Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)

1909-01-24 / 4. szám

4. szám.

SZATMÁRVÁRMEGYE

3-ik oldal.

nélkül a nemzet vezéreit nagy munkájukban segíteni, éppen ellenkezőleg, ádáz gyűlölettől eltelve, hátulról, orozva szeretnék a nemzet jogaiért küzdőket megmarni.

Mindezt pedig azért teszik, nehogy a nemzeti kormány s a koalíció nevéhez fűződjék az önálló bank s az önálló vámterület nagy gazdasági ereje.

Fájdalom, mindég igy volt ez nálunk ezer éves fenállásunk óta. Azért nem tudtunk boldogulni, mert nekünk nemcsak külső, de belső ellenségeinkkel is kellett viaskodni. — Saját véreinkkel, akikről tudtuk, hogy évszázadokon át a magyar ügy árulói voltak, akik sohasem a nemzeti ügyek érdekeiért küzdők sorában küzdöttek, hanem mindég ádáz ellenségeink táborából lesték a fejleményeket, hogy a beállható zavarosban kivethessék hálójukat.

Ezért volt és lesz nehéz igazunkat kiküz- deni. Ezért nem indulhatnak a vezérek s a nemzet teljes erővel, egyöntetű lelkesedéssel a harcba. Folyton szemmel kell tartani hátul settenkedő, orgyilkolni kész véreinket, kiknek sakkban tartására az erő egy részét el kell pazarolni.

Ezek a károgó varjak bizony példát vehetnének Ausztriától, hol mindjárt egy táborba egyesül minden nemzetiség, minden párt, csak hogy az osztrák érdekek érvényesüljenek Magyarország igaz jogaival szemben.

Megtanulhatnák osztrák szomszédainktól azt is, hogy a nemzet jövő boldogságára milyen káros hatással van már az is, ha egyesek a nemzet legigazabb ügyeit is saját céljaikra akarják kihasználni.

Megnyugtathatjuk belső ellenségeinket, hiába lármáznak, kárognak, egyetlen józan gon- dolkozásu magyar ember sem ül föl nekik.

Megnyugtathatjuk, hogy nincs válság, egyhamar nem is lesz. Szolidáris a kormány, a koalíció s ezekkel tart a haza minden igaz hü fia. államférfiainknak Ő felségéhez történt meghívása s kihallgatása pusztán informátiv jellegű.

Az adóreformról.

Jeleztük már legutóbbi számunkban, hogy ma egy hete nagy tiltakozó gyűlést rendeztek Budapesten az adóreform ellen a kereskedelmi és ipari szervezetek. E tiltakozás lélektani háttere nyilvánvaló. A teherviselés ellen való természetes ösztönön kívül egyébb rugói is vannak e mozgalomnak, mely nem annyira az adóreform emelkedő irányzata ellen, — hisz emelkedés nincs, — hanem az alapbevallásnak a javaslatban foglalt szigorítása ellen támad. Tiltakoztak a bevallás eskühöz kötése és súlyos büntetésekkel való sujtása ellen. Pedig ebből engedni nem lehet, mert ez védi meg nemcsak az állam, de a szegények érdekét is a módosabbak önzésével szemben. Az előadók meg- fujták a harci riadót a városi elemeknek egy táborba való szervezésére.

Dr. Wekerle Sándor az ország lángeszű miniszterelnöke és pénzügyminisztere már első pénzügyminisztersége idejében kidolgozta azt az adóreformot, mely Magyarország teherviselését aránylagosan osztja meg.

Azt az óriási terhet, mely Magyarország államfenntartására szükséges, eddig csaknem kizárólag a földbirtokos osztály, tehát az az osztály, mely Magyarország ezeréves államalkotó s államfenntartó osztálya, viselte. Viselte pedig úgy, mint a hogy a földbirtok jövedelmezőségét a kataszteri munkálatok alapján az adókivető bizottságok megállapították. Náluk eltitkolásnak helye nem volt, de nem is lehetett. Akár milyen elemi csapás sújtotta is a gazdaközönséget, bármennyire le is nyomta mesterséges utón a budapesti börze a magas napszámok dacára a termények árait évtizedeken át, a földbirtokos osztály néma megadással tűrt mindent, koldusbotra jutott inkább, de fizetett. Ellenben a jóval jövedelmezőbb kereskedelmi s ipari osztályok aránytalanul kevesebb adót fizettek, igy természetes könnyen meggazdagodtak.

Ezeknek az igazságtalanságoknak akart Wekerle már a 90-es években véget vetni. Az ország kereső közönsége között arányosan akarta az adózást megosztani.

