Szatmárvármegye, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-09 / 2. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 2. szám. Újév napján délelőtt 11 órakor vezette a távollevő alispán helyett Dr. Péchy István vármegyei főjegyző a körülbelül 40 tagból álló vármegyei tisztikart a főispán elé, ahol eszmékben gazdag gyönyörű beszédben a következő szavakkal üdvözölte vármegyénk főispánját. Méltóságos Főispán Ur! Szatmárvármegye tisztikara nevében őszinte szívből üdvözlöm Méltóságodat az újév első napján. Engedje meg Méltóságos Uram, hogy ez alkalommal félretéve a conventionális üdvözlet rideg kifejezéseit, azzal a melegséggel közeledjem Méltóságodhoz, amely melegség áthatja sziveinket akkor, amidőn visszagondolunk arra atyai baráti jóindulatra, amelylyel Méltóságod irántunk állandóan viseltetett, amely jóindulat oly erős kapcsokkal fűzött bennünket Méltóságodhoz, hogy mi sohasem tekintettük Méltóságodban a kormányhatalom által élünkre kiszemelt férfiút, — hanem az igaz barátot, aki megértve a közigazgatási tisztviselők súlyos helyzetét, segítő társként közeledett hozzánk, hogy együtt működjünk e v. rmegye javára — felvirágzására. A nagyközönség talán nem tudhatja, hogy mit tett Méltóságod e vármegye érdekében azon rövid pár év alatt, mióta a fősipáni széket elfoglalta, de mi akik átéltük azon áldatlan állapotokat, amikor e vármegye legigazságosabb kérései sem találtak meghallgatásra, mi tudjuk és méltányoljuk, hogy főispán ur közbenjárásai és fáradozásai mennyi fájó sebét gyógyította meg e vármegyének s mennyi hiányt pótolt az administrátió széles mezején és hány lépéssel vitte előre közigazgatásunkat a modern fejlődés terén. Talán nem is helyes ezeknek felhozása egy újévi üdvözlet keretében, de amikor látjuk, hogy hazánk politikai életében oly változások előtt állnnk, amely változások könnyen elragadhatják Méltóságodat arról a helyről, — amelyet a hivatás legnemesebb felfogásával töltött be, — nem kerülhetem el, hogy legalább ne érint* sem azokat az érdemeket, amelyek Méltóságod egyéniségét előttünk tiiszteltebbé és szeretettebbé tették. Ezeket elmondva azt hiszem, biztosíthatom Méltóságodat arról, hogy az' a harmónia, amely Méltóságod és a tisztikar között fenáll, a jövőben sem változik soha és meggyőzhetem arról is, hogy ami óhajtásunk e jelentőségteljes napon csak egy lehet, az, hogy az isteni gondviselés Méltóságodat még hosszú időn át tartsa meg e vármegye élén erőben, egészségben. Az éljenzéssel kisért, közvetlen melegségtől és baráti érzéstől áthatott beszéd láthatólag mélyen megindította a főispánt, amelyre a következőkben válaszolt. Mélyen tisztelt Uraim! Kedves. Barátaim! Lelkem mélyéből érzett őszinte hálával és köszönettel fogadom Szatmárvármegye tisztikarának újévi üdvözletét, különösen azon meleg és barátságos szavakat, amelyek szónokuk, az én tisztelt és kedves barátom ajkairól elhangzottak. De különösen hálára köteleznek tisztelt barátomnak azon kijelentése, mely szerint bennem nem a kormányhatalom képviselőjét, hanem inkább az igaz barátot tekintik és keresik föl ez újév reggelén. Nehéz és súlyos körülmények között foglaltam el a főispáni széket, amikor egy erőszakos rendszer összeomlott romjait kellett e vármegye közigazgatásában eltakarítanom, amikor a tisztitó munka alatt összeütközésbe került a főispáni kötelesség az egyesek iránti régi, barátság kötelékével. De én egy percig sem haboztam. Ha szét is kellett tépnem egyesekkel szemben a baráti köteléket, de igyekeztem híven teljesíteni hazafias kötelességemet. E munkálkodásomnak eredménye az volt, — amire minden időben büszke leszek, — hogy ma Szatmárvármegyének olyan tisztikara van, amely az ország összes vármegyei tisztikara közt az első sorokban igényelhet magának helyet. A mai vármegyei közigazgatás tisztasága, folytonos