Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)

1909-08-01 / 31. szám

31-ik szám.

SZATMÁRVÁRMEGYE

3-ik oldal.

Öngyilkosok.

A legcinikusabb ember is megilletődik, ha tovább nem, egy pillanatra, valahányszor egy-egy megrendítő öngyilkosság jut tudomására. Ezen nincs mit csodálkozni. Minden cselekmény, mely a természet rendje ellen irányul, alkalmas ilyen különszerü hatások kiváltására.

De már az öngyilkosságról elterjedt nézetek a legeltérőbbek, még a máskülönben hasonló gondolkozásuak között is. Nem ritkán halljuk hangoztatni azt a felfogást, hogy kivétel nélkül, minden öngyilkosság az elmebeli állapot megzavarodására vezethető vissza. Ugyancsak gyakorta nyilvánul az a meggyőződés, hogy az öngyilkosságnak legfőbb oka a gyávaság, az élettel való küzdelemben megkívánható minimális bátorság hiánya. E nézetek azonban, mint minden mélyebb meggondolást nélkülözők, teljességgel tarthatatlanok és tapasztalati tények által igen könnyen megcáfolhatok.

Maga a tudomány is, mely az öngyilkosság kérdésével, annak számos vonatkozásában foglalkozott, egyöntetű megállapodásokra nem juthatott.

Ennek oka nem egyéb, mint a statisztikai adatok hiányossága.

A statisztika, ez a zajtalanul, de annál eredményesebben működő tudomány, mely indiszkrét szemekkel mindent meglát és mindent elkönyvel a maga fóliánsain, éppen az öngyilkosságnál nem érvényesülhet teljes pontossággal. Részint azért, mert az esetek bizonyos számában meg sem állapítható, ha vájjon tényleg öngyilkosság és nem leplezett gyilkosság, baleset vagy egyéb végzetes szerencsétlenség kivánt-e áldozatot; részint azért, mert az ön- gyilkosságok indokainak fürkészésében gyakorta megtévesztik az embert a hiúság, póz és őszinteség hiánya.

Az öngyilkosok ugyanis a legritkább esetben őszinték. Lélektanilag ez könnyen megmagyarázható. Az öngyilkos nemde tudja, hogy tette, halálának körülményei, a részletek az érdekelt körök által beszéd tárgyává tétetnek. Az emberi természetben rejlik, hogy magát és tetteit szépítse, a romantikusnak és misztikusnak mázával vonja be, szert tegyen bizonyos nimbuszra, ha mindjárt halála után is. Sőt mérnök mondani, hogy az öngyilkosoknál a hiúság és pózolási hajlam fokozottabb mértékben van jelen, mint egyébkor, ami ismét abból az exaltált állapotból magyarázható, melyet a halálnak közelsége elvitázhatatlanul előidéz.

Annyit azonban föltétien bizonyossággal kimutatott a statisztika, hogy a civilizáció és főként az irni-olvasni tudás nagy mértékben

hozzájárult az öngyilkosok számának szaporításához. Világos bizonyítéka ennek az a társadalmi szempontból is rendkívül aggasztó tünet, hogy az öngyilkosság újabban a gyermekkor közt is mindjobban hódit.

Miután e hely szűk volta részletezésre nem alkalmas, még csak egy kérdés érintésére szorítkozunk.

E kérdés: jogosult-e az öngyilkosság vagy nem ? A moralisták és a vallás tagadják jogosultságát, a megkülömböztetett temetési szertartásoknál gyakorlatilag is érvényesítik.

Szerintünk az élet, éppúgy, mint minden egyéb, javunk tulajdona, lehetőleg korlátlan dis- poziciót tételez fel. Legilletékesebben különben a tudomány adta meg e kérdésre a választ, mely az öngyilkosságot nem bünteti, nem a büntetés kivitelének fizikai lehetetlensége miatt, hanem az általunk is vallott elv alapján. Mert hisz ellenkező esetben büntethetné legalább az öngyilkosság kísérletét.