Van-e valaki, aki azt meri állítani, hogy a földbirtokos osztály nem pusztul? Aki ezt állítani merészeli, ám nézzen szét az országban. A régi birtokos osztály napról-napra vész kifelé. Birtokaik idegen kézre kerültek. Azt tapasztaljuk, hogy teljesen idegen elemek nehány évi itt tartózkodásuk után nagy vagyont szereztek abból, hogy magukhoz ragadták a közvetített kereskedelmet. Elárasztották mindazon tért, hol rizikó nélkül, busás nyereségeket vághattak zsebre s a mely jövedelem után csak épen annyi adót fizettek, hogy szavazati joguk legyen.

Minthogy eddig három évenkint történt az adóbevallás s az is teljesen az illetők becsületességére volt e kereseti osztálynál bízva, bizony eltitkolták busás jövedelmeiket, úgy

hogy 10, 20, 40,000 korona évi jövedelem mellett csak tizedrésznyi adót fizettek, mint a hason jövedelemmel biró, létért küzdő ősi föld- birtokos osztály.

Fölösleges nekünk egyenkint rámutatni azokra a visszaélésekre, melyeket a közvetítő kereskedelemből élők elkövettek.

Vármegyénkben is látjuk, hogy a kik a földbirtokosok kárára meggazdagodtak, az eredeti tulajdonosoktól a jó jövedelmet könnyen és rizikó nélkül magukhoz ragadták, pár év alatt urai lettek a földbirtoknak is.

Ezek az elemek tehát nemcsak a termények, de a birtokosok s telkek cserélgetése által is nagy vagyonra tettek szert s már a megye a városok életében is első szerepet szeretnének vinni. Gazdagságuk, nagy jövedelmük azonban távolról sem állt arányban adójukkal.

1848-ban Kossuth Lajos szavára a közteherviselésben a magyar nemzet önként adóztatta meg önmagát. A legutóbbi 40 évi önkéntes adózás leginkább azokat nyomta, kik önként adóztak. A nem adózó nemesekből pedig lettek azok, a kiknek kedvéért a magyar nemesség a közterhet elvállalta, a nagyurak.

Csodálatos szatírája a sorsnak, hogy minden megfordítva történt, mint a hogy őseink gondolták. A földbirtokos osztály szüksége tehát, hogy a könnyen kereső osztályok teherviselése az övékhez arányba hozassék.

Az a támadás tehát, a mely ezen becsületes, a nemzet érdekében, igazságos arányban öszzeállitott adóreformot érte, ellenkezik az ország jól felfogott érdekével. Mert nézzünk csak körül, kikből áll e javaslat ellenzéke?

A régi rendszer azon kévéséiből, kik a földbirtokos osztály jóhiszeműségéből, talán könnyelműségéből gazdagodtak meg. Azok, akik a könnyű s rizikó nélküli meggazdagodás útja előtt akadályt látnak, igy az adóprivilegiumot továbbra is élvezni szeretnék.

Ezek között ott látjuk Hieronyhmy volt szabadelvű kereskedelmi minisztert, Sándor Pált, Heltay Ferencet stb. Ezekről az urakról pedig a nemzeti küzdelem alatt megalkotta a nemzet a maga igaz véleményét.

Ezekkel szemben az egész parlament, az egész nemzet egységes. Wekerle javaslata ellen csak azok szeretnének állást foglalni (mert a mit ők müveinek az csak handabandázás) kik politikai szempontból próbálják támadni a koalíciót. Ezektől a jó uraktól pedig nincs mit félni.

szívvel bár, de mégis kezdtem a változhatat- lanba beletörődni, nem is gondolva arra, hogy szegény atyám halála szerelmem légvárait is romba dönti, hajléktalanná, földönfutóvá tesz.

— Hogyan ? — kérdé Irén csodálkozva.

— A temetés utáni napon már jöttek az emberek, összeírták a vagyont, lefoglalták, majd elárverezték az üzletet, gőzmalmot, birtokot, mindent, de mindent, még csak értékes kelengyémet, drága ékszereimet sem hagyva meg nekem.

— Mi okozta atyja bukását ?

— A hirtelen meggazdagodás rögeszméjének lett áldozata. Egy hét alatt mindent elveszített a börzén.

— Senki sem akadt, ki segitségökre lett volna?

— Senki. A sok jó barát, kik csak addig voltak barátságosak, mig volt ki váltójukat aláírja, kölcsönökkel kisegítse őket, mind elfordult tőlünk.

— És vőlegénye ?

— Az ő szerelme is csak addig tartott, mig atyám százezreiről tudott, mert a hogy elúszott a kaució, lassan ő is kiábrándult.

— Akkor nem is önt, de e pénzét szedette.

