Szatmárvármegye, 1908 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1908-10-25 / 43. szám
6-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE 41-ik f;;m. vánnal folytai. Egy fiatal csendőr tragédiájáról érkezett a hir hozzánk, ki szintén rés.t vett ebben a fáradságos küzdelemben, mely annyira kimerítette a lelkiismeretes embert, hog; megörült. Tudósítónk a következőket írja: Zádory János fiatal csend Társvezető, ki Ec.eden szolgált, szintén részt ett a kivezényelt csendőr- különitménnyel a cigányok kézrekeritésében. Kedden este kifáradva a több napi izgalmas üldözéstől hazament az őrsre, útközben egy Nyíregyházi Lajos ne.ü csa/argó, kit le akart tartóztatni, egy bottal kezében megtámadta, majd fejére sújtott, mire a csendőr kardot rántva a menekülőre vetette magát, azonban ennek sikerült megszöknie. Zádory egy darabig követte támadóját, de miután nagyon ki volt merülve, abba hagyta az üldözést és az őrsön nyugalomra tért. Az átélt izgalmas napok következtében a szerencsétlen ember álmában megőrült, reggel mikor felébredt összefüggéstelen szavakat beszélt, majd pedig dühöngeni kezdett, úgy hogy társainak kellett megfékezni bajtársukst. Az előhívott orvos konstatálta, hogy az őrsvezető tényleg megőrült s ennek oka nem volt más, mint a napokig tartó izgatott állapot. Zádorit még az nap megfigyelés végett felszál- litották a budapesti helyőrségi kórházba. — Kavics és homokeladás. A nagykároly— somkuti h. é. vasút részvénytársaság útépítés és fentartása czéljára kitün 5 minőségű rostált és rostálattan folyam kavicsot, valamint építési czélokra szolgáló finom quarczhomokot ajánl erdőszádai Szamos meder bányájából. Megrendelések a Nagykároly—somkuti h. é. vasút r. t. igazgatóságához Budapest, IV., Kigyó-tér 1. sz. intézendők. GÁL JENŐ okleveles mérnök magánmérnöki irodája = Szatmár, Eötvös-ntcza 13. = CSARNOK. Beszélgetés a másikkal.* Irta: Antal Sándor. Igazán nem örültem, mikor megláttam a vendéget. Pedig itt, idegenben minden csengetésre szívesen nyitok ajtót. A kellemetlen idegen nem idevaló, azt első pillantásra láttam. Az arca hasonlított valakihez, aki közel áll hozzám, de akivel nem szeretek találkozni. De ha egyedül vagyok, sokszor felkeres. Ruhája nagyon tiszta volt, de mintha egyes helyeken a sok keféléstől megkopott volna. A gallérja fehér, nagyon is fehér, de a széle egy kissé rojtos. Kellemetlen, hogy épp olyan mancsetta- gotnbja volt, mint nekem. Talán köszönt is, de én nem hallottam, mert a szamovárban nagyon morgott a viz. Meg se lepődtem, mikor magyarul kezdett beszélni. — Már előbb megjöttem volna, de ezek a svédek olyan vallásosak, hogy vasárnap nem nyúlnak a fékhez, nem állítják meg a mozdonyt. A vonat átsuhant velem Stockholmon és elvitt majdnem Finnországba. Szerencsére Östersund- ban már éjfél volt, kezdődött a hétfő, hát mi is visszaindultunk és negyvenegyórai ut után most kedden itt vagyok önnél tanár ur. Én az ön doktor Egoja vagyok, a másik. Már muszáj volt bemutatkoznom, olyan idegenkedve néz rám. Pedig Magyarországon majdnem mindennap találkoztunk. — Igen, emlékszem már, bocsásson meg, nem szivesen emlékszem Önre, doktor ur. De mintha megöregedett volna? — Lám, lám, ön még a régi. Szeret kellemetlenséget mondani leghívebb emberének. *Átvéve a „Nyugati“ irodalmi folyóirat 19 számából; az átvételre a szerkesztőség fel van jogosítva. Dehogy vagyok öregebb, hiszen tudja, egészen egykoruak