De más, nevezetesen a morálfilozófia szempontjából sem vethetünk követ az öngyilkosokra. Nyilvánvaló, hogy minden komoly lépést és igy a legborzasztóbbat, az öngyilkosságot is küzdelmes lelkitusák, alapos meggon- dolási folyamatok előzik meg. Hacsak természetesen önkívületi állapotban nem követtetik el az öngyilkosság. És csak a végső esetben, egyéb expediens nem létében szilárdulhat elhatározássá az a rémséges gondolat, mely a biztos rosszat a bizonytalanért teszi kockára. A „ki mindent megért, mindent megbocsát“ elvénél fogva, csak szánalommal és irgalmassággal Ítélkezhetünk mi élők azon szerencsétlenek fölött, kik önkezükkel vetik el maguktól a legdrágább jót, az életet.

APRÓSÁGOK.

A „Kis hamisak szövetsége“ szövetségi lapot akar városunkban alapítani. A szerepeket már kiosztotta a fő-fő „kis hamis“. Készen van minden, csak még azzal nincsennek tisztában, 67-es vagy 48-as politikát hirdessenek ? . . . Egyelőre hát pártonkiviiliek lesznek a „kis hamisak“.

*

Érdekes, hogy a fő-főhamis souitje főleg zöld fináncok és szürke prókátorokból áll.

*

Kiváncsiak vagyunk, mi lesz a lap cime? Alighanem : „Csak titokban“.

*

— Hát van magának lelke, hogy ezt tehette velem?'— vetette szemére a leánynak Vikty.

Zizike mérgesen felelt:

— Ejnye, hát még magának áll feljebb! Ismerem magát, gyönyörű mákvirág. Élőbb Elzát bolondította, azután Vandát, azután meg engem. Mintha nem lett volna elég ideje elvenni engem, ha igazán akart volna. Persze csókolózni az tetszett, szegény leányokat ámítani a rokonság örve alatt, de egyebet nem akart.

— Hallgasson meg Zizi, — szólt Viktor barátunk ünnepélyesen- — Küldje vissza annak az embernek a jegygyűrűjét. . . Én . . . én imádom magát . . .

A leány fittyet hányt:

— Ennyit sem hiszek magának. Régóta tudom már, hogy maga hamislelkü.

— Én? — kiáltottt föl a fiatalember el- ámulva.

Nem értette, hogy lehet őt hamislelküség- gel vádolni ? Az ő szerelme most is oly igaz.

— Lárifári, — mondta a leány. — Hogy higyjek én annak, aki már megcsalta két testvéremet ?

Ügyes harc volt ez. A leány nem védekezett, hanem támadott. Viktor barátunk azt látta, hogy neki kell mentegetni magát. S mennél jobban belegabalyodott a mentegetőzésbe, annál nehezebben birt kimászni belőle.

Mikor aztán még az öreg Turay bácsi is olyanformát kezdett emlegetni, hogy: „Bizony

öcsém, nem kellett volna mind a három leányt elszalasztani“, akkor szinte úgy érezte Viktor, mintha nem is a leányok hagyták volna őt a faképnél, hanem ő maga lett volna a hibás.

S ámbár nagyon el volt keseredve, de a Turay bácsi szavára, hogy „azért tartsuk fenn a jó atyafiságot“, hűségesen belecsapott az öreg ur kinyújtott tenyerébe.

— Fentarjuk, bátyám, fentartjuk.

Ennek lehetett köszönni, hogy mikor két év múlva Elza mint özvegyasszony hazakerült három gyerekkel és teljesen elszegényedve, mert a gazdag vidéki ur mindenét elkártyázta, el- prédálta, akkor Turay bácsi igy szólhatott:

— No, édes öcsém, az Isten mégis összevezetett benneteket.

És Turayné elmondhatta Viktornak, hogy Elza bevallotta neki, hogy csak Viktort szerette ő igazán.

— Persze, ha mi tudtuk volna akkor — sopánkodott a jó asszony.

