Szatmárvármegye, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-01 / 1. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁR MEGYE. 1. szám. sem szemrehányással, sem keserűséggel lelkűnkben. Elismerésünket kell kifejeznünk a sok hibák után is Justh Gyulának és Holló Lajosnak, a kik a tülekedő párttagok mohóságával szemben is megőrizték hazafiságukat és bölcsességüket és nem ültek fel a bécsi keritő- nek, hanem magától a koronázott királytól kértek az önálló bankra nézve ga- rancziát. Justh Gyulának ez a férfias ténye megmentette a pártját az erkölcsi bukástól és azon reményre jogosítja a függetlenségi eszme híveit, hogy okulva a múltban elkövetett hibákon együttes erővel fogja a két testvérpárt felvenni a bekövetkező újévben a Lukács és Kuen Héderváry-féle darabont kormánynyal szemben a küzdelmet. (—y.) Határkőnél. Az uj év ünnepi dátum az esztendő gyorsan pergő szürke napjai sorában. Az ember pillanatra mintha kilépne az élet rohanó sodrából és széles horizontokat, múlt, jövendő tágas perspektíváit bejárja merengő szeme. Az uj év határkő az esztendők országutján. A ván- doz megpihen mellette és uj erőt, bizodalmát gyűjt a továbbmenésre. Újév napján elfelejtjük bánatainkat, keserveinket és szivünkbe árad csalfa illúziók varázsa, hogy az uj esztendő csak örömet, boldogságot fog hozni számunkra. Az újév a politikában is jelentős dátum. A polotikai újév szokott mindig alkalmat nyújtani a kormányférfiaknak, hogy nyilatkozzanak jövő terveikről, beszámoljanak addigi munkásságukról. Az idei ujesztendő- ünnepi hangulat helyett azonban csak keserű rezignációt, vigasztalan töprengést hozott és csüggedt lélekkel áll meg a nemzet élte országutján, hogy elborongjon jövőjén. A múlt esztendő — ha sorra vesszük eredményeit — kietlen, sivár perspektívát tár eleim,- a- jovo Kincs,“aggasztó Keroojc-ikent mered reánk. Gazdagabbak vagyunk — csalódásokkal, keserűségekkel, szegényebbek lettünk sok-sok illúzióval, reménnyel, hittel. Rég nem volt ilyen vigasztalan Magyarországon a jövendő horoszkópja s rég nem szorongott lelkűnkben ilyen kínos bizonytalanság, amikor a jövő kilátásait kell fontolóra vennünk. akarok lenni, nem tehetek másképpen, mint ahogy tenni szándékozom. Azt kérdezi miért megyek el? Röviden modom: a gyermekéért, a lányáért kell elválnunk Melanie. A világ előtti titkolhatnunk tovább is viszonyunkat, mint a hogy férje előtt titkolhattuk mindez ideig. Mert e világ rövidlátó s az emberek könnyen becsaphatok. De ha mindenkit félre vezetünk is, Máriát nem lehet megcsalni. Ő már abban a korban van, mikor a gyermekleányka nővé ke d fejlődni és érezni kezd. Megtanulja látni, figyelni a körülötte történteket s a nők finom érzékével hamar felfedezné egymáshoz való viszonyunkat. Hisz ehhez elég a hangnak legparányibb nüansza, egy gyöngédebb tekintet... És mondja meg Melanie mi lenne, ha Mária rájönne, hogy az ő rajongva szeretett, szentként tisztelt anyjának — szeretője van ? Az életről táplált minden illúzióját sárba döntené, gyönge, hófehér virághoz hasonló lelkét megbénítaná ez a tudat. S ezt el kell kerülnünk még saját külön boldogságunk árán is Máriának még van ideje az élet teljes megismeréséhez s úgyis csak addig boldog mig illúziói vannak. Ne ébresszük fel Melanie. Legyen okos. Váljunk el szépen, csendben, menjen mindegyikünk a maga útjára. Még nem késő! Váljunk el s mint egy szép álom éljen csak emlékünkbe a múlt, amely vissza nem tér soha többé. Máriát kímélnünk kell. Már annak a gondolatára is. hogy ez a szende gyermek megtudhatná egymáshoz való viszonyunkat, a szégyen pírja önt el. Mit gondolna rólam, aki a barátság örve alatt házunk szentélyébe |opódz- tam, elvittem onnan a legbecsesebbet, az anya becsületét ? Nem, nem! Ennek nem szabad megtörténnie. — A férfi kimerültén hallgatott el, szeAzok a tárgyalások, amelyeket Lukács László az ó-év utolsó napjaiban oly lázas buzgalommal folytatott a politikai pártok vezető’ embereivel, nem vezettek eredményre. Nem kellett hozzá próféciái ihlet; hogy ezt a sikertelenségét az ember előre megjósolja. Két egymástól nagyon messze: álló álláspont között kellett áthidalást teremte li — és azr eredménytelenség már előre adva voltakkor amikor mind a két fél szigorúan ragaszkodót a maga álláspontjához. Az egyik fél hadállásában ugyan már történt változás. A negyven- nyolcas párt egyik része számolt a szemben áíló félnek merev negációjával és taktikát változtatott, — ami a pártban szakadásra vezetett. Ez a fél tehát, a függetlenségi és negyven- nyolcas párt jóval meggyengült, viszont a másik fél semmiben sem engedett merevségéből. Lukács nem hozott engedményeket a bank kérdésben. Justhék viszont a maguk részéről nem hajlandók elejteni a terminushoz való ragaszkodásukat. Itt tehát oly tárgyi nehézségei voltak a kibontakozásnak, a rhelyeken semmikép sem lehetett a megegyezést elősegiteni. A Justh-párt ha engedett volna, akkor teljesen elvesztette volna politikai presztízsét és lehetetlenné tette volna magát lefelé. Annyiszor és oly határozottan leszegezte magát merev álláspontjához, hogy teljes lehetetlenség volt részéről ezt most feladnia. Mindezt előre jól tudták Bécsben is. Mi értelme volt hát akkor az egész Lukács-féle kísérletezésnek, miben reménykedtek, mit akartak? Elhihetjük-e mi őszintén Lukácsnak, hogy ha talán sikerül is valami megegyezést teremteni és Justh-ékkal együtt kormányt alakítani, akkor a választásoknál a Justh-párt megnövelésére nyújtott volna segédkezet? És lehet-e józan ésszel feltételezni Justh-ékról, hogy hajlandók lettek volna az ó-szabadelvüeket ismét feltámasztani halottaikból, hogy velük szövetkezve teremtsenek maguknak az uj parlamentben kormányzó többséget? És volt-e valami jogosultsága annak a reménykedésnek, hogy az ó-szabadelvü és a szélső függetlenségi tábornak fog többséget adni a nemzet szemben Kossuth-tal, Apponyivai, Andrássyval? Ez az egész Lukács-féle idea halva született terv vult. Olyan ttfrgyi és személyi nehézségek gördültek megvalósítása elé, amelyek matematikai bizonyossággal buktatták meg. Az ország pedig ott áll megint a gyötrő bizonytalanság előtt és a helyzete — ha lehet — még keservesebb, mint volt azelőtt. A nemzet vezérei, akiket oly lelkes hozánával üdvözölt az egész ország a miniszteri székekben, meiben különös fény lobogott. Dobayné egy székbe fogózva merően nézett rá 1 Agyában hirtelen világosság gyűlt fel. Lassan a férfi elé kúszott, zöldes fényben villogó ragadozóhoz hasonló szürke szemét szemébe mélyesztve, tompa, elfojtott hangon lihegte. „Úgy? Tehát Mária? Tehát ő érte kell elválnunk? Jól van Sényi főhadnagy elhiszem, — de ha ez mind igy van, akkor.ön szerelmes Máriába. Elpirult? Most már tisztába vagyok Önnel. Ne is próbálja tagadni, Ön szereti a lanyomat, mert másképen Ön az önző, a senki boldogságával nem törődő szkeptikus Don Juan nem áldozná fel saját kedvteléseit senki illúzióiért hófehér virág léikéért“, — mint magát annyi poézissal kifejezte, Ön a nőket mindég csak vágyai eszközének tekintette, nem tételezhetek fel tehát Önről ennyi önzetlenséget. Ennek oka csak leányom iránt érzett szerelme. Hát ez mind nagyon szép, de Ön nem gondolta meg, hogy még én is itt vagyok, hogy nem hagyom magamat félre lökni senkiért s igy saját lányomért sem. Ez hát a vége, ilyen hát a vége ami szerelmünknek ? Mikor már elcsábított, elszé- ditett, mikor már teljesen megadtam magamat, el akar hagyni, mert már megunt, mert mást szeret, mert a lányomat szereti. Igazán mulatságos. Nem akarná mindjárt, hogy az elhagyott szeretőből anyóssá lépjek elő? Nagyon szerény kívánság volna igazán. De nem 1 Mindez hiába való beszéd, önámitás. Maga nem szeret mást csak engem, itt fog maradni és az enyém lesz továbbra is . . . Nem adlak Róbert ezerszer nem. És ha a pokol minden ördöge szövetkezik is ellenem, akkor sem adlak, nem, nem 1 . . _. — Őrjöngő paroxismusában megragadta a férfi attilájának zsinórjait s teljes erejéből most a legkínosabb szituációban vergődnek — nem a maguk hibájából — és csak egy vágyuk van : szabadulni, mentői előbb 1 A Lukács-Justh féle kombináció' sikertelensége után még egy. lehetősége van a megegyezésnek — hacsak nem kerítik már most sorra Khuen-Héderváryt, hogy ami alkotmányos utón nem ment, azt alkotmányellenes eszközökkel próbálják meg. És ez a eshetőség az, ha újból a kooperációs pártokkal próbálnak egyezkedni. Engedmények nélkül azonban természetes a válságot megoldani nem lehet. — és ép ezért, amikor a legszélsőbb pártot próbálták bele vinni egy mindenkomoiy engedmény nélküli paktumba, ezt az egész kíséretet nem tekinthettük egyébnek, mint közönséges tőrvetésnek, ugratásnak, amellyel justhékat akarták politikailag teljesen lehetetlenné tenni. Két estély. 1910. évi december hó 26-án volt az egyik, a „Nagykárolyi Zenemükedvelők Egyesülete“ estélye. Este 6 órakor nagy és díszes közönség töltötte meg a vármegyeháza nagytermét. Teltház volt a szó teljes értelmében. Ott volt városunk szine-java, a többek között özv. Károlyi Istvánné grófnő, dr. Falussy Árpádné főispánná és llosvay Aladárné alispánná is. Jóleső megnyugvással tapasztaltuk ezt, mint kétségtelen bizonyítékát annak, hogy közönségünk minden igyekezetével támogatni igyekszik ez egyesületet, mely saját erejéből, egy pár ideális, a szépért rajongó lélek találkozása után, buzgó fáradtságot nem ismerő, kitartó munka árán lett azzá, ami. Jólesik látnunk a zenekar szembeötlően gyors fejlődését annál is inkább, mert tagjai nem hivatásos művészek, hanem olyanok, akik legnagyobbrészt a nagyon is reális, szürke életpályákon haladnak és mégis művészit tudnak nyujtaVii. Gyönyörrel fáradoznak, hogy gyönyört szerezzenek a köznek. És ez, mint minden alkalommal, most is sikerült. A műsor változatos volt és minden egyes száma művészi. A zenekar tökéletes tudással, kifogástalan finomsággal adta elő Erkel Ferenc „Hunyadi László“ nyitányát, Brahms János magyar táncát és Cibuka Stefánia gavotteját. Nem hagyhatjuk azonban szó nélkül Vitek Károly zenetanár szerepét sem, ki nagy tudását odaadással érvényesíti az egyesületben, de büszke lehet reá, hogy csodálatot érdemlő megrázta vállait. A huszár ki előbb a leány nevének említésekor bíbor vörösre gyulladt föl, — megdöbbenve s némi undorral nézte az indulatában minden nőiességéből kivetkőzött asszonyt, a kiről lemállott a mesterséges báj, megmutatta őt igaz valójában. Hidegen tolta el magától s felállva, gúnyosan nevetett: — Szemrehányásokat tesz nekem, hogy „elcsábítottam,,, „elszéditettem“ ? Ne áltassa magát Melanie. Magának nem volt szüksége sem elcsábításra, sem elszéditcsre. Maga igen jól tudta, hogy mit tesz, mikor a karjaimba dobta magát, akkor is teljes tudatába volt tettének. Folyton a nagy szerelmét emlegeti. — Nos én elég merész vagyok ennek az ellenkezőjét állítani. Maga sohasem szeretett engem őszintén, igazán. Ne igyekezzék ellent mondani, úgy sem érne semmit. A maga szerelme az érzékek, a romlott, izgalmakat, gyönyöröket haj- hászó idegek, a kalandokat kereső lelkek szerelme, amelyhez egy jó adag hiúság is vegyült. Magának mód felett hizelgett, hogy én a „ legszebb huszár,“ az ezred „beauréja“, mint az eraris hölgyek s bajtársaim neveznek s kegyeiért esengtem s hogy maga, a jóval idősebb asszony kénye kedve szerint rendelkezhetett velem. Goromba vagyok? Meglehet! De mindenesetre igaz az, amit mondok. Most sem a megcsalatott szerelmes fájdalma szól önből, csak a sértett hiúság. Sehogysem tudja elfogadni, hogy más nő győzedelmeskedett Ön felett s még az sem vigasztalja meg, hogy tulajdon leánya ez a nő, a kiért kötelessége volna feláldoznia magát. Ön nem szeret engem Melanie és ha valamikor olyan helyzetbe kerülne, hogy általam úgy nyugalmas jóléte, mint társadalmi poziciója veszélyeztetve volna, ezerszer megtagadna engem. Igen kényelmes szerető
