Szatmárvármegye, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-25 / 52. szám
2-jk cldaL SZATMÁRVÁRMEGYE. 52-ik szám. fűbe is harapott az a pandúr! A pandúrokon mindig kifogott Popán. Mintha valóban az ördöggel cimborázott vo'na Popán, midőn íil- döztékjmindig nyoma veszett. Mintha valamelyik Ördög sugdosta volna meg neki a pusztázók cselvetéseit, mindig előre megneszelte a fenyegető veszedelmet. A sok kudarcok, felsülések, hiábavaló hajszák miatt már Dianovszky főkapitány is többször megkorholta, lebecsmérelte a hadnagyokat (A régi Szegedi nép a pusztázókat nevezte hadnagyoknak.) és Kotolár pusztai kapitányt. — Okosabb, ha tyúkot ültetnek kendtek — zsörtölt a kapitány — hahogy egy betyár mindig túl jár ennyi emberen. Kotolár fülig pirult s reszketett az indulattól a sugár bajusza: — Nem fekszem vetett ágyba, meddig farkasguzsba nem kötözöm azt a feketepofáju zsiványt! — A főkapitánytól elmenőleg ilyen szigorú fogadást tett Kotolár. És a hab kiverte a pandúrok lovát, napokon át folyton tartott a kérlelhetetlen betyár-hajsza. Sokszor még meleg is volt a vacok, melyből kiugratták Popánt; azonban midőn már biztosra vették, hogy hurokra kerül, mintha csak a pokol nyelte volna el, teljesen nyoma veszet a fekete ördögnek. Kotolár kapitány ezen „rossz hírről“ is kénytelen volt jelentést tenni, nagy szégyenkezve küldte be a főkapitányhoz az egyik vén pan- durlegényt. A pandúr korán érkezett, tehát az ambituson leültették s mig a főkapitány fölébredt, a tornácon pipázgatott a vén pandúr- legény. Volt már neki ott egy jó ösmerőse. A főkapitány Imriske nevű pendelyes kis fia. A vén pandúr bibic-tojással, fürjecskével, tuzok- tollal, madárlátta cipóval sokat kedveskedett a kis urfinak. Most is a vén pandúr térdére kapaszkodott Imriske. — Lovagoljunk bácsi, — s a gyermek megcimbálta a vén pandúr csüngős szürke bajuszát. — Gyih, hé! — a pandúr mozgatni kezdte a térdét és pattintott az ujjával. — Bácsi! szólalt meg a gyermek. — Mi az, Imriském ? — Tudok ám én valamit. — Mit, Imriském? — Egy bácsi van a szénapadláson. — Mit mondtál, Imriske ? — Miért van az a bácsi a padláson ? — Mindig ott van ? — Mindig. Az Örzse az ételt is oda hordja neki. A pandúr elámultan hallgatta a gyerekbeszédet, majd sunyin tudakolta: — Urficskám, aztán milyen az a bácsi ? — Csúnya bácsi. — Csúnya ? — Csúnya fekete bácsi az. Még az arca is sebes neki — magyarázgatta ártatlanul a gyermek, de nagy szeget ütött a vén pandúr fejébe s alig \ árta hogy a pusztai őrtanyára kiérjen. — Nagy szavam van a kapitány úrhoz — a pandúr a gyermekfecsegést közölte Ko- tolárral. — Ha ez igy van, ahogy kend mondja, akkor a főkapitány padlásán rejtőzködik Popán — felelte komoran Kotolár, aki csak most kezdte megérteni, hogy Popán betyár miért volt mindig olyan jól értesülve a pandúrok jövés-menéséről ? . . . Nyergeltetett a pusztai kapitány s még aznap délután lóvágtában jelentkezett a szegedi főbírónál : — Nyomában vagyunk Popánnak — de csak súgva merte elmondani a súlyos vádat a hatalmas ember felől. Megdöbbent a főbíró is. — Plenumot hivatok össze — mondotta a főbíró — meghivatom a főkapitányt is! Kegyelmed meg Kotolár uram aközben kutassa fel a szénás padot s azután rögtöhös híradással legyen minekünk, de jól vigyázzanak. A pálCzás kisbirók nosza széjjelszéledez- tek a szenátor urak után. Má' alkonyaira hajlott az idő, de mivel „plénümot“ (teljes tanácsülést) csupán nagyon fontos ügyben szoktak volt tartani, mindnyájan mentésen, kardosán szállingóztak fel a tanácsházba. Jött a főkapitány is aranyos karddal oldalán. A főbíró komor arcczal ült a patkóalaku asztalfőn. Az ereszkedő alkony kékessötét fátyolt teritgeteit a tanácsház ólomkeretes ablakaira. Az ajtónál kivont karddal strázsáltak a hajdúk. A feszület előtt gyertyák lobogtak az asztalon. A főkiró a fiskussal sugdosott sokáig. A főkapitány és a többi tanácsurak kíváncsian várták a kö- vetkezendőket s nem is vették figyelembe, midőn pillanatra benyilt az ajtó. Kotolár kapitány igenlöleg intett be az ajtón, de menten vissza is húzta fejét s a főbíró pedig minden szót megnyomva mondotta: — A hitvány Popán betyár-féle ügyben hívtam össze a tekintetes tanácsot s majd a többit pedig lészen szives előterjeszteni a fis- kus ur. A főkapitány homlokát a Popán névre és a komor előkészületekre verejtékharmat lepte el. Kardja az asztallábhoz ütődött, midőn fekete mentés fiskus rámeresztkedett, mint valami súlyos, nagy kérdőjel ? — Popán betyár számos tudvánlevő gazságait már untig ösmeri a tekintetes tanács! De nem ez a betyár a legnagyobb gazember itt, hanem aki visszaélvén nemes városunknak és polgárságnak beléje helyezett bizalmával, a betyárt rejtegeti és a betyárokkal czimborás- kodik . . . — Hallatlan! — Ki az a becstelen ? — A nevét mondja már fiskus uram! A tanácsosok fölháborodva kiáltoztak. — Velünk ül széket — folytatta a fiskus. Dianovszky kapitány urat vádolom. Minden szempár Dianovszkyra meredt. — Hallatlan, hogy ilyen régi érdemes embert ilyen könnyen gyanúsít fiskális ur — Dianovszky kardjához kapott, de aztán halálra sápadtan megelégedett a hangos tiltakozással — visszautasítom a fiskális ur vádját. — Hiszen most is a háza padján rejtőzik a betyár — leleplezéseit kérlelhetetlenül folytatta a fiskus. — Tagadom, — tompán búgott a föka- kapitány szava. Kétségbeesetten forgatta a szemét, de a tanácsurak kétkedőleg húzódtak fél- rébb mellőle. A főbíró megrázta a csengőt s a csengetésre Kotolár benyitotta az ajtót. — Nos, hát megtalálták? — kérdezte a főbíró. — A főkapitány ur padlásán volt! Förgeteg Miksa pandúrt pisztolylövéssel meg is sebezte, de elnyomtuk . . . Kin a tornáczon várja sorsát. — Vezessék hát elénk Kotolár uram. Popánt megvasal/a hozták a pandúrok s midőn szembeállították Dianovszkyval kajánul kurjantott a megtört emberre: — Lám, mégis csak hurokra kerültünk főkapitány uram . . . Eltört a korsónk! És a vallatóra fogott betyár nyíltan szemébe vágta Dianovszkynak, hogy a betyárokkal osztozott a rablóit vagyonon. Orgazdája és rejtegetője volt a szegénylegényeknek, akik, ha már nagyon szorult a kapczájok, a főkapitány kúriáján bújtak emg. — Nem igaz! Nem igaz! — előbb még hebegett, hápogott a főkapitány, de midőn a maga valónak bizonyult esetén kívül, más súlyos eseteket is felsorolt Popárt, melyek a kapitány árulásait, CzimboráskoJásait, orgazdaságát rettenetesen bizonyították, teljesen megtört. Arcc?a! az asztalra borulva felzokogott és beösmerte szörnyű bűnét Dianov- zky. Tetten kapatván, a „plánum“ azonnal meghozta ítéletét. Korábban szerzett érdemeire tekintettal, enyhén: hivatalvesztésre ítélték. — Ki a latorral innét. A főbíró a rögtöni „exqáláust" is elrendelte, mire két hajdú karon ragadta a letört embert és a városi strázsames- ter is hozzálépett. Dianovszky oldaláról letépte az aranyveretes gálakardot. A strázsamester kezében még egyszer, utoljára felvillant a hivatalától fosztott főkapitány kardja. — Azután a strázsamester rátaposott a fényes pengére. Ketté törte a nemes aczélt. B kard darabjait, a rókaprémes darutollas kalpaggal együtt kidobta a tanácsház nyitott ablakán a 'piazra. — Jaj 1 — feljajdult Dianovszky, miközben az ajtóküszöbig vezették a hajdúk. Feltárták előtte az ajtót és majd a strázsamester hátulról nagyot rúgott, nagyot lökött a porig alázott emberen, úgy, hogy a tornáczra bukott Dianovszky . . . A városháza kapujában a városi dobosok rutul pörgették a dobot. A dobszóra mindenfelől összefutott a polgárság és borzalommal néztek fel a tanácsház nyitott ablakára, ahonnét Hódy szenátor a füstölgő fáklya lobbaná- sainál kemény és kérlelhetetlen hangon adta tudtul a betyárokkal czimborás főkapitány csúfos hivatalvesztését és kidobatását a város elöljárói közül . . . Csillagtalan, sötét, felhős nyári éjszaka borult a városra. Valahol az oldalutczákon zokogva bandukolt egy megtévedt semmi ember, nem tndván, hová s merre vegye útját? Móricz Pál. A börtön. A szenvedések háza ez a ház, Benne a kin, a kárhozat tanyáz, Örök gyalázat, szégyen, megvetés, Könny és sóhaj, vád, átok, szenvedés. Itt még nem adtak csókot soha sem, Innét a részvét elfut hidegen. A szeretet idáig el nem ér, Itten örökre meghalt a remény. Lakója mind, mind halvány, bus halott S a szivünk mégis vérzik, fáj, sajog. Temetők lakóinak sorsa más, Innét már többé nincs feltámadás. A poklok mása ez az épület, Páthmosz látója irt ily rémeset, Elkárhozottak sötét otthona, Minőt Dante sem álmodott soha. A 14-es számú rab. Gondolatok. Az élet örömök túlságos élvezésének következménye, hogy akkor is táncolnunk kell, amikor már pihenni szeretnénk. Örökségül oly példákat hagyj gyermekidnek, amelyek nehéz napjaikban fenntartsák s ne még inkább örvénybe sordorják. Az asszonyi becsületnek három fő testőre: az erény, a rútság és a kor, összefogva sem mindég elég erős tisztének betöltésére. Az önhittség ne továbbja, ha valaki magáról azt hiszi, hogy az ő elmúltával lyuk támad a légürben. —