— Valószínűleg. Pedig én úgy sem engedtem volna meg, hogy értem ott hagyja pályáját, melyen mint vezérkari tiszt fényes karrier előtt állott, csak arra az egyre kértem volna, legalább egy pár évig, mig beletörődöm sorsomba, vigasztalóm, bátoritóm legyen.

— Szegény Bellusom, én szivemből sajnálom önt. Hanem azt még sem tudom megérteni, hogy tud még csak gondolni is arra a szívtelen emberre?

— Ki önzetlenül szeretett, tépjék bár ki szivét, hogy ne érezzen, zúzzák össze agy velejét, hogy ne tudjon gondolkozni, még sem tud feledni, szerelme örök kisérő árnya lesz, miként a napnak a hold, nappalnak az éjszaka.

— Ön igazán elmondhatja, egy nap alatt mindent elveszitett.

— Való igaz. Bizony, sohasem hittem volna, hogy ezt a váratlanul reám zudult nagy csapást át bírom élni, el tudom viselni. Kis húgomért azonban élnem, küzdenem kell. Őt egy zárdában helyeztem el, magam pedig ide kerültem ön mellé. Most már tud mindent Irén nagysám, — fordult könnyező szemekkel úrnőjéhez, — s ha eddig jó volt hozzám, remélem a jövőben sem fogja barátságát tőlem megvonni !

Irénke átölelte, megcsókolta társalkodó- nőjét, igaz részvétet érzett iránta s a kegyes imádkozó komolyságával szólt hozzá:

— E csókkal húgoddal együtt testvéremmé fogadlak. Ha valaki, úgy én igazán meg tudom érteni szived megmérhetetlen fájdalmát. Hiába vagyok „milliomos kisasszony“, fényben, pompában élek, szegény öreg nagyatyám bármilyen jó is hozzám, még sem vagyok teljesen boldog, mert a szerető édesanyát, a gondos apát senki, semmi nem képes pótolni. Egyedül te vagy az, ki megtudod érteni gondolataimat, kitalálod óhajaimat. Egy éve vagy mellettem, de azóta nem érzem magamat olyan elhagyatottnak, mint annak előtte. Kérlek, érezd magadat úgy, mint odahaza, légy teljesen bizalommal hozzám! Hogy pedig bebizonyítsam, hogy igaz testvéremmé fogadtalak benneteket, a mint Iluci levizsgázik, azonnal hazahozzuk és idehaza taníttatjuk.

Bella a meghatottságtól alig tudott e nagy megtiszteltetés és szeretet ellen védekezni. Különben Irén szóhoz sem hagyta jutni, ellenvetéseiről hallani sem akart.

— Te beavattál szived titkába, engedd meg, hogy én is szint vallják előtted. Tegnap óta én is érzem, hogy van érző, dobogó, szerelmes szivem. Az este a polgármesteréknél egy deli főhadnagygyal ismerkedtem meg s bár ő, sem egyetlen szavával, sem nagy fekete szemének pillantásával nem árulta el, hogy megtetszettem neki, engemet mégis hatalmába ejtett.

— Közös sorsunk ez mindnyájunknak. Meg lehet-e tiltani a virágoknak, hogy ne nyíljanak a tavaszi napsugár édes melengető hevére ? Ugyebár nyílnak, fesledeznek, kivirulnak, mit sem törődve azzal, hogy egy esetleg hirtelen keletkező északi szél metsző hidege másnap reggelre elemészti, elpusztítja őket. így vagyunk azzal mi leányok is. Szeretünk szivünk egész szerelmével, mit sem törődve a holnappal, nem hallgatva a csalódottak figyelmeztetésére.

— Való igaz.

— Hogy hívják azt a főhadnagyot ?

— Mit tudom én ? Figyeltem is én a nevére ? Törődik is a szerelmes leány szive szerelme elrablójának nevével ? . . . Én csak azt tudom, hogy gyönge ugyan szivem, miként a mezei fűszálra lerakodott frissen rezgő har- matcsepp, mégis elég erős arra, hogy annak a férfinak, ki e harmatcsepp ragyogó tükrébe belenézett, oltárképet emeljek benne, s az örök- tüz soha ki nem alvó lángjának fényeként imádjam az én bálványomat mindenek felett.

— Csak vigyázz, mert te nemcsak szép, de gazdag is vagy, a szerelmedért esdeklő férfinak ne mondj addig igent, bármilyen nehezedre esik is, mig meg nem győződsz szive igaz vonzalmáról. Isten óvjon, hogy szerelmed megölő gyilkosod legyen. Már pedig a fény, pompa, kincs mit sem ér, ha hiányzik életed-' ben az igaz, nem kérdő, nem számitó szerelem.