Szatmárvármegye, 1908 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1908-03-01 / 9. szám
2-oldal SZATMÁRVÁR MEGYE. 8-ik szám. hogy a mai napon egy rendkívüli közgyűlés tartassák meg. A város t. polgármestere ennek a rendkívüli közgyűlésnek az indokait is előterjesztette, és én a magam részéröl is szükségesnek tartottam, hogy ez a mai rendkívüli közgyűlés összehivassék. (Helyeslés.) Szükségesnek tartottam azért, hogy az a kérdés, amely ma napirendre tűzetett, a nagy nyilvánosság előtt, törvényes és alkotmányos formában meg- tárgyaltassék. Tekintetes törvényhatósági bizottság! Mielőtt ezen ügynek a tárgyalásába belemennénk, szükségesnek tartom a tekintetes törv. közgyűlést némely dolgokról felvilágosítani. Teljesen értettem azt a megdöbbenést és nyugtalanságot, amely Szatmár város közönségét elfogta akkor, amidőn a budapesti lapokból arról értesült, hogy Nagykároly városából, illetve vidékéről Szatmárvármegye törvényhatóságának egy küldöttsége ment föl a vármegye alispánjának vezetése alatt abból a célból, hogy a szatmári törvényszék Nagykárolyba helyeztessék át. Értem ezt a megdöbbenést és ezt a nyugtalanságot, mert hiszen az összes lápokban igy olvastuk s illetve olvasták azok, akik a küldöttségnek a célját nem ismerték; s magunkat is, akik ezeket a dolgokat tudtuk, nagyon meglepett az, hogy ilyen tévedés történhetett a sajtóban. Szatmárvármegye küldöttsége fölment abból a célból az igazságügyminiszterhez és a miniszterelnök úrhoz, hogy, mivel köztudomásra jutott, miszerint az igazságügyminiszter ur ez év folyamán az uj perrendtartás megalkotásával egyidejűleg több törvényszéket fog az ország különböző városaiban felállítani ; óhajtandónak tartja, hogy Nagykárolyban is egy törvényszék állíttassák föl; a küldöttség arra kérje az igazságügyminiszter és miniszterelnök urakat, hogy hajtassák végre a vármegyének erre vonatkozó határozata és hogy annak idején, hogy ha az igazságüg/miniszter ur létesíteni fogja azokat a tervbevett törvényszékeket, ebből egyet Nagykároly városának adjon. így tehát azt hiszem, hogy a város igen t. közönsége meg van győződve arról, hogy Nagykároly városnak és azon küldöttség egyetlen tagjának sem volt eszeágában sem az, hogy a szatmári törvényszék Nagykárolyba helyeztessék át, pusztán csak azon kérelemmel járultak a miniszter ur elé, hogy egy törvényszéket ők is kapjanak abból, amit az igazságügyminiszter tervbevett. Azt hiszem, az egész törvényhatóság tudomással bir arról, hogy e kérdésben én a legnagyobb tárgyilagossággal jártam el. Én e kcrdésben itt a törvényhatóság előtt állást foglaltam akkor, midőn dr. Keresztszeghy biz. tag ur másfélévvel ezelőtt meginteroellalt. Akkor is azt mondtam, hogy ezt a kérdést az én meggyőződésem szerint csak úgy lehet elintézni, hogy ha azt mindkét város kölcsönös egyetértéssel igyekszik megoldani, olyan formán, hogy vége szakadjon azoknak az ellentéteknek, realitásoknak, torzsalkodásoknak, amelyek évtizedek óta folynak Nagykároly és Szatmár között. Ennek módja pedig az, hogy Szatmárvármegye két külön vármegyévé alakíttassák át, belevonva az átalakításba Bihart, részben Szabolcsot, részben Ugocsát. Ez esetben Szatmár központja lesz az uj megyének, de ugyanekkor Nagykároly is megkapja a maga központját. Ez volt a véleményem a törvényszék kérdésében is, mert mindakét város óhaja ki lesz elégítve. Ugyanekkor örömmel vette tudomásul a törvényhatóság nyilatkozatomat és meggyugodott Nagykároly is. Méltóztassék ezen felvilágosításomat azzal tudomásul venni, hogy midőn e kérdés tárgyalásába bocsátkozunk, teljesen lecsillapodott kedéllyel méltóztassék e kérdést tárgyalni, mert most is abban a nézetben