Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-16 / 16. szám
8-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE 16. szám. CSARNOK. Gondolatok. A szerénység a nagyok kislelkü- sége és a hősök gyávasága, melylyel a szerénytelenség látszatát iparkodnak magukról elhárítani. * Hivalkodvajbüszkélkediink vele, hogy nemzetünk bölcsője Ázsiában ringott és éktelen dühre gerjedünk, ha rámondják, hogy meg is látszik rajtunk. * A tehetséget igen különböző adagban osztják ki az emberek között odafenn : miért ne szabadjon tehát a hírnévért különhöző eszközzel küzdeni ? Tavaszi tragédia. Irta: Korda Sándor. A nő egészen közönséges kis nő volt, akiről egyáltalán nincs mondivaló. Valahol kórusban énekelt, vagy balletben táncolt, vagy más efféle foglalkozást űzött. A férfi újságíró volt, alacsony, vézna és csúnya képű. A kávéházban ültek és várták a nő szeretőjét, aki színész volt és barátja az újságírónak. Az újságíró sokat beszélt, jókedvűen, mindenről, ami nem járt eszében, a nő pedig kissé idegesen hallgatta. Idegesen, mert késett a barátja már vagy félórát és tavasz volt és különös meleg éjszakai szél szaladgált a kávéház ter- raszán és bizony ilyenkor rosszul esik egy fiatal és szép nőnek egy csunyaképü ember beszédét hallgatni. A csunyaképü ember pedig mondom, nagyokat kacagva beszélt és viccelt, hogy csak mulattassa e közönséges, de szép nőt, mert röstellette nagyon maga előtt is, hogy ezen a szépséges tavaszi éjszakán együtt van egy nővel s az a nő unja magát. És valljuk be, különösen azért röstellette ezt a ősunyaképü ember, mert szerelmes is volt e közönséges, de igen szép nőbe. Valljuk be: szerelmes volt nagyon. És e különösen illatos tavaszi éjszakán mig nagyokat kacagott a maga erőszakos viccein a csunyaképü ember, erősen lírai mondatok csiszolódtak a lelkében és arra gondolt, hogy nem ér ez az egész büdös és cudar élet semmit, mert ő belé soha sem lesz egy ilyen, bár közönséges és buta, de szép, nagyon szép nő szerelmes. És arra gondolt, hogy ő meghalna a gyönyörűségtől és a boldogságtól, ha egyszer reggel, mikor fölnyitja a szemét, egy forró asszonyi száj csókolná szájon. Arra is gondolt, hogy az életének minden keserűsége édessé válna és elfelejtődne minden szenvedése, ha egy ilyen asszonynak a ragyogó fehér testét — elkezdve a nyakától — végig simogathatná a reszkető ujjaival. Dehát ez butaság, mert úgyis hiába. Beszélt és tréfált tovább, de szeretett volna meghalni, mikor látta, hogy a nő nem is figyel rá, hanem az utca sötétjébe kémlel: azt a gazembert várja. A szeretőjét. A csunyaképü ember azután bocsánatot kért magában a színésztől, hogy azt mondta rá gazember. Azért mert ő bele szerelmes ez a nő, ő egyáltalán nem mondható gazembernek. Nem. De hiába, ez mégis bosszantó, mondhatnám tragikus valami, hogy ez a nő még >.sak nem is hallgat rá. Hiszen ő is férfi, vagy mi. Ettől a nagyhangú kijelentéstől azután újra megijedt és megtapogatta a karjait. Bizony vékonyak voltak nagyon — és ez még szomorúbbá tette a csunyaképü embert. Ha pedig meggondoljuk a dolgot, igazán nem lett volna szabad haragudnia amiatt, hogy a nő nem figyelt rá. Csak nnm lehet kívánni egy fiatal nőtől, aki épen a szeretőjét várja — és tavasz van, — hogy jókedvvel hallgassa egy csúnya és vézna ember fecsegését. Az ilyen embernek sokkal jobb meghalni — és ezt a mi emberünk is érezte. Nagyon érezte és ebben neki volt igaza. Most hallgatott cs csönd volt. A nő félig előrehajolt, a mellén megfeszült a blúz, teli tüdővel szíttá magába a tavaszt és leste, nem jön-e már a szeretője. Egy magas férfialak sziluettje látszott messziről s a nő fellélekzett. Azt hitte, jön már, de amint közelebb ért, csalódva és bosszúsan rándult egyet a szája széle (szép, erős, piros szája volt) — tévedett. Végre azonban mégis jött. Magas és vállas férfi volt és a nő szinte fölkiáltctt, amint meglátta. A csunyaképü ember szeretett volna valami epéset, keserűt moudani, de valami furcsa és nevetséges meghatottságtól nem tudott megszólalni. — Ne ülj le, mi is megyünk ! Mondotta a nő a színésznek és sietve, türelmetlenül adatta fel a kabátját. A csunyaképü ember szájára egy kis megvetésféle rajzolódott ki, mikor elgondolta: — Hej, de sürgős neki! Azonban arra gondolt, hogy bizony ő is szaladna, ha egy ilyen nő ölelése várna rá otthon. Nagyon is szaladna. És a botjával ráütött az asztfaltra, hogy csakúgy kongott. A nő meg is kérdezte: — Mi lelte Károly ? — Semmi —_ felelje ő közömbösen, de a kezei reszkettek. Hogy ne legyenek olyan nagy csöndben (sok ember nem szereti a csöndet) színházi és egyéb pletykákról kezdtek beszélgetni. Azonban nehezen ment. mert