Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-01-10 / 2. szám
V, évfolyam. 2. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP, & Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaszínó-utcza 2. sz. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. : Kéziratokat nem adunk vissza. ------Lapvezer: P app Bé 1 a országgyűlési képviselő. Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Erdőssy Vilmos. Szintay Kálmán.; Előfizetési árak: Egész évre ............................................ 8 korona Félév re ..................................................................... 4 korona Neg yedévre............................................................... 2 korona. — - ■■ t.í-: Egyes szám ára 20 fillér. ------____ Meg oldás előtt. Az ujesztendő igen nagy problémák előtt találta a magyar nemzetet. Mintha csak közjogi és közgazdasági életünknek az uj korszaka következnék, — olyan nagy eseményekkel terhes az egész politikai láthatár. Az a kibontakozás, amelyet a magyar nemzet 1906. tavaszán kényszerűségből fogadott el, mint megváltoztathatatlan kész tényt, — csak egy bizonytalan, ideiglenes állapotot teremtett meg, melytől korszakalkotó munkát senki sem várt, és senki nem is remélhetett. Csupa függő kérdések, — az útból félre tolva; ezek jellemezték az akkori kibontakozást. Pedig mindenki tudta, már akkor, hogy ezeket a függő kérdéseket, előbb vagy utóbb, igy vagy amúgy, • de feltótfsnü! meg kel! oldania a nemzetnek, ha végleges és békés állapotokat akar teremteni. Az ideiglenes kibontakozás feltételeiből kivették szándékosan a katonai kérdéseket, — s a végleges kibontakozás, első sorban megoldandó feladata éppen a katonai kérdések lesznek. Ha a mutatkozó jelek nem csalnak, megoldás előtt áll ez a kérdés, még pedig már a közel jövőben és igy, első alapkövét fogja képezni a végleges kibonta- jkozásnak, mely létre fog jönni a nemzet 1 és királya között. A másik függő kérdés, amelynek kielégítő megoldása egyik előfeltételét képezi a végleges ki tontakozásnak, — a bankkérdés, amely aktuálissá csak eb- i ben az uj esztendőben vált. Még abban az időben, amikor az [alkotmányellenes és törvénytelen darabont kormány ülte it orgiáit — szállóigévé vált Magyaron zágon, hogy a király gazdasági kérdésekben szabad kezet enged a jövendő kormánynak. De ha a király nem is Att volna ilyen kijelentéseket, — Magyarország szabad elhatározását úgy a bank, mint egyéb gazdasági kérdésekbe;- tételes törvények biztosíthatják. Már nem hón: y „ — csupán csak hetek választják el a nemzetet attói az időponttól, amikor a bankkérdése is megfelelő megoldást fog találni úgy, hogy Magyarország egy nagy lépéssel előre fog haladni egyik legfontosabb létfeltételéhez, gazdasági önállóságához. Az a negyvenéves babona, mely az önálló magyar nemzeti jegybank kérdését annyi éven keresztül lenyűgözve tudta tartani, — oszladozóban van és az érdekcsoport intrikáin a kishitű, egyoldalú, szűk látkörü felfogáson maholnap diadalmaskodni fog az élni akaró nemzet, akadályt nem ismerő, minden áldozatra kész energiája. Az uj választói jog megalkotása előfeltétele volt az ideiglenes, de elengedhetetlen kelléke a végleges kibontakozásnak is. Hogy ezt a vállalt nagy feladatot fúzióval, vagy fúzió nélkül tudja-e a kormány megoldani, —’az nagyrészben az imént felsorolt közjogi és közgazdasági sarkalatos kérdések miként való megoldásától fog függni. Maga a fúzió kérdése is mintha egyik kelléke volna a végleges kibontakozásnak, — egy békés, nagy alkotásokra hivatott uj korszak, bekövetkez- hetőségének. Nem volt még magyar parlament, nem volt még magyar kormány, amely elé a megoldandó nagy kérdések ilyen tömege igy össze torlódott volna! Mi hisszük, lesz-e elég erő a parlamentben, elég önfeláldozó kitartás a kormányban, hogy ezeket a nagy kérdéseket sorra megoldani tudja. És vájjon lesz-e elég józan mérlegelő képesség a nemzetben, hogy ezeknek a Leányálmok . . . A leányálmok szállnak, szállnak ... A leánysziv örül a tavasznak. .. — Szeretve oly szép a világ! És , Töle“ kapva mindent pólói — Mi hiányzik a boldogságból — Nehány szál illatos virág. S míg a lányálmok szállnak, szállnak Tavasz múlik . . . vége a nyárnak — Bura fordul a szép világ A lány a múltat sírja vissza S ojjiló könyiiét mind felissza — Az a nehány hervadt virág. —R.