vagyok, hogy ezt a kérdést sem Nagykároly, sem Szatmár részéről elmérgesiteni nem szabad, mert mindkét részről a célok elérhetetlenek lesznek, hanem kölcsönös egyetértéssel, az erők egyesítésével arra törekedjünk, hogy szanáljuk a kérdést akképen, hogy Szatmár és Nagykároly között ilyen differenciák többé soha fel ne merüljenek. (Élénk helyeslés). Ezek után Vajay Károly polgármester ismertette az ügy előzményeit, mire Kelemen Samu orsz. gyűlési képviselő adta elő a miniszterelnökhöz intézett intetpellátióját és az arra nyert választ. Ennek ismertetése után Vajay polgármester a következő határozati javaslatot terjesztette elő : Határozati javaslat. Szatmár-Németi szab. kir. város közönsége nyugtalansággal értesült a rról, — hogy Wekerle Sándor miniszterelnök ur egy Nagykárolyban kiállítandó törvényszék dolgában nála járt nagykárolyi küldöttségnek olyan választ adott, mely a kérés jogosultságát látszik elismerni. E nyugtalanságnak fokozására volt alkalmas az a körülmény, hogy éppen a jelenlegi miniszterelnök ,ur, mint akkori pénzügy- miniszternek intézkedése folytán történt az, hogy a kir. pénzügyigazgatóság, a miként azóta bebizonyult: a pénzügyi közigazgatásnak súlyos hátrányára Szatmárról, Nagykárolyba helyeztetett egy a hivatal céljára alkalmatlan helyen és épületben. Szatmár-Németi szab. kir. városa a helyes közigazgatás elveivel nem tartja összeegyezhe- Vőnek, hogy Szatmár vármegyének közigazgatási székhelye nem a megye természetes központján, Szatmár-Németiben van, holott köztudomású, hogy földrajzi fekvésénél épp úgy, mint ipari, kereskedelmi és kulturális szempontokból Szatmár-Németi a vármegyének középpontja és lakosainak száma éppen még egyszer annyi, mint Nagykárolyé és ez időszerint a harmincezret éri el; — annál kevésbé láthat a város okot törvényszékének nemcsak áthelyezésére, de akár csak megosztására és ilyen módon való gyöngitésére is. Nem oszlathatta el teljesen Szatmár- Németi városának aggodalmait a miniszterelnök urnák a nyilatkozata sem, hogy ő a nagykárolyi törvényszék felállítását csak Szatmár-Németi minden érdekének sérelme nélkül tartja megvalósíthatónak, mert e tekintetben hiányzik az utalás arra, hogy a minden bizonynyal előálló sérelem minő konkrét intézkedésekkel volna kiegyenlíthető. Amikor ezeket Szatmár-Németi szab. kir. városa megállapítja, egyben átír Szatmárvármegye közönségéhez, hogy a székhely kérdésében 338—891. szám alatt hozott határozatának szerezzen érvényt s a vármegye székhelyének, valamint ezzel kapcsolatban a kir. pénzügyigazgatóságnak Szatmár-Németibe leendő át-, illetve visszahelyezése iránt — a város által megindított mozgalomhoz csatlakozva — a szükséges intézkedéseket sürgősen tegye meg. Végül elhatározta a törvényhatóság, hogy föliratot intéz a kormányelnökhöz, a belügyminiszterhez, s azt küldöttségileg adja át. A küldöttség alkalmas időben való szervezésével a polgármestert bízza meg. • Az apácza. Ott térdel az oltár előtt, Kezein az olvasója, Mélyen lehajtja a fejét S a követ illeti ajka: „Uram, Te a szivembe látsz Élőtted nem lehet titkom — Ismered az életemet Tudod minden gondolatom. Te tudod azt, hogy szerettem, Tudod azt, is, hogy csalódtam — Ide menekültem Hozzád : S Benned is csalódtam, Uram! Bíztam benne, de elhagyott. Neked áldoztam éltemet — Azt hittem, hogy velem őtet Te majd itt elfeledteted. De nem ! Nem tudom feledni, Itt van itt is mindig velem — Ha Reád nézek is, Uram; Csak ott látja tekintetem! Ha szent igédet hallgatom; Az ő hangja száll felém! Az örök mécsnek fényében ; Az ő szemét látom én! Menyasszonyi koszorúmat Tettem le az oltárodra — Ifjúságom neked adtam, Oh Uram! — hát mindhiába ? Ha már ő benne csalódtam, Add: hogy ne csalódjam Benned, Add: hogy Tudjam elfeledni! S ime, mindenem a Tied.“ Ott térdel az oltár előtt Kezein az olvasója, Imádkozik éjjel, nappal — Oh Uram, !esz-é nyugalma ? ' Gulácsy Ilonka. Bolygó lelkek. — A „Szatmárvármegye“ eredeti tárcája. — Nem ama „feljáró“ lelkekről fogok regélni, kik a néphitben kisértenek s kikről Petőfi, az eszményített népköltészet leghivatottabb apostola oly megragadóan énekli: „Midőn az éjfélnek jött rémes órája, A száját mindenik sirhalom feltátja S fehér lepedőben halvány kisértetek A sírok torkából kiemelkedtenek.“ Nem! A városok lakói közül ezekben már csak a spiritiszták hisznek. Mi többiek jól tudjuk, hogy a halállal elköltözöttek nem térnek vissza többé sohasem. Hajh ! a sirok jól megőrzik zsákmányukat! És a lelkek mégis bolyongnak. De nem az elköltözötteké, hanem az élőké. Azoké, kik még nem égtek ki; akik még szeretni, szenvedni igen, de meghalni nem tudnak; akiket egy másik lélek ejtett hatalmába s ragad magával ellenállhatlanul. Láthatatlan szálak fűzik hozzá, hogy ily szellemi közösségben megérezze annak búját és örömét. Rejtelmes izgatottság fogja el, ha a rokonlelket veszély fenyegeti; felsőbb hatalom ösztönzi, hogy egyszerre meginduljon, mert vonzza a delej, mint a hold az alvajárót. S emez követi a vonzást önkéntelenül, csodás nyugtalanságtól űzetve, de titkos sejtelemmel, hogy a társlélek hívja és hogy minden lépéssel közeledik hozzá. Így vezérelte hajdan a csillag a három keleti királyt! De, a rokonleiket is hasonló érzések izgatják. Ő sem bir szabadulni a másik zsarnok hatalmától. Bármit tegyen, bármihez kezdjen, fogva tartja a társlélek. Van olyan is, aki föllázad, küzd ellene, menekülni iparkodik, majd erőszakkal tépi ki magát a bűvkörből s daczo- san ellenkező irányt vesz. Mindhiába! A bűvölet azért nem szűnik meg és az egymást kiegészítő, az örök egyensúlyt fentartó kölcsönös vonzás természeti törvényét gyarló emberi akarat nem szüntetheti meg, hanem épp elég arra, hogy az attrakcziót megzavarja s amit a szent teimészet isteni törvénye édes harmóniává szánt, az emberben lappangó démon diszharmóniává változtasson. Az ilyenek aztán csak azért közelednek egymáshoz, hogy ama démoni ösztön még messzebbre távolítsa el őket. S ez szüntelenül újra ismétlődik. Bolygó csillagok az élet nagy szemhatárán ; a világűrben célvesztetlen bolyongó két üstökös! egymást örökké kergetve — s örökké kikerülve. Nyugalmat e pályavesztetteknek sohase ad se föld, se ég! * Ha két szív, két lélek úgy összeforr, hogy a kettőnek immár csak egy a vágya, és a dúsgazdag világnak nincs elég gyönyöre, hogy élvezhetővé váljék számukra ; ha egymástól el vannak szakítva, nincs elég kincse, hogy kárpótolhatná az egymás veszteségéért, kik immár csak egymásért és egymás által élnek: mondom, ha az ilyeneket elszakítja egymástól a sors, — bolygó lelkekké válnak. Lelkűk elhagyja porhüvelyét. Látszólag még élnek, hiszen jönnek—mennek, beszélnek : de ez mit sem jelent, mert ők tényleg halottak. Látszólagos életük csak visszfénye a múltnak, mint némely égitest fénye, melynek lényege már rég a múlté; sok sok ezer év előtti világoké. A társavesztett lélek is ily élőhalott. Az élet csalóka tünetei még ámítanak, de a lélek már elszállt onnan, keresni a társát. Talán megleli, talán sohasem találja fel újra? Nem határoz. Őket nem a számitás vezérli: az igazán szeretni tudó lelkek nem tudnak számítani. A tömeget pedig elfogja a csodálkozás és otrombán gúnyolódnak: „Ni, ni! hisz ez szegény teljesen meg van zavarodva, megbomlott az esze. Lám minő révetegen, ös zefüggés nélkül beszél, ha ugyan egyáltalán beszél, de leg-
