Szatmárvármegye, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1910-05-22 / 21. szám
L Nagykároly, 1910. május 22. Vasárnap. VI. évfolyam. 21. szám. «»POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETI LAP. «» Szerkesztőség, hová a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők: Deák Ferenc-tér 20. sz. Telefon 84. sz. «8*- Kiadóhivatal: Kaszinó-utcza 2. szám. «8* ■ - Kéziratokat nem adunk vissza. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Dr. Tóth Zoltán. Fráter István. Egyes szám 20 fillér. j|| Nyilttér sora 40 fillér. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Választási harcok. Nagykároly, 1910. május 21. Megyénkből épugy, mint az ország egész területéről érkező választási hírek a harctéri tudósítások jellegét viselik magukon. Csendőrpuska, letartóztatás, hivatali áthelyezés, kő és záptojás a harc fegyverei, — a meggyőző érv vagy hiányzik, vagy nem hat. Minden párt védő és támadó állásponton van, olyanok, mintha egyik sem lenne önmagával megelégedve, de viszont az ellentáborba sem vágyakozik. Az természetes, hogy a képviselő- választás bizonyos fokú izgalmat sceni- rozó joggyakorlat. Ha ezt a küzdést annak tulajdoníthatjuk, hogy a parlamentbe kerülő képviselő személyi és politikai képességénél fogva a legarravalóbb legyen, — úgy a küzdelmet nemes cél vezérelvén, el nem Ítélhetjük. Annál jobban elitélhető azonban az a választási mód, amely nem a megválasztandó egyén és a képviselendő politikai elv kiválóságát tartja irányadónak, hanem egyéni érdek, pénz, hivatali pressió és más erkölcstelen eszközök alkalmazása következtében válik ki a különben békés életű választóközönség sorából. Az idei képviselőválasztás elkeseredett, küzdő jellegét több okból lehet megértelmezni. Első és fő okát abban a szomorú jelenségben kell keresnünk, mely a 40 évig uralkodó szabadelvüpárti eszmék ujraébredéséből áll. Amilyen mértékben felébredt a nemzetben a függetlenségi eszméken alapuló önrendelkezési jog érzete az 1906-iki választások után a Tisza-korinány elbukása folytán, amilyen nyugodt, munkás, parlamenti működés jött ennek következtében a koalitió első idejében, — ép olyan aggasztó, izgató és védekező helyzetben érzi magát a nemzet ma, amikor arról van szó, hogy ismét a régi mederbe tereitessék közjogi és közgazdasági politikánk. A halottaiból feltámadt régi rendszer félelmes, zörgő csontjával haláltáncot jár az egész országban, s hivőket keres magának. De tovább menjünk. A Burg egy éves politikája, melyet a koalitiós kormányban volt kiváló férfiakkal szemben követett, az úgynevezett lejáró-politika, — igen sok emberben azon meggyőződést teremtette, Ttogy ezek a férfiak sem alkalmasak és érdemesek a bizalomra, tehát ezeket sem kell követni politikai tevékenységükben. E miatt ez oldalról is látunk bizonyos elégedetlenséget. Így ma bátran állíthatjuk azon fenti kitételt, hogy a pártok sem önmagukkal nincsenek megelégedve, sem az ellenfélhez nem vágyakoznak. Ez a gondolkodás, ez a rezignatió azonban csak a gyöngék tulajdonsága. Azoké, kik alkotmányos jogaik gyakorlása előtt nem szivükön tartják kezüket, nem hazafias érzésük után mennek, nem a becsületes hazafi fontolgatásával cse- lekesznek, — hanem az önös érdek minél célszerűbb megvalósításával számolnak előbb. Az ilyen emberek — Istennek hála — kevesen vannak. Ezek azok, kiket a mindenkori kormány előszobájában látunk ácsorogni. Mindig van mit kérniök, s mindig magukért könyörögnek. A lázitás, éljenzés és abcugolás, zászlóvivés és záptojás dobás ezek műve. Készek bármily cselekedetre, csak az árukat kell eltalálni. Ennek a csekély, de lármás hadnak hangját halljuk most mindenütt a választási hírekkel kapcsolatban. Azonban irányadóul venni cselekedetüket nem szabad. A komoly elem, a nemzet tömege az egészen más, e körtől teljesen külön áll. A nemzet, mely csendesen, megfontolva várja a választás napját a kortes jelszavaknak és ígéreteknek nem fog többé