Nem állitltatjuk, hogy Viktor valami nagyon örült volna a dolgok e fordulatának, mert Elza bizony megcsunyult és elhervadt meglehetősen ; de mit tegyen az ember, ha jó rokon és lovagias férfi s bebizonyítják neki, hogy itt van az ő régi ideálja, aki most már kész nőül menni hozzá.

így történt, hogy a három Turay-leány közül az egyiket mégis megkapta Pongrácz Viktor.

Vértesi Arnold.

Birkózás kell a magyarnak, nem színház. — mondja Dini szomszéd, — ki a legközelebbi közgyűlésen proponálni fogja, hogy a színházat alakítsák át cirkusszá, több jövedelmet hajt majd úgy a városnak.

— Csalódd jó Öreg, nem kell ide cirkusz sem; még azok is megszöknek holnap.

— Alighanem elővette jobbik eszét a közönség, félrerakja a filléreit, hogy az őszszel mindennap zsúfolásig megtöltse a színházat s jóvá tegye Hevessel szemben, amit elmulasztott.

*

Érik a szőlőkben a gyümölcs, megkezdődött a pincézés. A néma csöndet borozó kompániák hangos mulatozása zavarja meg napnap után. Dini szomszéd ki is jelentette, hogy most már délután ő reá ne számítsak.

— Miért nem mondod inkább, hogy egyáltalán ne számítsak. Hiszen tudvalevő, hogy te a szőlőből mindig reggel kerülsz elő, délelőtt aztán pihened a fáradalmakat.

Villy.

HÍREK.

Vájjon ha . . .

Vájjon ha zúgó emberárban Szembe jönnék veled:

Szivemnek féltve őrzött titkát Megérezné szived ?

Az érzés, mely engem betölt,

Mely lelkem hófehér színét Rózsaszín fénnyel hinti be,

Átszállna-é a telkedre ?

Felém fordulnál-é,

Miként én te feléd ?

Mint naphoz a virág A halvány rózsaág,

Mely színét, illatát,

Éltető sugarát Csak ő tőle várja.

Egyetlen egy állna;

A napsugár Az a fényár,

Mely csak tőle jöhet Melyért folyton eped,

A kis virág s a rózsaág.

*

Vagy tova mennél Felém sem néznél — —

5 én ott maradnék elhagyva — árván — Oh álmok rabjaj Bús álmodója.

Mig jő a — Való Ez álom gyilkoló!

És rám támad kacagva, durván —

Fölráz vadul S a porba hull

Sok fehér álmom------A boldogságom Tépi a szél,

Húül a levél

A halvány — fehér — rózsa levél------Gu

lácsy Ilonka.

— Személyi hírek. özv. gróf Károlyi Istvánná, szül. Csekonics Margit grófnő tegnapelőtt — miután a családi kápolnában elhunyt férje lelki üdvéért gyászmisét hallgatott — Budapestre utazott. — Dr. Falussy Árpád vármegyénk főispánja és neje a hét folyamán érkeznek haza Bikszád fürdőről.

Requiem gróf Károlyi Istvánért. Tegnap volt gróf Károlyi István halálának második évfordulója. A gyászmisét dr. Récsey Ede házfőnök mondta fényes segédlettel. A gyászmisén a gróf Károlyi uradalom tisztviselői, a függetlenségi és 48-as párt vezető tagjai és szép számú közönség volt jelen. A mise alatt Kállnay Gyula főispáni titkár és Schrádi Pál kántor énekeltek megható gyászdalokat.

— A néptanítók gróf Apponyi Albert és Tóth Jánosért. A veszprémmegyei tanítók körlevélben hívják fel az ország néptanítóit s tan- ügybarátait, hogy gróf Apponyi Albert kultuszminiszter s államtitkára Tóth Jánossal szemben, kik annyi jót tettek a tanítósággal, akként rója le háláját, hogy nevükre egy-egy alapítványt tegyenek le. Áz adományok Nagy Lajos veszprémi ig. tanító címére küldendők. A gyüj-