Szatmárvármegye, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-06 / 45. szám
zony egy kis jóakarat úgy a kormány, mint a város részéről meg tudta volna legalább egy csekélykét is enyhíteni a majdnem elviselhetetlen viszonyokat. A nyomornak proteuszi változatosságu a- lakjaival és a társadalom ellen támadó veszedelmes áramlatokkal végre /számolnia kell az irányadó, köröknek és azért minden humanitástól eltekintve, politikai okosságból is oda kell törekedniük, hogy az úgynevezett mindennapi kenyeret elérhetővé tegyék a koplaló népnek. Mily okosan cselekedtek e tekintetben a régi rómaiak, akik mindig azon fáradoztak, hogy a népnek nem csak olcsó, de' ha kell, ingyen kenyere is legyen. „Panem et circenses“. volt a jelszavuk. A kielégített gyomor és egy kis -mulatság, ez az a biztos forrás, amelyekből a polgár hazaszeretét leginkább meríti. Látjuk a szomorú kivándorlási tömegeknél, hogy mily könnyen elhagyják azt a hazai rögöt is, mely nekik a megélhetési lehetőséget nem biztosítja. Azért éppen úgy nemzetgazdasági, mint politika szempontjából felette fontos, hogy a rendszeres, egészséges táplálkozást lehetségessé tegyék és hogy még áldozatok árán is a nemzet fizikai és erkölcsi fejlődésére figyelemmel legyenek. A nép táplálkozását tartsák legalább is oly fontosnak mint a katonaság harcképességének a fokozását, mely egész erőnket fogva tartja. Sajnálattal tapasztaljuk, hogy nálunk a külső ellenség ellen való fegyverkezés annyira ab- szorbéáija az állam minden erejét, hogy nem is igen törődik a nem kevésbé veszedelmes belső ellenségnek — a nyomornak — leküzdésével. Pedig az is akár egy veszedelmes ellenség, hazánk békéjét és nyugalmát támadja meg, az alsóbb néposztályok erkölcseinek el- vaditása által. Nyissa meg tehát az állam a szivét és a fülét és hallgassa meg az éhezők szavát, amely kenyérért kiált. 45-ik szám. SZA T M Ä R V A R MEGY E. 2-ik oldal. Csak belenézhetnének, mint mi, a Szegények házaiba, látnák őt a szomorú tűzhelyénél ezerféle nyomorúsággal küzdve, akkor könnyen kitalálnák, mi a módja a legnagyobb és legszükségesebb segítségnek. A szegényes háztartásokban,: ahol az asszony is gyakran kenyérkereső és emellett , a gyermek ápolásának: a gondja is reá nehezedik, ott még drágaság nélkül is' szó sem lehet a mindennapi rendes, tisztességes táplálkozásról. Az ilyen-családokra nézve valóságos áldás lenne, minél több nyilvános étkező helyiség létesitetnének, ahol jó tápláló eledelt kaphatnának oly -olcsó áron, amennyiért ezt, külqnösep, ma, j rpppant_ drágaság következtében, saját háztartásukban íe- hetétlen megszerezni. Mikor a szegény munkás fáradtan és kimerültén napi dolga után hazatér és otthon már csak félig-meddig tisztességes étellel sem várja a feleségé, mivel á kis pénz a nagy kiadásokat gyakran nem fedezi, csak természetes, hogy ilyenkor- elmegy a legelső korcsmába és ott veri el sokszor keservesen megszerzett garasait, melyek a feleségnek és gyermekeinek is szánva voltak. Ha ez nem is mindig van igy, de gyakran különösén a munkásoknál, ahol a mindennapi Óvódásoknak szokott oka lenni a rosszul elkészített szegényes, sovány eiedel és a korcsmázásnak is ez egyik leggyakoribb ürügye. És hogy a csapszékek bűzös levegője mennyire demoralizálja az olcsóbb osztályokat, mennyire megérzi lelkületét, az eléggé ismeretes. Ezért szükségesnek bizonyul nemcsak a testi jólétet, de a családiasság érzületét is a szegény néposztályban fejleszteni. E végből arra kell törekedni, hogy a szegény ember otthon övéi körében olyan jól érezze magát, hogy ne is kapjon tulgyakran kedvet a korcsmá- zásra. Célszerűnek bizonyulna tehát, ha a városok arról gondoskodnának, hogy a népkonyhák, vagy jobban mondva a közkonyhák áldásos intézményének mehnél nagyobb iérjede- lertiben való fejlesztését programmjába felvegye. E konyhákban a nagybani bevásárlások által olcsóbban lehetne jó eledelhez jutni. Mérhetetlen nagy szolgálatokat tehetnek az ilyen konyhák, amelyek arra vannak’ hivatva, hogy főleg a tömeg nyomor orvoslásáról elhangzó teoretikus nyilatkozatoknak testet adjanak és magjává legyenek a végre, nálunk is egyszer szervezett szociális gondozásnak, mely ma/már mindenhol az elá'vult jótékonyság gyakorlása helyébe lépett. Színház. Elmentek. Vissza sem néznek. Vissza sem vágynak. Mert hisz a szatmári színházba járó közönség nagyobb. A szatmári színház több látogatót képes befogadni. Több Jövedelmet hoz. Így vagyunk mi a