Szatmárvármegye, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1910-03-20 / 12. szám

2-ik oldal. S Z A T M Ä RVÁRMEG ÍE. 12-ik szám. Csaba Adorján főispán beikiaiása. Nagykárolyban. Eszünkbe jut a mutt és jelen installációja. A darabont korszak letünte után rendezett be­iktatás, fénynyel,_ lelkesedéssel és reménység­gel volt tele. Átjárta mindnyájunk keblét a győzelem és siker érzete, elértük azt, hogy a főispáni székbe a függetlenség sorából válasz­tott egyént iktattuk be. Úgy éreztük akkor, hogy a beiktatott főispán nem az ellenőrző és felügyelő kormány közeg, hanem közülünk való ember, ki velünk együtt gondolkodik s csak azért jött ide, hogy reményeinket valóra vált­hassa. Ez volt érzésünk ezelőtt 4 évvel s ezen hitünk szétfoszlott fátyola lett ma takarója a függetlenségi és 48-as eszméknek. Behódolás, — az egyedüli helyes kifejezés a függetlenségi párt mai állásfoglalásának jellemzésére. Semmi ellenvetés, semmi rekriminálás nem volt, ün­nepelt a párt ép olyan örömmel mint maguk a munkapártiak. Ezek megjegyzésekor nem akarjuk mi azt mondani, hogy a megyei függetlenségi párttól harcilármát, az ünnepi hangulatot disszonáló fellépést kívántunk volna. Ez nem méltó egy ilyen politikai párthoz. Hanem igenis elvártuk volna azt, hogy kellő számban megjelenve, komoly tartalommal biró veto-ban felemelte volna szavát a párt múltjához és. erejéhez mél­tóan. Luby Géza szavai ép úgy, mint a Jékey Zsigmondéi csak üdvözlést képeznek, ezen be­szédekben a függetlenségi és 48-as eszme til­takozó szavát méltóan fel nem emelte. A párt indolenciája és a tagok távolma­radása volt azulán oka annak, hogy a beikta­tás ünnepe a jelenlevő függetlensegiekre úgy hatott, mintha a vármegyeház terméből a 4 éven át ápolt elvek e napon kidobattak volna. Az ünnepnek fényt a vidéki előkelőségek adtak; a város közönyös maradt. A főispán családjával, barátaival és Kísérőivel 3 külön kocsiban elhelyezkedve indult a szatmári állo­másról. Gilvácson Madarassy István járási fő­szolgabíró üdvözölte a járás lakossága és a járási tisztviselői kara nevében, mit a főispán meleg szavakban köszönt meg. A nagykárolyi állomáson várakozók él­jenzéssel fogadták a főispánt hozó vonatot. Itt a főispánt Debreczeni István polgármester üdvözölte: Örömmel üdvözlöm városunkban, s kívá­nom, hogy a haza és a vármegye javát czélzó szándékát megvalósítsa. Isten éltesse soká 1 A beszédre a főispán válaszolt. Köszönte a fogadtatást, nem, mint idegen-ugymond — jöttem a város falai közzé, régi barátság szálai fűznek e városhoz, ahol pályafutásom kezdtem. jakon közrefogva egy hatalmas bikát vezettek. Az egyik hajcsár már messziről felém kiáltott, hogy vigyázzak, mert igen gonosz állatot visz­nek. Óvatosan a sziklafalhoz simultam lovam­mal, miközben a ranoherok megkísérelték mel­lettem elvezetni a bikát. Lovam tágra nyílt orr- cimpákkal remegve állt és várta a jelt az indu­lásra. E pillanatban a bika rekedt bőgésí hal­latott és kiszabadította magát a ranoherok kezei közül. Lovam nagyot ugrott s a következő pi­llanatban száguldva rohant előre a keskeny utón A bika vérbenforgó szemekkel, hatalmas ugrá­sokkal utána. Néha oly közel volt, hogy forró leheletét éreztem. Egy helyen, a hol a sziklafal véget ért és az erdő ritkábbnak látszott, oldalt betörtettem az erdőbe. A bika ide is követet, de azért mégis szerencsés elhatározás volt, mert a keskeny hegyi ösvényt, a melyen haladtam egy helyen méíy hegyszakadék törte át. Meg- sarkantyuztam lovamat s ez erejének végső megfeszítésével átröpitett a mélységen. Épen ideje volt, mert a bika szarvai már horzsolták lovamat s ha egy pillanatig késünk, ma csont­jaink ott porladnak a szakadék fenekén. A bika egy ideig dühösen fel-le járt a parton, lábai­val a földet kaparta, de az ugrást nem merte megkockáztatni. Tompa bőgéssel megfordult és visszament. Miután lecsendesitettem minden izében remegő lovamat, újra keresni kezdtem az utat. Jó félórai bolyongás után