felülni s bármennyire is igyekezett a bécsi hatalom és ennek magyar bérencei Kossuth Ferencz és társai nymbusát letörni a nemzet szemében, bármennyire hangoztatják a szabadelvű pártból született munkapártiak az uj és jobb rendszer életre keltésének szükségét, az eddigi jelek arra engednek következtetni, hogy a szabadelvű rendszer feltámasztása helyett mindig jobb a fügEgy szál rózsához. Benned a tavasz minden illata, S én mégis félreteszlek hidegen, Harmatod, színed, puha himporod Az én lelkemnek régen idegen. Ha elhervadtál csodás rózsaszál, Ha hideg s fonnyadt lesz a leveled: — Ki nem tudtam szeretni illatod, A haldoklásnál ott leszek veled. Hajdú Endre. Á temető és a boulevard. Irta: SAND OCTAVE. Hirtelen megváltozott a tavasz. Mintha megbánta volna, hogy az emberek újra szebb reményeket kezdtek táplálni megjelenésével. Hideg esős szél támadt. Néha a jég is megeredt. Bizony rosszul esett, hogy újra fűteni „kellene“. Hiába kaptam magamra felső kabátomat és kezdtem járkálni kicsiny szobámban, a kőpadló hidegét vékony talpam kitűnő vezetőként tova szállította testemre. Végül is elhatároztam, lemegyek az utczára, ott legalább képek tárulnak szemeim elé, melyek talán feledtetik az időt. De bizony nagyon szürke kép volt. Mindenki rohant, hogy mihamarabb céljánál legyen. A hol azután a tömeg összeolvadt, csakugyan érdekesebb látvány tárult elém. A mint a kis grisettek az esernyőtábor alatt, kis skatulyájukat féltve tova siettek, még mindég gondoltak arra is, hogy szoknyájukat ízlésesen emeljék fel. Úgy látszik, evvel kárpótolja a természet s férfiakat a rossz időért! Á nőknek elegendő a férfi tekintete. A hiúságuk mindennél előbbre- valő . . . így értem a montmartrei temetőhöz. A szél egy kissé alább is hagyott. Ilyen időben szeretek temetőben lenni, nem zavarja annak csendjét senki. Az őr is gyanakvó szemmel mért végig. Hátha valami — öngyilkos jelölt. Hogy megnyugtassam, kivettem baedeckeremet. Erre angolul szóllitott meg. Bizonyára azért, mert azt hitte, csak egy angol lehet annyira különc, hogy ilyen időben temetőbe megy. A szitáló eső ködössé tette a levegőt. Úgy éreztem, mintha a sirok a végtelenségbe nyúlnának . . . Vájjon van-e vége a halálnak ? ! Az életnek — a halál a vége ! Hogy ezt a szót — örökkétartó, felfogjam, kell, hogy a halálnak a vége — ismét — élet legyen . . . Mialatt bölcselkedni kezdtem az életről és a halálról, szemeim megakadtak egy néven, először nem is tudtam, hogy miért állok meg, mert öntudátom mással foglalkozott, de azután magam is kiváncsi lettem, mért is álltam meg ? ! Újra megnéztem a nevet: Heine sírja előtt álltam. . . . Hát azért boldogítja egy ember — milliók és milliók lelkét, hogy összevegyüljön a földdel ?! Ezért emeli fel szivét, mely a napnál édesebb melegséggel árasztotta el az embereket, hogy mindenki a legkissebb rejte- kébe is beletekinthetett és felhasználta saját boldogitására, hogy itt vége legyen — mindennek ?! . . . Hiszen az még nem elegendő vigasz, hogy a mi bensőnkben örökké él az ő lelke ! Elmélyedtem a halhatatlanságba, Egyszerre feltűnik, hogy az egyik síron vaiami fekete ruha lebeg. Közelebb megyek. Egy nő borul a sírra. Csendesen zokog. Néha egy-egy kiáltás tör fel bensőjéből, mintha fájdalmában meg akarná értetni a halottal — kívánságait, Végre lecsendesedik a nő. Odamegyek. Szeretettel szóltam hozzá. — Asszonyom, keljen fel a földről. Vigyázzon magára, mert már teljesen átázott. Rám nézett. Tekintete magától beszélt. Nagy barna szemei — dacára nagyfájdalmának — mintha mosolyogtak volna. Ez az ellentét lelkemet melegséggel töltötte el. Szép nő volt, de én csak a fájdalmában is mosolygó szemeit éreztem. — Mit törődöm én az élettel, csak az fáj a szivemnek, hogy én vagyok részben a halálnak oka . . . Milyen különösen hangzottak e szavak a fiatal nő ajkán. Szó nélkül emeltem fel a sírról. Es a kijárat felé vezettem. Ellenállás nélkül követett. Egyszer egymás szemébe pillanr