fejlődése és erősödése tisztelt Uraim már az önök érdemeit képezik, amelyről mondhatom, hogy felsőbb és illetékesebb helyen is elismeréssel találkozik. Ennek a tisztikarnak becsületes munkássága és szorgalma és a központi vezetőséggel fenállott állandó harmónia adjaK meg az erőt nekem arra, hogy a vármegye közigazgatása terén a fokozatos fejlődés útját megteremtsem. De adta különösen az a tudat, amelynek Péchy István tisztelt barátom oly meleg szavakban adott kifejezést, hogy önök engem nem a rideg hatalommal felruházott kormány képviselőnek tekintettek, hanem az önökkel együ.tt és egyetértőén dolgozó munkásembert és barátot akire önök minden időben számíthatnak. A megváltozott politikai viszonyok miatt közeledik az az idő,, amidőn ezt a helyet elhagyni fogom. De legye íek meggyőződve, hogy negyedfél évi munkásságomnak legszebb emléke és legszebb eredményei közzé ezt a mai napot fogom számftapi,; amiíiőn önök engemet őszinte barátságukról Is szeretet ükről biztosi- tottak. Ez a barátság és szeretet bátorít is és kötelez is arra, hogy bár más hatáskörben, mint e vármegye, lakosa és bizottsági tagja szolgáljam a vármegye közigazgatásának és tisztikarának érdekeit. Az újév reggelen Isten áldását kérem önökre és családjukra. A kir. pénzügyigazgatóság tisztikara Plachy Gyula kir. tanácsos, <* pénzügyigazgatóval élén tisztelgett a főispánnál; hol a pénzügyigazgató őszinte, keresetlen szavakban- fejezte az újév alkalmából a testület jókívánságait. A főispán válaszában igen meleg elismeréssel adózott a kir pénzügyigazgatóságnak, azért a humánus és méltányos eljárásáért, amelylyel a kincstár érdekeit az adózó közönség érdekeivel összeegyeztetni tudta és ennek a szellemnek a humánus képviselője és megteremtője Plachy kir. tanácsossal szemben különösen kiemeli elismerését és meleg köszönetét. De nemcsak a maga részéről nyilvánítja ki azt, hogy a pénzügyigazgatóság a jelenlegi vezetés alatt az ország első igazgatóságai közé emelkedett, hanem illetékes, felsőbb helyről nyert informácziója szerint is örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy ezt a tisztikar tudomására juttassa. A lelkes éljenzésekkel fogadott válasz után a tisztikart a főispán dús villásreggelivel vendégelte meg. Ezután Debreczeni István polgármester vezetése alatt tisztelgett a városi tanács. A polgármester a főispán iránti meleg barátságból áthatott beszédében a város köszönetét és háláját fejezte ki azokért a buzgó fáradozásokért, amelyek már eddig is több fenálló intézményben hirdetik a főispán eredményes munkásságát s kérte továbbra is a város iránti jóindulatát s úgy neki, mint családjának boldog újévet kíván. A főispán válaszában kifejezést adott városunk iránti rajongó szeretetének, amely még a gyermekkor emlékeiként vésődtek szivébe. E szeretet legkedvesebb kötelességeivé teszik e város érdekében mindenkoron munkálkodni, mert hiszen akkor is, ha megváltozott politikai viszonyok miatt a vármegye éléről eltávozik, Nagykároly város marad az ő otthona, amellyel össze van forrva s a melyben életének hátralevő éveit tölteni óhajtja. Hálásan köszöni s a város tisztikarának boldog újévet kíván. A Kölcsey-Egyesület üdvözölte még a főispánt Cseh Lajos ügyvezető alelnök vezetése alatt. Ezután a főispánt még számosán üdvözölték az újév alkalmából a közélet szereplői közül. Közigazgatási bizottági ülés. Vármegyénk közigazgatási bizottsága dr. Falussy Árpád főispán elnöklete alatt folyó hó 7-én tartotta rendes havi ülését. Elnöklő főispán az ülést megnyitván, N. Szabó Antal a bizottság nevében úgy a főispánt, mint az alispánt az újév alkalmából üdvözölvén, elnök ezt megköszönte és válaszában a bizottság tagjainak jó kivánatait tolmácsolta. A távol maradt tagok igazolása után elnöklő főispán az albizottságokba kinevezte: 1. az árvaügyi felebbviteli küldöttségbe: Jékey Zsigmond és Madarassy Dezsőt rendes tagokká,. Jármy Andrást póttaggá. 