vagyunk. Csak ez a temérdek csomag, doboz, levél, ami itt lóg a hátamon, nagyon kifá asztott. Csak most láttam meg azt a temérdek mindent, ami a jámbor doktor hátán feküdt. — Hát tegye le, doktor Ego. — Ugyan, ne adjon nekem tanácsot. Hát nem letettem volna, eldobtam volna, ha tudnám. Hiszen a Hála lóg a nyakamban. — Úgy. Azért jár hát ön olyan egyenesen! Sokáig azt hittem, hogy büszkeségből hordja olyan egyenesen a fejét. — Dehogy. A Hála huzza hátra; ha előre hajlok, megfutok és ez önnek kellemetlen. Lám, már is köhög. Pedig végül csak az ön ágyában halok meg, tanár ur. — Igaz, csakhogy én azt nem fogom látni, ha otthon is leszek. De mondja csak Ego, hogy nem tud ön saját magán segíteni? Hiszen ön mindent tud, mindenkinek ad valami okos tanácsot és hogy úgy mondjam, i n mégis olyan elhagyott, snassz. Ha nekem csak félannyi eszem volna, mint magának, akkor legalább is képviselő vagy nagytrafikos volnék. Csak hátra nyúlnék, megfognám az egyik hálaküldeményt, megnézném az aláírást, volna pénzem; megnézném a másikat, volna pozícióm, a harmadikat, volna befolyásom és sok minden egyebem. — Most meg tanácsot ad, meg akar szé- gyeniteni. Hát nézzen ide'. Ego doktor hátra nyúl és csudálkozva látom, hogy minden apró csomag, levél felemelkedik, mintha valami könnyű gázzal volnának bélelve és a szél hirtelen felsodorná őket. — Milyen könnyű, — mondtam csodálkozva. — Hiszen csupa köszönet és hála. Ahhoz, hogy megfogjam, nagyon könnyű. Látja, egyszerre úgy felrebbentek, hogy felkoppant az állam. Levenni nem lehet, itt lóg, hogy mindenki láthassa. Figyeljen ide, mondok önnek valamit. Én megfordulok. Próbálja Ön megfogni valamelyiket. Fogadni mernék, ön sem tudja. Az egész szoba kicsiny, ön a székre is felállhat. Es még sem tudja megfogni. Bosszúsan fogadtam szót Egonak. Kapkodom az egyik, a másik után, mind kicsúszik a kezemből. Dühösen neki rontok, a fonalaknál fogva húzom őket. — De ne bántsa a fonalat, az önérzetemet, — mondja szomorúan Ego. Nem törődtem a doktor önérzetével, dühösen magamhoz rántottam a szék tetejéről az egyiket. — Tanár ur — mondta Ego — ön nekem fájdalmat okozott, megbántotta az önérzetemet. Noblesse oblige, hogy a fonalat nem szabad érinteni. Külömben nem volnának ezek ráakasztva. Most kibonthatja, nem ér vele semmit. Kíváncsian nvitom ki. Volt abban minden, de név, áláirás nem látszott, csudálatos módon eltűnt. Gyorsan megfogom a másodikat, abban ugyan volt aláirás, csakhogy olyan, mint az osztrák-magyar pénzen: olvashatatlan. A harmadik alá világosan oda volt irva, hogy „viszontszolgálatra mindig kész Szabó“. De keresztnév, vagy cim, sehol. Melyik Szabó, hol lakik, azt nem lehet tudni. — Magának tanár ur szerencséje van, — mondta gúnyosan Ego. — De ha erőlködöm, én is tudok egyet-egyet fogni. Tényleg. Balkezét nagyon különösen a jobbik helyébe tette, de úgy, hogy balkeze azért csak a helyén maradt. Es most két balkézzel hirtelen fogott egyet. Ideadta. Aláirás is volt rajta. Elolvastam, de azután kedvetlenül adtam vissza. Eszembe jutott valami. — No látja. Szemrehányás van benne, hogy azt a megigért szívességet nem tettem meg. Várjon, fogok egy másikat. . . megvan. Olvassa el. Elolvastam. Ebben röviden szédelgőnek nevezik Ego doktort. Nem készítette el idejében az egyetemi magántanár ur próbaelőadását. A docens ur azért adta a szélhámos nevet, mert Ego nem elég hiven utánozta az ő üá- sát. Aláírva: Dr. P. F. Ez nehéz levél volt. — Mondja Ego, ez is fel száll, hiszen ez nagyon nehéz? — Dehogy száll fel. Csakhogy maga rövidlátó, nem vette észre ezeket, amik itt lenn lógnak. Ezek tulajdonképpen a szivembe vannak belekapcsolva. — A szivébe ? — Igen, a szivembe. Mondja, nem érez maga néha különös sajgást a mellében, itt a szive táján ? — Tényleg érzek valamit, de hogy hol, azt nem tudom. Fáj, az bizonyos. De azt hiszem, hogy nincs is szivem. — Legyen nyugodt, van. Én tudom. Hát kérem, azért fáj, mert én csak annak Ígérek valamit, akit szeretek, aki a szivemben van. Sokat szeretek és olyan sokat Ígérek, hogy a negyedrészét sem tudom megtartani. Azok is haragszanak, akiknek ígérek, azok is, akiknek nem Ígérek. Így kapom ezeket, amik pontosan alá vannak irva. — Higyje el, nekem is r osszul esik, hogy olvastam. Maga tudja, hogy nem részvétből mondom, hanem sajnos, mi sokszor együtt érzünk. De mondja Ego, miért igér annyit? — Mert nagyon sokat tadok. Mindenki látja, hogy az okos dolgok csak úgy pattannak ki a fejemből. Persze csak ha valaki odanyujtja a kezéé Bizony magam szivarra sj gyújthatnék mellette. De hát ezt nem tudja senki. Ezért kell Ígérnem. Hogy én talán tanultam, azt senki sem látja, csak azt tudják, hogy nekem minden olyan könnyű. Kénytelen vagyok mindent ígérni, mert mindent meg tudok csinálni. Persze mindenre nem jut idő. Nagy baj az is, hogy látja mindig fehér a nyakkendőm és gyü- retlen a nadrágom. (Magam tisztítom, vasalom őket.) Szóval, esti világításban tőkepénzesnek látszom. Azt kér tőlem mindenki, amit akar. Tanácsot, időt. munkát, pénzt, gondolatot. Kinek mi kell. És én ígérek. Mit csináljak, kell Ígérnem. — Kedves Ego, maga most úgy beszél, mintha egész életében sírna, pedig magának többnyire jó kedve van. Már ahogy én tudom. — Persze hogy jó kedvem szokott lenni. Ha ketten volnánk, egészen más képet vágnék. De itt van a szamovár is. Duruzsol, ég alatta a szesz. És tudja maga tanár, hogy ami ég, az él, ami pedig él, az akar valamit. Pedig nekem most vakációm van. Ha közelebb hajlik, megmondom, hogy van sok örömöm,, mulatságom. — Az asszony. — Dehogy az asszony. Az a magáé. Nekem a látvány jut, az élő formák. Milyen gyönyörűen mozog! Micsoda változatos gyönyörűség ! A kőasszony is szép, a bronz is. De velük nem érdemes törődni, mert mindenki meglátja őket. Maga is. Sőt maga barátom nagyon is látja, az nem egészséges. Maga éjjel csókolódzik velük. Meg fog hülni, mert akkor, éjjel nem süt a nap. Nem is képzeli, hogy az igazi asszonyok milyen becsületesek. Hogy rezegnek, hogy remegnek a napsugárban. Mindenért adnak valamit. Megéreznek minden pillantást, minden simogatást. És milyen boldo- gak, ha a napsugárban levetkeztetem őket! A nap olyan jó és nélkülem nem járhatnának ruha nélkül. Hogy szeretnek ezért! Maga mindig elfordul, ha meglát. Még soha sem látta, hogy nézem én őket, hogy néznek ők engem. Igaz, hogy nem kivánok sokat. — Mondja doktor, nekik is ad tanácsot? — Hiszen velük kezdtem. De most már nem adok. Régen adtam, de egyszer majd megöltek érte. Hiszen tudja, maga akkor nagyon beteg lett. Kétszer kerestem, de nem engedtek be magához. Tudja, akkor még fiatal voltam. Több kellett. Ma kevesebbet kivánok, többet adnak és maga sohasem beteg utána. Akkor Óvakodjunk utánzatoktól! vásárlásnál határozottan grófKeglevich István udódai Promontor gyártmányait kérjük. Bel- és külföldi díszoklevéllel kitüntetve ! 1