a színész és a nő folyton egymást nézték: éhes és ragyogó nézéssel. A csunyaképü embernek természetesen fájt ez és szerette volna a fejét egy sarokkőbe verni, mikcr arra gondplt, hogyan szoríthatják egymás karját a nő és férfi. Összeszoritotta a fogait, mert úgy érez :e, hogy mindjárt sírva fakad. Ezt pedig röstelte volna nagyon és szégyelte azt is, hogy ő szerelmes e nőbe, aki egészen közönséges és buta. — No itthon volnánk! Mondotta a nő, de nem a csunyaképüre nézett, akinek mondta, hanem a színészre és a hangja tapadón, melégen, bársonyosan hangzott. Becsöngettek a kapun és vártak. A csunyaképü ember fejében gondolatok ezere rajzott fel a nő szavai után. Ölelésekre és csókokra gondolt és valami fojtó, kábító forróságra és majd meg bolondult. Már hallatszott a házmester csoszogó lépése, kinyílott az ajtó és a nő, meg a férfi egész szorosan egymáshoz simulva surrantak be a sötét lépcsőházba. A csunyaképü ember egy pillanatig még ott állott az ajtó előtt, szeretett volna hangosan fölsirni és arra gondolt, hogy a legnagyobb tragédia, ami érhet bennünket az életben, maga az élet. Igenis, maga az élet, amelyik cudarul becsap és kicsufol bennünket, azután a szemünk közé nevet és itt hágy egy szomorú utcán árván és kifosztottan, pedig élet van, és ó, szerelem van. A bttn. Vámbéry Ruszten egyetemi tanár előadása nyomán. A társadalomnak, a tudományos vizsgálódásoknak már régi és igen nehéz problémája a bűn, a büntetés és a társadalom védelme. Anélkül, hogy meglepő összefüggéseket keresne az ember, a lombrosoi tanok előfutárait néhány évszázaddal előbb is főlleli már egyes Íróknál, gondolkodóknál. Schakespeare egyik nagyszerű drámájában, a viharban, szinte megteremti a született gonosztevő irodalmi typusát Celiban személyében, aki az eredendő rossznak és a javithatatlanságnak megátalkodott képviselője. Az elmúlt századot közönségesen a reálizmus századának szokták mondani, teljes igazsággal, mert a XIX. század gondolkodási iránya a valóság megközelítése volt, az igazság fölismerése még az illúziók letépése árán is. A század nagy képviselői: Anatole France, Kenan, Strauss Dávid, Zola még a művészetekben is ezt az irányt szolgálták. A legreálisabb tudományban a szociológiában, annál inkább ez az irány érvényesült. Lombroso föllépésével a jogászilag dogmatikusan megfogalmazott bűncselekmény fogalma helyébt egyidőre a bűntettes személyének képzete lépett. Ha Lombroso nem is találta meg a bűntettes embert a bűntettesben. És mert őt is — mint a legtöbb nagy újítót — félreértették, mielőtt igazában megértették volna — világszerte üldözte őt és tanait a tudományos reakció, a céhbeliek gyűlölete —* tanait, munkásságát, tudósi karrakterét fölületeseknek, fantasztikusaknak bélyegezvén. Lombroso a született bűntettesről való tantételének egyik igazságát, abban áltitja föl, hogy a társadalomban ■ bűnöző - egyének -‘egy része — egy kis része — testi (szanatikus) és lelki saj átoságokkal rendelkezik, amelyeket a szaktudás fölismerni képes és ezáltal megtudja egymástól különböztetni a gonosztevőt az ártalmatlantól még akkor is, amikor a szü- etett bűntettes voltaképpen még összeütközésben sem került a büntető törvénykönyvvel. Ezen testi és lelki jeleket ő Charcot nyomán stigmának nevezte, amelyek csoportos, bár rendszertelen együttföllépése valamely egyénben, az illetőt a született bűntettesek egyik osztályába sorozhatóvá teszi. Ezen stigmák szorosan természettudományos tárgyalás utján ismerhetők csak föl való jelenségükben és voltaképpen az általános degeneráció ismérvei. Lombroso ezen alapvető és számos, nagy müvében a részletekig kidolgozott tanítása, úgy ahogy fölállittatott, nem állja ki a tudományos királatot. ügy, amint nincsen tiszta faji embertypus sem. Viszont alig van ember, aki ne mutatna föl stigmákat anélkül, hogy lombrosoi értelemben is gonosztevőnek volna mondható. A bűntények is merőben különbözőek és igy a hajlamnak is, amely feléjük vezet, különbözőknek kell lenniök. Tételét először atavizmus, az ősökre, az ősemberre való visszaütés, tehát az örökletesség alapján magyarázza Lombroso, majd a degenaretiv tényezőkre helyezi a fősulyt és itt tana uralkodóvá váltnak mondható, mert nagy tanítványai révén, akik között első Ferri, a büntetés, mint társadalmi termék jelentkezik és igy föltalálhatása nem valami titkos természeti erőre, hanem a társadalmakban mindenkor urnlkodó, rontó hatásokra vezetendő vissza. Nyomor, iszákosság, tüdő és- vérbaj stb. őrlik meg az emberi nemet és teszik az egyéneket csekély ellentállási képességüekké és ezekből sorozódik azután a gonosztevők tábora, egészen foglalkozásszerűen.