11. a börtönvizsgáló küldő tségbe: Kacsó Károly, Plachy Gyula, Luby Géza és Papp Béla bizottsági tagokat. Ezután megválasztattak az albizottságok tagjai. És pedig : Fegyelmi választmányba : Dr. Böszörményi Emil, N. Szabó Antal, Kacsó Károly, Plachy Gyula rendes tagok; Luby Béla, Bodnár György póttagok. Az inspektor talpon volt szerda hajnalára, várta a népeket, kinek-kinek hogy megmutassa dolgait. A nap még nem kelt föl, csak egy lilás derengés játszadozott az égen, a mint porfelhőt látott közeledni az országúton. Az uraság ép akkor dugta ki fejét az ablakon. — Huszárok jönnek inspektor uram nézze csak! — Az inspektor tapasztalt szeme végig- siklott az utón. — Csorda biz az. Néhány perc múlva már kilehetett venni a porfelhőből egy-egy hatalmas szarvat. Kutyaugatás is hallatszott. De már erre az uraság is kijött és körülnézett. Csöndes volt minden, csak kelet felöl jött moraj, a melyből tisztán ki lehetett venni a tehénbőgést. Végre odaért a csorda. Voltak hatalmas fekete birkák közöttük, a melyeket bekötött szemmel vezettek, gyönyörű svájci fajtehenek, merinói juhok, a megszámlálhatatlanság. A ház előtt megállt a csorda. Azaz hogy csak az elsők állottak a ház előtt, mert a csorda beláthatatlan volt. Talán a túlsó határban volt a vége. Végre előkocogott a szamarán Bagics uram, leszállóit, tisztelettel levette a kalapját és kenetteljesen megszólalt: — Itt vagyok kérem alásan. — Hát ez miféle ? kérdezte az uraság a csordára mutatva. — A jószág könyörgöm alásan, a miért szabadeltartást alkudtunk ki. — Hát kend miféle ember, hogy igy lóvá tett — kérdi elképedve a gazda. — Bagics Mihály instállom alásan, de a jószág szomjas, itatni kéne. Az uraság sápadtan kérdezte: A Tiszahát ura? „Az, az“ hagyta helyben Bagics uram és alázatosan gyürögette kalapját. — Hát úgy megtréfált szomszéd, de már ez nem marad ennyiben. Erre egy áldomás jön. Sétáljon csak be a házba. — Nem lehet, instálom alásan, a jószág nem volt itatva, aztán szomjas. Hát bizony az első dolog az volt, hogy a jószágot megitatták, aztán hazaküldte Bagics uram a juhászaival. Előbb azonban kiválasztott egy szép, fiatal bikát. Azt a szomszédnak szánta, nehogy azt higyje hogy haragszik. Hát lett is nagy áldomás, akár hét napig is eltartott volna, ha másnap Bagics uram minden marasztalás dacára, fel nem ült volna szamarára, hogy hazamenjen. Mert azt szokta mondani, hogy a gazda szeme hizlalja a jószágot. * Nem hiába volt Bagics uram ellensége az Istentelen vasútnak. Egy este amint ott zakatolt el a búzaföld mellett, egy gyilkos szikra mozdult ki a mozdonyból és megnyujtotta az asztagokat. A szél vitte tovább a tüzet, pár perc alatt tizfelől égett a buzatöld. Segitepi nem lehetett, ha az egyik oldalán oltották, égett a másikon. Szegény Bagics bátya, saját szemeivel látta, mint emészti a tűz sorra a kereszteket. Az egész határ vörös fényben úszott, a levegőben tüzes sáskák röpködtek. Az egész éj világos volt. Éjfélre jöttek meg a városi tűzoltók, azok is tehetetlenek voltak a pusztító elemmel szemben. Bagics uram szemén kicsordult a könny. Ha már megadta az Isten a dús kalászokat, miért veszi el ? Hát gazdagabb most az Isten ? És a jószág, mely tegnap még hivó szavára úgy engedelmeskedett, mint a szófogadó gyermek, most örült vágtatással rohant az égő mezőn keresztül, bőgésük rettenetesen hagzott az éjszakába. Csak másnap bírták eloltani a tüzet. A termés leégett, a takarmány is oda volt. Bagics uram csak járta szamarán a földeket és nem bírta megállani, hogy egy-egy dűlő után el ne sirja magét. Mindenütt még tüzes zsarátnok és hamu. Most eszébe jutott az ügynök, a ki a tűzbiztosításra akarta rábírni és akinek ő kiadta az útját, hogy nem jó az Istennel dacolni.