színészekkel. A mi városunk színházát ők nem tekintik egyébnek, mint a szatmári színház előcsarnokának. És mi ezért is hálásak vagyunk. Buzgón látogatjuk a színházat. Csendes megadással viseljük el a rövid színi tdény nem nagyon változatás műsorát. Túl szerények vagyunk. Jobb helyzetet követelni nem merünk. Pedig jogunk volna hozzá. A mi városunk nagyobb anyagi megerőltetés árán építette színházát, mint Szatmár. De semmiesetre sem azért építette fel, hogy üresen álljon és czélját ne szolgálja. Hogy ez mégis igy van, azért mi is a'felelősséget — teljesen osztva a „Nagykároly és Vidéke" laptársunk nézetét — a szinügyi bizottságra hárítjuk. A szinügyi bizsttság nem felel meg hivatásának. Nem gyakorolja a színigazgatóval szemben jogát, kötelességét, az irányítást, az ellenőrzést. Legyen ennek oka közöny, vagy a járatlanság, mindkét esetben oly hiba, amelynek áldozata épen az a közönség, mely semmi áldozattól vissza nem riad a kultúra érdekében. Sokat nem kívánunk, sokat nem követelünk, de azt, hogy a színtársulat úgy ősszel, tak még egészen arisztokraták, akik parvenük is voltak egy kicsit . . . * A Medici gróf hátrakulcsolt kézzel ment keresztül a hídon. Egy virágárustól nagy ibolya csokrot vásárolt, kétszer-háromszor mély lélek- zettel ivott az illatából, aztán beledobta a vízbe. Utánanézett és arra gondolt, hogy már úgyis mindegy minden. Otthon kényelmesebben elvégezhette volna, de most hívta valami. A kalapját levette a fejéről és a kora délutáni nap rásütött ritkuló hajára. Várt. A sugarakban tompító tűz volt, a mely belesütött az agyvelejébe. Kézzelfoghatóan, vastagon, durván hatoltak a fejébe. Nekitámaszkodott a korlátnak; szédült és lihegett a fénynyel való szeretkezéstől. És most nem volt a hídon senki, most csodásán ragyogott az Arnó. Aztán a karjaban érzett igen eles fajdalmát, de nem látta, hogy vérzik. Úszni próbált és nem tudott. A feje néha a viz alá került, de újra levegőre jutott. A viz következő hid felé sodorta, a Ponte Vacchio felé. Érezte, hogy a nap erősen nézi az arczát. Most már félt és kiáltani akart. Viz ömlött be a szájába, undorító, ólomsulyu tömegben. Felvetette magát s a parton hadonázó embereket látott. Hallotta segélykiáltásukat, szerette őket, mert hangtalan vágyainak adtak kifejezést. Groteszk mozdulattal intett, hogy jöjjenek. De nagyon magasan álltak és ő mélyen úszott. A napot is hirtelen elvesztette maga elől s nem tudta, felhők közé bujt-e, házak veszik el tőle nagy árnyékukkal, vagy maga a viz? Ekkor eszébe jutott egy kutya, átázott, tapadó szőrrel, amint kínjában vicsorít. Úgy lóffa ohnmr inron r orr on omr HiHorr ronrrrí^lon Gyermekkorában látott így vizbefulni egy kutya- kölyköt s emlékezett rá, hogy kővel hajigálta a fejét ő is. Fel-felbukott a viz alól; a tömeg ilyenkor felorditott. Biztosra vette, hogy őt is hajigálták, de még nem találták el. A kis kutya mellette úszott, a fejéből ömlött a vér. Majd két-három kutya úszott vele. Mind csattogtatta a fogát s felpuffadt hasuk közeledett az ő fejéhez. Már nyüzsgött a folyó tőlök, menekülni pedig lehetetlen volt. Kimeresztette a szemét. Utoljára látott egy bárkát, mely gyors iramban siklott feléje, hallott egy fékevesztett ordítást a partról, majd két kutya ráfeküdt a fejére, s ekkor nagy-nagy szürkeség lepte el... * A Michelangiolo sáncai közé vitték, mely úgy fogja körül a dombtető fehér temetőjét, mint egykorú, értékes ötvösmunka a kis darab gyémántot, mely valaha nagy fejedelmek fején csillogott. Úgy illett, hogy a Medici gróf is a nagy falak közé költözzék. Onnan messze lehet látni Flórenc tarka falaira, a Bobili kert nyesett lombu fáira, sok domboldalra, melyek teljes virágzásban vannak. A hegyeken sűrűn ülnek nagyon régi tornyok. A Galilei tornya pedig elzárja a kilátást Galuzzó felé. San Miniató al Monte sírjai egybefolynak egy vízszintes, vakító márványlappá. A temetőőr két kölyök kutyája szokott néha esetlen játszással egymásra ugrálni a naptól átmelegitett köveken. Megrohanják és fellökik egymást. Kövér mancsuk nehezen mozog a még gyakorlatlan csuklóikon. A nap nagy tömegben szórja sziporkázó hevét a márvány sirokra s a vastag, szürke várfalra. A két hempergő, sarjadó testre kevesebb jut belőle. De nekik egy egész világót jelent, Michelangiolo vak falai s a patrícius sírok pedig érzéktelenek. Irta: Tabéry Gésa. Buhát fest és vegyileg tisztit HAUFEL SAMUEL Nagykároly, = ~ Kölcsey-utca 1. sz. ^ Alapittatott 1902. T