ki is jutottunk az er­dőből s ismét az utón voltunk, a melyen örö­Ifjuságom emlékének felujulását érzem. Kérem önöket tartsák meg irántam a régi szívélyes és barátságos jóindulatot a jövőre is. A magam részéről remélem, hogy a jövőben nem leszek idegen e városban. A főispán nejéta „Nagykárolyi Nőegylet“ nevében küldöttség élén özv. dr. Sery Gusz- távné, az „Izr. Nőegylet“ nevében pedig Roóz Samuné üdvözölték, s mindketten egy szép csok­rot nyújtottak át. Miután a megjelentek kocsikra szálltak — 62 tagú lovasbandériummal élén, bevonultak a megyeházára. A menetet Demidor Ignácz ren­dőrkapitány fogata vezette, mig a főispán pol­gármesterünkkel a második kocsiban foglalt helyet. A felvonulás néma csöndben és rendza­varás nélkül ment végbe. A vármegyeházához érve, a lépcsőházban Ilosvay Aladár alispán üdvözölte a vármegye nevében rövid szavakkal a főispánt. A főispán válasza után a közönség be­vonult a közgyűlési terembe, amelyben már mintegy ötszáz főnyi tömeg, megyebizottsági tagok és érdeklődő polgárság volt együtt, mig a karzatot nagyobbára hölgyközönség töl­tötte meg. Az alispán fél 11 órakor elfoglalta az elnöki széket és a következő kijelentésekkel nyitotta meg a gyűlést: Tekintetes törvényhatósági bizottság! Van szerencsém a bizottsági tagokat üd­vözölni és a gyűlést megnyitni. Jelen gyűlé­sünk egyedüli tárgyát azon ügy képezi, hogy 0 Császári és Apostoli királyi Fensége Csaba Adorján urat Szatmárvármegye főispánjává a legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott. Mai ülésünk tárgyát tehát a királyi leirat tárgyalása és a főispán beiktatása képezi. Az állandó vá­lasztmány tudatában azon határozatnak, melyet a vármegye legutóbbi közgyűlésén hozott, mi­dőn annak az álláspontjának adott kifejezést, hogy ezt a kormányt nem támogatja iránta bi­zalommal, nem viseltetik, ennek a figyelembe vételével azt a határozatot hozta, hogy a helyi körülményekre és a főispán személyére való tekintettel a beiktatás elé akadályt nem gördít. Az alispán beszédjével hivatalos köteles­ségét teljesítette csupán. Elmaradt belőle min­den olyan hang, mely a lelkesedést elárulta volna s látszott, hogy függetlenségi érzésével szemben, a mai nap kötelessége dominál. Be­szédjét hangos tetszéssel fogadták s az állandó­választmány határozatát a közgyűlés magáévá tette. Dr. Péchy István főjegyző felolvasta a kinevezésről szóló kormány leiratot, melynek végeztével Luby Géza orsz. képviselő mondott egy inkább üdvözlő, mintsem ellentálló be­szédet. mömre nyomát sem tudtam felfedezni a bőszült állatnak. Egy ideig elgondolkodva és lépésben ha­ladtam lovammal, mikor mögöttem, meglehetős nagy távolságból menydörgésszerü zajt hallot­tam. Már szürkült, de hátratekintve nagy por­felhőt láttam gombolyogni, mely egyre közele­dett. A zaj is egyre növekedett, állati bőgés, emberi kiáltás, paták csattanása, robogás egy­beolvadt és folyton erősebbé lett. Szegény, még az előbbi rémülettől izgatott lovam nyugtalanul hegyezte füleit s be sem várva nógatásomat, őrült iramban vágtatni kezdett az itt már szelí­den lefelé lejtő utón. És ez okosan volt igy, mert a mikor a nyeregből hátratekintettem s a különös jelenség okait kutattam, mindegyre bizonyossabbá vállt előttem, hogy ott egy stam­pede közeledik. Idegen, tudja-e ön, hogy mi az a stam­pede? Persze, hogy tudja, de ezek a zöldek itt nem tudják. Texasban, Mexikóban, a vég- hetetlen prairi-ken, sikföldi, vagy hegyi legelő­kön nagy gulyák legelésznek, lassoval ellátott lovas rancherok őrizete alatt. Ezek a csordák, melyek gyakran többet számlálnak ezer marhá­nál, általában igen szelídek és veszélytelenek. De néha, valami igénytelen csekélység, egy lö­vés, vagy a magasban megszólaló vércse-vijjon- gás megvaditja őket. Előfordult, mint különben mindenütt, hogy egy szamárordítása megrémí­tett ezer ökröt. Ilyenkor egy elkezdi az őrült futást, a többi esztelenül követi, a megvadult Különös, hogy a 67-es pártok szervezke­dése