— Á tiszteletes ur, Irta: SOMLYÓ ZOLTÁN. Az őszi szellő, amely a kitárt ablakon be-befujt meg-meglegyintette a fehér halotti leplet, amelylyel a tiszteletes ur ravatalát lebontották. A kandeláberek lángjai rezgő tónusukba vonták a, ravatalos szobát, amelyben hárman beszélgettek félős, csöndes hangon : a ráncos képű gazdaasszony, ennek tizenhatesztendős szép szőke leánya, meg a kocsis. Éjiéire járt már az idő. Mindhármukon erőt vett az álom, de egymás előtt szégyelték volna, ha elalusznak. A kocsis vitte a szót: — Maris neked nem köll ám egész éjszaka virrasztanod. Látom a nézéseden, hogy | majd megvesz az álom. Majd mi ketten vi- j gyázunk az öreg tiszteletesre. A legény olyan energikusan beszélt, hogy Maris szó nélkül fölkelt, odafordult a ravatal | felé, kereszted vetett és halk lépésekkel kifor- ! dúlt a szobából. Az öreg gazdasszony egyedül maradt a í kocsissal a fojtott szagu, alacsony szobában. — Az utóbbi napokban sokat voltak együtt. — j Az öreg tiszteletes betegeskedése igen lassú folyású volt és szükségessé tette, hogy a körülette élő emberek szorosabbra kapcsolódjanak egymáshoz. Tudták, hogy előbb utóbb kibotorkál az árnyékvilágbói, de egy szót sem beszéltek arról, hogy — mint lesz azután. Az ünnepi csöndet egyszerre egy légy zümmögése törte meg. Körülrepdesett a szobában, nyughatatlan szálldosással körüllibegte a nagy- lángu gyertyákat és megtelepedett az egyiken. Ez a zümmögés szülte zaj belefeküdt a virrasztók fülébe és egyszerű lelkűkben nyugtalanságot ébresztett. A vén nőcseléd föl is tápászkodott a lócáról, hogy elűzze vagy agyontapossa a csendháborító legyet, de nem sikerült neki. Boszu- san hagyta ott az ártatlan bogarat, és visszaült a helyére, miközben dacosan morogta: — Hogy még ilyenkor ősszel se hagyja az embert békében az undok bogara. Nem emlékszem rá, hogy valaha ilyenkor bogarat láttam volna. Hej, pedig de sok nyarat átéltem már. De sokat . . . — Hát az bizony igaz. Én azt vélem, hogy ez a légy igy maradt itt . . . Valahogy itt rekedt. Addig-addig léháskodott, röpdösött, hogy nem vette észre, amikor a többiek föl- rajzottak, és elhordták a sátorfájukat; aztán, mire észretért, késő volt már — itt maradt. Van ám ilyen az emberek között is. Ehun az öreg, — és rámutatott a ravatalra — nyugodjék békében Isten szent nevében, ez is igy járt. Hát vót ennek már keresni valója itt? Hát nem tette volna okosabban, ha már régen idefeküdt vóna a gyertyák közé? Csak élt az öreg, élt, uriasan. Amikor egy-egy tiszteletes a környéken, vagy máshol elhalt, a mi öregünk leült, magára zárta az ajtót és naphosszat imádkozott. — Mert módfelett félt a haláltól. A szószékről ugyan másképen prédikált: amikor boros hangon szavalta: „Aki a haláltól fél, az nem érdemli az örök boldogságot.“ Én azt vélem, hogy ő maga se hitte el, amit beszélt . . . Ezenközben kutyaugatás hallatszott be az udvarról. A legény föltápászkodott; amugyis épen szándékában volt már egy kicsit pipára gyújtani. — Kiment. Az átható sötétségben nagyot sercent a gyufája, ahogy pipára gyújtott. S ennél a fényhasábnál egy széles-vállas legényre esett a tekintete, aki ott állt meglapulva a Maris ablaka alatt. A kocsis előbb annak rendje és módja szerint elballagott a kapuig, ahol a kutya, a
