Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-23 / 17. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE 17-ik szám. tóttá, mert nemzeti engedmény nélkül több pénz és véradót adni nem akartunk. Most a munkapártnak jutóit az a nagy dicsőség, hogy minden nemzeti engedményt elejt és a császári kegy biztosításáért kész, sőt a nemzeti önérzet megalázásának árán is — követeli, hogy a kormánytöbbség az ujonclétszám felemelését előbb szavazhassa meg, mint az uralkodó kedvenc osztrák parlamentje, íme odáig jutottunk, hogy Khuen és Tisza pártja még a szemérmet sem respektálja, mert a vezér parancsára most már mezítelenre vetkőztetik le a nemzetet. Idáig vitt bennünket a munkapárti csorda szellem. Az ecsedi láp lecsapoló, Szamos-balparti ármentesitő és belvizszabályozó társulat választmányi ülése és közgyűlése. Az ecsedi láp lecsapoló Szamos- balparti ármentesitő és belvizszabályozó társulat folyó hó 20-án d. e. 10 órakor saját helyiségében választmányi ülést és 21-én a vármegyeháza nagytermében közgyűlést tartott. Úgy a választmányi ülésen, mint a közgyűlésen gróf Károlyi Gyula elnökölt. A választmányi ülés tárgysorozata, a folyó ügyeken kívül két lényeges pontot tartalmazott, mely nagy érdeklődést keltett és a tagokat teljes számban megjelentette. E két pont a társulat céljaira emelendő épület és a „Szatmármegyei Gazdasági Egyesület“ által rendezendő kiállításon való részvétel kérdése volt. A társulat igazgató főmérnöke Péchy László műszaki tanácsos azt a javaslatot terjesztette a választmány elé, gusznak rá. Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek. Andris a kőrisfának dűlt s az ittas kövér temetői földbe besüppedt lábait fölváltva emelgetve, bámész kíváncsisággal nézte Biziéket. — Menjünk innen . . . mondá Istók. — Hát a kereszttel mi történjék ? — kérdé Bizi fojtott hangon. — Összeragasztod ? — Nem én! — viszonzá istók tompán. Amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kigyel- medet meglátogatta az Isten . . . Az öreg ember fogai összevacogtak. — Hiszen ha csak látogatna ! — kiáltott föl keserűen, — ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik. — Tűrni kell, Bizi uram! — Pedig hidd el Istók, nem vagyok rossz ember. — Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit. — Nem becsülöm őket már semmire . . . hörgé. — Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám . . . Oh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg ? Elhagyták a temetőt. — Hej ni! — kiáltott föl Istók. — Hát hogy — mivel a jelenlegi bérház, a nagy bérösszeg dacára, sem a tűzbiztonság, sem pedig a helyiség nagysága tekintetében a követelményeknek meg nem felel — javasolja a választmány a közgyűlésnek, egy megfelelő emeletes épület építését, melynek költségei a nyug- dij-alap 103000 koronájából fedeztetnék. E javaslat nagy vitára adott alkalmat, amely ellen elsőnek Vajay Károly Szatmár város polgármestere szólalt fel. Vajay Károly előre bocsájtja, hogy nem a szatmári érdekek szempontjából szólal fel és kéri, ha felszólalásának mégis olyan színezete volna, ne tekintsék úgy. 0 már csak azért is hely- teliniti a javaslatot, mivel a társulat az ő véleménye szerint csak azért van Nagykárolyban, mert a társulat szoros összefüggésben van a vármegye közigazgatásával ; tekintve azonban a vármegye szőnyegen forgó és vajúdó — székhely kérdését, de külünösen a vármegyei köz- igazgatás napirenden levő államosítását, nem tartja időszerűnek, hogy a társulat ily nagy arányú és anyagi megerőltetésével járó építkezésbe bocsájtkozzék. Ha azonban mégis építeni akar a társulat, kérdezze meg Szatmár és Nagykároly városokat, mennyivel hajlandók hozzájárulni az építkezéshez és tegye e hozzájárulási összegtől függővé, hogy e két város közül melyikben épit. A javaslat ellen felszólaltak még Dr. Farkas Antal, Szuhányi Ferencz, Szalkay Sándor és Domahidy István, aki azonban inkább pénzügyi szempontból tartotta az építkezést aggályosnak. Az igazgató főmérnök felvilágosító ez a poronty mindig a sarkunkban van ! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök ! — Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jól esik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam ! Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz. — No, gyere hát közelebb! — De csak hadd menjen haza, — véli megveszi a lábát az Isten hidege! — Miért nem húztál csizmát fiú ? — kérdi Bizi uram szelíden. — Nincsen csizmáin, — mondá a gyerek szomorúan. — Hát miért nem varrat apád ? — Nincs apám! — felelte közönyösen. Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevelkedik ez föl, ha még a szeretetet sem ösmeri ? . . . Szótlanul megfogta a kis Andris kezét s vitte magával végig a nagy utcán, le egész a templom mellé. Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyus csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő aláírással: „Filtsik István, csizmadia-mester“. — Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én kontómra ! — mondá Bizi apó. adatai után gróf Károlyi Gyula szólalt föl. Egy pillantást kell vetnünk — úgymond Szatmár vármegye térképére és megállapítható, hogy az árterületnek földrajzi központja Nagykároly. Az ecsedi láp legyezőszerüleg helyezkedik el, mely legyezőnek mintegy foggantyuja Nagykároly. De a társulat 16 éves fennállása óta szerzett tapasztalat is azt igazolja, hogy az ármentesités adminisztrációja általában, de különösen árvíz idején olcsón és gyorsan csak Nagykárolyból eszközölhető, mert a legmélyebb és legexponáltabb pontok Kálmánd, Kaplony, Börvely községek egy részről, más részről Kocsord vidéke Nagykárolyhoz legközelebb fekszenek. Pártolja továbbá az igazgató főmérnök javaslatát azért is, mert a társulat a 103000 koronát eredményesebben tudja kamatoztatni. Gróf Káro'yi Gyula meggyőző érvei után a választmány az igazgató főmérnök javaslatát a magáévá tette. Élénk vitát keltett a „Szatmármegyei Gazdasági Egyesület“ kiállításán való mikénti részvétel kérdése is. A „Szatmármegyei Gazdasági Egyesület“ felhívta a társulatot, hogy 50 éves fennállásának jubileuma alkalmából rendezendő kiállításon részt vegyen. Péchy László szerint akkor venne a társulat méltóképen részt, ha egy domborművű térképet készíttetne, mely bemutatná az ecsedi lápot a lecsapolás előtti időből, valamint a mostani állapotban. Az igazgató főmérnök e tárgyban tudakozódott Budapesten, ahol 14000 koronáért készítenék el a dombormüvet. A választmány, Vajay Károly kivételével, Filtsik megnézte a gyereket s igy szólt: — Épen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz. A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna. A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arcára s vígan kopogott az öreg után a pitvarba. Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az utón, sőt még a meggyűlt esővizek is. Mintha uj levegőt szívott volna be, köny- nyebben érzé magát. — Add ide a kezedet, fiam ! Olyan jó meleg kezed van. Eljösz-e hozzám ? A gyermek a csizmát nézte gyönyörködve s igy szólt: — A lekvárfőzéshez szeretnék menni! — Nem, te velem jösz. íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban. A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a fia már túl van a veszélyen. Bizi apó hálateljesen nézett föl az égre. Milyen messze van és mégis milyen közel . . . Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt . . .
