Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-01-31 / 5. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. „yg; Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaszinó-utcza 2. sz. Hirdetések jutányos áron közöitetnek. ------- Kéziratokat nem adunk vissza. _ Lap vezér: Papp Béla országgyűlési képviselő. Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Erdőssy Vilmos. Szintay Kálmán. Előfizetési árak; Egész évre ........................................................... 8 korona Félévre .............................. .............................. 4 korona Ne gyedévre ............. ........................ ............. 2 korona. Eg yes szám ára 20 fillér. ------— A berzenkedő!?. (e.) Lapunk legutóbbi számában említést tettünk arról, milyen nagy hibánk az nekünk magyaroknak, hogy mindég a széthúzás politikáját üzzük. Rámutattunk akkor az osztrákok politikájára, kik mihelyt Ausztria érdekeiről, Magyarország elleni állásfoglalásról van szó, párt s vallásküiö. bség nélkül sorakoznak a csatasorba. Szóvá tettük, mikor látjuk be már mi is, hogy a széthúzás politikája milyen nagy kárára van ennek a szegény, agyonsanyargatott, guzs- baköíött országnak. A mostani nagy politikai kavarodás, Ausztriának jogos követeléseinkkel szemben való állásfoglalása ismételten arra késztet bennünket, hogy rámutassunk arra, milyen káros országunkra nézve a széthúzás politikája, egyes berzenkedő politikus pojáckodása. Szinte érthetetlen, hogy azok a jó urak, kik most is a nemzet testén rágódnak, nem akarják észre venni, milyen nagy veszedelmet okoznak az országnak, nem látják be, hogy ez az elfajult kór, mely egy évezred óta ott rágódik az ország testén, előbb-utóbb végpusztulással fenyegeti ezeréves ősi alkotmányunkat, nyelvünket, létünket. Csodálatra méltó türelemre mutat, hogy a nemzet s annak vezérei csaknem szó nélkül tűrik ezeknek az önérdek- hajhászó uraknak szemtelen viselkedéseit. Pedig jó lenne, ha eszükbe jutna a három év előtti nemzeti küzdelem. Nem félnek attól, hogy a türelemnek újra vége szakad s lecsap a nemzet haragja rajok a kis vérebekre, kik mindég a nemzet testén szeretnek élősködői, a nemzet vérét szeretik szipolyozni, kik ádáz kéjjel gázolnak a nerrtzet ezeréves tradícióin ? Ne feledjék el ezek a zavarosban halászni szerető korcspolitikusok, hogy a függetlenségi párt hatalmas falán nem lehet rést ütni, a magyarságot a 48-as politikától nem lehet elszakítani, úgy vonzák ezek egymást, mint mágnes a vasat. A szenvedések táugtengerében fort össze a magyar ember szive a 48-as politikával. E lángtengerben tisztult meg minden salaktól, e lángtengerben edződött szin-acéllá. A vérbeli 48-asok mindég az összetartás politikáját űzték. Mindent a hazáért, — volt jelszavuk. Ezt vallják most is. Hitükben, tetteikben nem rendíti meg őket senki. Megbonthatatlanok az ő soraik. A széthúzás politikáját űző kis legénykék hiába acsaritják fogaikat a pártra, hiába berzenkednek. Az oroszlán sem ijjed meg a mopszli kutya incselkedé- seitől, de ha aztán türelmét veszti, egy szempillantás alatt agyontapossa. Talán itt volna már az ideje, hogy a függetlenségi párt is leszámoljon ezekkel a kis berzenkedő kutyuskákkal. Le kell velük számolni, hogy az Ausztriával folytatandó nagy küzdelemben kisded játékaikkal ne kellemetlenkedjenek. Hadd lássák elleneink, hogy megbonthatatlan a mi harc-sorunk is. Hogy mint egy ember áll vezéreink háta mögött az egész ország. így biztos lesz a győzelem ! A véderő-bizottság ülése. Thaly Kálmán, a véderő-bizottssg elnöke, február hó 4-én, délután 5 órára hívta egybe a véderő-bizottságot. A városi képviselők értekezlete. A városi képviselők február 3-án, szerdán a képviselőház de'iegációs termében értekezletet tartanak, amelyen a háztartási bizottság előadói tervezetét veszik tárgyalás alá. A Ne temere dolgával foglalkozott pénteken a reformátusok és evangélikusék elegyes bizottsága Bánffy Dezső báró elnöklésével. Sztehlo Kornél dr. előadó indítványokat tett a szerinte napról-napra növekvő klerikálizmussa! szemben. Tisza István gróf erre kifejte.te, hogy a klerikális áramlatot erősen túlbecsülik. A Ne te- mere dekrétum tudomása szerint rendbe jött. A szerelem oltára. A lemondás. Irént és társalkodónőjét a szobaleány riasztotta fel édes ábrándozásukból. Jelenteni jött, hogy egy főhadnagy kívánja tiszteletét tenni. Ijjedten ugrottak fel mindketten. — Eredj kérlek, fogadd őt, mig én átöltözöm, — mondja Irén Bellának. Utóbbi készségesen engedelmeskedve sietett vendégük üdvözlésére. A mint a szalon ajtaját kinyitotta, majdnem kővé mereden állt meg a küszöbön. Volt vőlegényét találta ott. E nem remélt viszontlátás a főhadnagyot is annyira meglepte, hogy alig tudott Bellának még csak köszönni is. Hol van toll, mely képes lenne leírni, ajk, mely eltudná mondani, mit érzett szivök a viszontlátás e pillanatában ? Azt sem leírni, sem elmondani, azt csak érezni lehet. E szémpillantás alatt bizonyára elvonult lelki szemeik előtt egész életök, a múlt édes és fájdalmas emlékeivel egyaránt. Bella fájdalma és kétségbeesése azonban ezerszeresen felülmúlta a főhadnagy lelki furda- lásait. A mai nap eseményei által amúgy is felkorbácsolt kedélyállapotát legjobban az izgatta, mi fog történni Irénnel, ha meg tudja, hogy első szerelme épen az ő rosszlelkü vőlegénye ? Végre a főhadnagy valamennyire összeszedte gondolatait és akadozva, szaggatott hangon kérdé Bellától: — Mit keres e házban ? — Társalkodónő lettem, — feleié az. — Azonban hangjának rezgése, szemének tekintete sejtette a főhadnaggyal, mennyi vád, szemrehányás, fájdalom van e két szóban összefoglalva. — Ha ezt tudom . . . Bella nem engedte semmi áron szóhoz jutni a főhadnagyot. — Legyen nyugodt, én senki előtt sem fogom elárulni, milyen feledhetetlenül nagy kötelék fűzött minket egybe. — Utóbbi szavakat már alig bírta kimondani, keservesen fuldokló sírásra fakadt. A főhadnagyot is cserben hagyta fizikai ereje, egyetlen szót sem tudott védelmére felhozni, úgy érezte, idegein valami szokatlan zsibbadtság vett erőt. — De hagyjuk őket pár pillanatra, az egyik hadd sirassa, a másik hadd tépelődjön a múlt izgalmas emlékein. Pillantsunk be Irénke bou- doirjába. — Tehát nem csalódtam, — gondolá — eljött, itt van. Tudtam, éreztem én, hogy el fog jönni. Vájjon szeret e ő is engemet? Beh szeretnék titkon szivébe látni 1 ... Óh Istenem, az az aranysujtásos attila mennyi forró érzelemnek, édes vágynak, reménytelen sóhajnak lehet a takarója 1 ? Vájjon ha szeret, lesz e bátorsága ezt kimutatni, bevallani. Én feltétlenül hinni fogok szemének, melynek csodás tüze már is kimondhatatlanul égeti szivemet, hiszek ajkának, mellyel oly csábítóan szerelmesen tud mosolyogni. Ő nem lehet hazug ember! . . . Íme! a bohó szerelmes leány érzéseit dúsan táplálja elénk fantáziája. Illúziókat teremt és szerelmi mámorában szentül meg van arról győződve, hogy minden úgy lesz, mint a hogyan ő azt kigondolja, maga elé képzeli, szépen kiszínezi, mit sem törődve azzal, hogy az a szeszélyes, álomtipró, gondolatölő sors is beleszóllhat az ő aranyos terveibe s durva kezével egy szempillantás alatt romba döntheti az ő gyönyörűséges légvárait. Hogy az öltözéssel készen volt, egy pillantást vetett a tükörbe, látszott rajta, meg volt önmagával elégedve. Éz nem is volt csoda, mert rózsaszínű, brüsszeli csipkével áttört lenge ruhájában úgy nézett ki, mint egy gyönyörűséges rózsabimbó, avagy egy földre szállt angyal. A mint a szalonba lépett, a főhadnagy felállt s kezet csókolt neki. A mikor leülni akart, pillantott Bellára, a kinek könnyező szemeit látva valami különös hidegség futotta át testén s a félelemről remegő hangon kérdé, tőle : — Bella édes mi történt veled ? Bella nem tudta mit feleljen, de hogy mégis mondjon valamit, ezt feleié: — A főhadnagy ur jóbarátja volt jegyesemnek, azést keseredtem el. De már jókedvű vagyok, nézd, nevetek is, — és valami szin-
