönni, érzi a veszedelmet, de csa­lódtunk. Jött és a meleg hangulat jégcsapos hideg­ségéivé merevedett. Fiilöp bácsi, a történet ta­nára piros lett, mint a pulyka, az apám zavar­tan köhögött és bájos unokahugaim ijedten bújtak meg a kájha mellett. A bátyám kínosan feszengett, neki különös oka volt rá, amint a következőkből kitudódott. Cato ugyanis az el nem titkolható káröröm gúnyos mosolyával egyenesen hozzá fordult : — No urfi, megtanultunk már németül? Csodálatos kérdés volt, de Cato nem ké­sett a magyarázattal. — Igen, mert az urfi az estéket mindig a Kelemenék szőke bonnejával tölti. Azzal a kis sápadt macskával, akinek eddig a féf város fiatalságának viszonya volt. Szép fiatalság, gyö­nyörű erkölcsök! Azt vártuk, hogy most kínos erkölcsi prédikációk következnek, azonban valami cso­dálatos történt, amire senki sem számított. Hirtelen fölugrott Fülöp bácsi, a történet tanára és hol krétafehéren, hol rákvörösen döngetni kezdte az asztalt: — Te mersz erkölcsről beszélni? Aki... aki . . . Tovább nem tudta folytatni, mert maga is halálra rémült a saját vakmerőségétől. Cato feléje fordult és szúró tekintetét szinte bele­vájta a megijedt emberbe. Fülöp bácsi most már csak dadogott és artikulátlan hangok hagy­ták el szederjessé vált ajkait. — Aki . . . aki . . . — nyögte utolsó erejének maradványával, de tovább nem jutott. órája volt, de most nem sokára tizenkettő lesz.“ Magvar nemzetiségünk van megtámadva, az a magyar nemzeti egység, ami alapja, fő­feltétele Magyarország politikai szereplésének. A magyar politika csak akkor éri el jelentősé­gének magasabb fokát, ha nemzeti. Ha ál- álamférfiaink lelkében él a nemzeti gon­dolat. Minden oldalról körül vagyunk véve. El­lenségeink száma nagy, akikkel már nem ta­pintattal, hanem ölyan fegyverekkel kell küz- denünk, mint azok. A már említett cikk Írója örömmel látja Gróf Zichynek azon rendelkezését, amivel a tanítóképzők tanrendjében kötelezővé teszi a német nyelv tanítását. „Most már német nyelv az egyedül való idegen nyelv, amit magyar nyelven kívül kötelezően tanítanak,“ — irja tovább. Szerencsétlen közjogi helyzetünk, ami kényszerít bennünket Ausztriával közösségben lenni, magával hozza részben a német nyelv szükségét, de nem az egyedül valóságát. Sok nyelvű állam vagyunk, de még mi a magyart tartjuk kezünkben a hatalmat, a mi nyelvünk a hivatalos nyelv. A több nemzetségü Német-, Francia-, Angolországban követelnek-e maguknak a nem­zetiségek politikai vagy nyelvi függetlenséget ? S vájjon kapnak-e ? Németország át van hatva az egység gondolatától s minden törekvésük oda irányul, hogy elnyomjon minden követelést, sőt a nyel­vük ellen tűzzel, vassal folyik a harc. Germa- nizálásukban van erő. Különös jelenség, hogy Európa nem ve­szi észre náluk az erőszakot s nekünk, ahol az 1868. XL1V. t.-c. annyi jogot biztosit szá­munkra, minden magyarositó törekvést fel­rónak. Európában ma nem állhat fenn egy ál­lam sem, amelyik nem nemzeti alapon van szervezve. Nekünk az a legnagyobb bajunk, annak ellenére is, hogy kevesen vagyunk, az az örökös harc, a politikai ellentétek elhalvá­nyítják vezető embereinkben a nemzeti gondo­latot. Hogy akadnak mindig egyes emberek, akiket elvakit a pártszenvedelem s annak a néhány lelkes magyarnak, akik vagy mint egye­sek vagy mint egyesületben tömörültek, igye­Ebben a pillanatban mindnyájan úgy éreztük, a tehetetlen düh fojtogató keserűségé­vel, hogy a Cato a nyakunkon marad. Szürke, gyilkos szemei tovább ölik örömeinket, ráül még a koporsónkra is és onnan mondja majd gúnyosan: — Látjátok ? Én élek és örökké élek és nem menekül előliem senki, még a halálban sem. Ezt éreztük és égő tüzes szemünket el­homályosította egy-egy könycsepp és dühösek voltunk Fülöp bácsira, aki gyáva volt tehetetlen és úgy hebegett, mint egy rossz diák, amikor csak a lecke elejére készült. Most csönd lett. Irtózatos düh kergette a szivem felé a vért. Vad ösztönök küzködtek bennem és inkább öntudatlanul, mint tudva, beleorditottam a lázas csöndbe: — A tanítónő ! . . . Cato megingott és rögtön rá zűrzavaros lárma riadt föl. Láttam, amint egy piszkos, szürkés fehér gombolyag, hasonlatos Cato alak­jához, eltűnt az ajtó mögött. És emlé em) hogy harmadnapra ott ült az egész famina az ágyam mellett és beczéztek és ünnepeltek. Cato pedig elment. Elmesélték, hogy még másnap összecsomagolt mindent és kiköltözött a szőlőjébe. Nagyon alázatos ember lett belőle, félt mindenkitől és úgy beszélt a parasztokkal mintha urak lettek volna. Pedig voltaképen nem történt más, csak meghalt Cato és föltámadt az ember, aki bűnös vagy büntelen, de meg­értő és nem kritizál, ha hiányzik hozzá az erkölcsi alap. Kálmán Jenő. keznek az egységes magyar állam eszméjén mi­nél hathatósabban munkálkodni, munkája ellen fel merik emelni szavukat s legyen bármilyen kicsi is az az ember, akad majd egy má­sikra, aki a müveit Európát tudósítja. Arra nem hivatott egyének mondanak ró­lunk véleményt a külföld előtt s ez az oka annak, hogy az igazsággal homlokegyenest el­lenkező vélemények varnak elterjedve rólunk. Nem beszélek én rosszakaratú nemzetiségi tu­dósítókról, akik szeretik magukat áldozatnak feltüntetni. Pedig a külföld nagyon könnyen hivő, az átlag emberiség, nem beszélne azon néhány kiválóságról, akiknek a szeme messze túl lát a jelen határain. Minket magyarokat vádolnak, hogy el­nyomjuk a nemzetiségeket, jóllehet, olyan fegy­vert adtunk a kezükbe, amivel életünk ellen is törhetnek. Németországban egy lengyel tanítót, aki nem az iskolában, hanem az otthonában gyermekeivel beszéi anyanyelvén, a maga költ­ségén helyezik át az ország tiszta német vidé­kére. Nálunk az 1868. XXXV1I1. és 1879. XVIII. t.-c. alapján a népiskolákban a tanulókat lehe­tőleg anyanyelvükön tanítják. A nem magyar nyelvű iskolákban a magyar nyelvet csak meg­felelő óraszámban kell tanítani. S mi az ered­mény ? Magyarországon a legnagyobb átlag csak a kötelező alsófoku népoktatásban részesül. Különösen a nemzetiségi vidéken. Az iskolá­ban pedig magyar államellenes nevelést kap­nak. Ezt bizonyítja Zichy grófnak ez év május havában előterjesztett jelentése. A múlt évben 1907. XXVII. t.-c. alapján, magyar állam ellen való magatartásukért és a magyar nyelv taní­tásának elhanyagolásáért 148 tanítót vontak fegyelmi vizsgálat alá s közöttük Szatmárvár- megyéből is. Az ijesztő mértékben megnövekedett dá­korománizmusról egy más alkalommal. Most csak a fent említett német folyóirat cikkével kapcsolatban, a magyarországi németekről aka­rok megemlékezni. A dinasztia hatalmának súlypontja Ma­gyarország. Határ a germánizmus és a sziá­vizmus között és ezek most harcban vannak. Most még nem lehet tudni, melyik az erősebb. A dinasztia hatalmi kérdése is az, hogy Ma­gyarország egységes nemzeti állammá legyen, hogy igy ellensúlyozni tudja az összeütköző ér­dekeket. Ausztriában már túl súlyban vannak a szlávok, Németországban rohamosan terjesz­kednek. Az uralkodó ház s a „nagy német ér­dek“ is azt kivánja, hogy a magyarországi né­metség velünk együtt válvetve küzdjön a szláv- ság ellen. Hogy a mi magyar németjeink ke­ressék a magyar barátságot, mint volt a — múltban. A jelen azonban nem ezt mutatja. Mos­tanában ők is küzdenek ellenünk s ugyan ak­kor beolvadnak a románok, a tótok közé. Ez pedig az érdekeikkel ellenkezik. Lutz Korodinak is az a véleménye, hogy „azzal fognak a magyarországi németek ma­guknak érdemet szerezni s a maguk hasznára dolgozni, ha magyarokkal tartanak.“ A sziáviz­mus ijesztő terjedése létalapjában támadja meg nem csak a magyarságot, hanem az orszá­gunkban élő németséget is. Mert amint a sta­tisztika mutatja számbelileg mindig fogynak s az nem a magyarok számát gyarapítja, hanem a szlávok hatalmát növeli. Nehéz ezen segí­teni. Törvény adta jogukkal igyekeznek ma­guknak tért hódítani s nem sokára ott leszünk, — ez nem rémkép — hogy azt fogják mon­dani a nemzetiségek, akié a föld, azé a hata­lom. (Csak tisztán Erdélyben körülbelül 2.000,000 hold van oláh kezén). Áldatlan politikai viszonyaink, az örökös hatalmi kérdés, az ellentét a dinasztia és a magyar nép között elvonja politikusaink figyel­mét a legégetőbb kérdéstől, a nemzetiségi kér­déstől. Ezt pedig ez a többség, aki most ural­mon van, nem intézheti el. Éhez magyar érzés kell, a magyar nemzeti állam hegemóniáját biztositó választói törvény alapján uralkodó többség. „Mert a mai politikai felfogást hiva­tali kényszer, „grenzenlose Gastfreűndschafft,“ egyes állások adományozása tudta megterem­teni.“ (Lutz Korodi.) Parlamentárizmusunk a jelen körülmé­nyek között egy színjáték. Bécsben megírják a darabot s Magyarországon előadatja a fören-

Next

/
Thumbnails
Contents