és tömörülése épen arra az időszakra esik, amikor a 67-es törvények egyik legsúlyo­sabb és legnemzetibb követelésének teljesítése körül, a bankkérdésben a conflictus nemzet és korona közt kitört. Ennek a conflictusnak szü­lötte a Khuen kabinet, mely ellen a vármegye közönsége f. évi február 27-én tartott gyűlésén kimondotta, hogy iránta bizalommal nem vi­seltetik, a képvíselőház törvénytelen időben való elnapolása miatt. Természetes, hogy egy főispán a minisz­terelnök politikáját képviseli és igy ezt is ha­sonló elbánásban kell részesíteni. Ä független­ségi párt nevében kijelentem, hogy Csaba Ador­ján (zajos éljenzés) főispán iránt bizalommal nem viseltetett (éljen Csaba szűnni nem akaró tüntető éljenzés) és vele szemben politikailag a végsőkig fogunk küzdeni, kijelentem azon­ban a függetlenségi párt nevében, hogy a har- czot a mai napon megindítani nem akarjuk és ha tiltakozunk is az installátió ellen, az elé aka­dályt gördíteni nem akarunk és ha az uj fő­ispán nem fog erőszakot alkalmazni és az or­szág törvényeit megtartja akkoz az együttmű­ködésre vele készek vagyunk. Több olyan eset volt már. hogy olyan főispánt ültettek nyakunkra, kinek e megyében gyökere nem volt, ki a vármegye érdekeit szi­vén nem viselte és annak részére nem csinált semmit. — Örvendetes jelenség az, a mos­tani kinevezésnél, hogy a kormány Csaba Ador­jánt (lelkes éljenzés) küldte Szatmárvármegyébe, ki e vérmegye közigazgatásának egyik jelentős tagja volt, ki a vármegye érdekei iránt érzék­kel bír és azokat szivén fogja viselni, bizom abban, hogy a főispán ur a bekövetkezendő kormány intézkedéseKnél mérlegelni fogja azok jelentőségét és törvénytelen intézkedésexet nem fog alkalmazni és nem fog bennünket ellene küzdelemre kényszeríteni. Ez esetben szívesen segítünk neki abban, hogy a megye érdekei javára és a közigazgatás tisztasága érdekében működjön. (Élénk helyeslés.) Nagy Béla ajánlatára ezután küldöttség bízta meg a főispánt, melynek tagjai voltak Kende Zsigmond elnöklésével Szuhányi Ferenc, bér. Kovács Jenő, Debreceni István, Nagy Béla, gróf Teleky Sándor és gróf Dégenfeld Sándor, kiknek meghívása folytán rövid idő múlva be­lépett a főispán. Dr. Péchy István főjegyző olvasta az eskü mintát s a főispán halk han­gon letette az esküt. Ezután következett az ülés fénypontja: dr. Péchy István főjegyző beszédje. Önérzetes, komoly tudással megkonstruált beszéd, mely­nek minden mondatából az igazi hazafiui ag­godalom szólal meg. Díszére válnék e bátor féllépés a hivatalos kívül álló egyénnek is s en­csorda vakon rohan előre, nincs hatalom, mely gátat vethet neki s rohantában összezúz, agyon­tipor mindent, a mi útjában van. Nos, egy ilyen stampede, a legőrültebb, melyet valaha láttam, vágtatott mögöttem. Egy helyen az ut kiszélesedett és én neki vágtattam a hegyoldalnak. Legfőbb ideje volt, mert a kö­vetkező másodpercben a robogó csorda elért és összetaposott volna. A csorda földrengető lárma közepeit elrobogott s a porfellegen át lát­tam, a mint sok ökör az ut meredekéről le­hömpölyög az alul elfolyó folyamba. A csorda mögött négy-öt nanchere lovagolt és kétségbe­esett kiáltozásokkal hasztalanul igyekezett megál­lásra bírni az elveszett csordát. A lárma mindjobban távolodott és én okulva a történteken, egy mellékösvényen igye­keztem lejutni a völgybe. Hogy elgyengült és fáradt lovamat kíméljem, leszáítam és kantárnál fogva vezettem. Jó egy órai vándorlás után le is értünk. Előttünk az időközben felkelt hol szelíden ragyogott, a melynek fényében végte­len fütenger hullámzott. A texasi prairi volt. újra lóra ültem és gyenge ügetésben nekivág­tam a síkságnak. Végre elérkeztem San-Jesóba, a hol csa­pattestem törzskara táborozott. Láthatja tehát, idegen, hogy nagy okom van el nem felejteni az ön gyönyörű hazáját. A hajószakács jelentette, hogy a vacsora elkészült és az egész társaság bevonult a Ge­neral Grant fényesen berendezett éttermébe.

Next

/
Thumbnails
Contents