Szatmárvármegye, 1908 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1908-05-24 / 21. szám
Nagykároly, 1908. május 24. Vasárnap. IV. évfolyam. 21. szám. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 4g MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. & Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaszínó-utcza 2. sz. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. — .........- Kéziratokat nem adunk vissza. -------La p vezér: Papp Béla országgyűlési képviselő. Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Erdőssy Vilmos. Szintay Kálmán.; Egész évre Félévre Negyedévre Előfizetési árak: Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. Szerkesztői bemutatkozó. E lap szerkesztéséi mai napon átvettem ; remélhetőleg hosszú időn át meg is tartom! Uj programmot nem adok; a réginél jobbat, szebbet nem is adhatnék. Ugyanazt a zászlót ragadtam kezembe, melyet elődeim lobogtattak fennen, s vittek a múltban diadalról-diadalra. S mégis! Most, hogy e hazafias lap szerkesztését átvettem, úgy érzem, egyes dolgokról kötelességem nyilatkozni, lapunk programmját megismételni. Olvasóink jól tudják, hogy lapunkat az elnyomatás idejében, a darabont kormány legküzdelmesebb napjaiban teremtették meg hazánk szabadságáért, függetlenségéért és jövő boldogságáért küzdő lelkes honfiak. Szomorú állapotok uralkodtak akkor az országban. A zsarnokság, a kamarilla felemelt korbácsával újra rabigába akarta hajtani nemzetünket. Az 1848. előtti elnyomatás borús érzete nehezedett a kedélyekre. A bérenc lovagok vármegyénkben is elakarták nyomni az igazságot. Ekkor jelent meg a „Szatmárvár- megye“, vármegyénk hazafias polgárainak bátor, szókimondó orgánuma. .Megjelenésének első napja a remény napja volt. S méltán! Mert aztán egyik siker a másikat követte. Tábora folyton nőtt. Olvasói naprói-napra jobban ielke- i sedtek az igaz ügyért. Végre az egész t országban győzött az igazság a zsarnokságon, az önzetlen hazafiság a bérenc lelkeken. Király s nemzet békejobbot nyújtott. A függetlenségi s negyvennyol- ícas párt kormányképes lett. Hozzálátott programijának megvalósításához, jól tudva, hogy a kivívott siker csak egy lépés volt ahhoz a nagy úthoz, mely hazánk teljes függetlenségéhez vezet. Megindult a titáni nagy munka. Folyik ma is. Folyik lázasan, a siker biztos jegyében ! Azóta a 48 folytan győzedelmeskedik a 67 felett, ugyaanyira, hogy remélhetőleg nemsokára az alkotmány párt is beolvad a függetlenségiek nagy táborába. Akkor Kossuth, Apponyi, Wekerle, And- rássy, Darányi és a többi nagynevű vezérek csak elég garantia lesznek arra, hogy fokozatosan bár, de annál biztosabb alapon teremtsük meg nemzeti függetlenségünket! Akkor a nemzeti bank, az önálló vámterület, az általános választójog, a delegáció eltörlése, a katonai kérdések megoldása, egyszóval minden jogos kívánságunk megoldható lesz! Akkor aztán jöhetnek a renegát haladó törpék, a szájhős szociáldemokraták, a renittenskedő nemzetiségiek. Egy teljesen egységes, édes hazánk boldogságáért, függetlenségéért küzdő, lelkes, nemzettel állanak majd szemközt. Ebben a táborban leszünk mi is és szolgáljuk csekély erőnkkel, de igaz meggyőződéssel, hazafias lelkesedéssel, bátor elszántsággal országunk, vármegyénk érdekeit. Hisszük, valljuk, fennen hirdetjük az árulást nem ismerő függetlenségi és 48-as politikát! A mikor tehát most e hazafias lap szerkesztését átveszem, kötelező Ígéretet teszek kedves olvasóimnak, hogy e lap programmját az utolsó betűig megtartom, s hogy élénk, változatos tartalmú lapot adok. Azon leszek, hogy mindenkor e megye függetlenségi, közművelődési, köz- gazdasági és társadalmi érdekeit szolgáljam. Szolgálom higgadtan, minden személyeskedés és szenzáció hajhászat nélkül. Szolgálom lelkem egész'hevével, férfias meggyőződéssel, határt nem ismerő lelkesedéssel. Tiszteletben tartom mások nézetét, véleményét. Azonban joggal megkövetelem, más is tisztelje az én hitvallásomat, szent meggyőződésemet. Nem bántok senkit, de nem is félek senkitől. Kik lese a piros rózsa s egy széke kis leány szerelméről. — A „Szatmárvármegye“ eredeti tárcája. — Irta: Erdőssy Vilmos. Mióta újra itt van az édes virágfakasztó tavasz, reggelenkint kiülök a kertbe a nagy körtefa alatt lévő kis padra s úgy gyönyörködöm a piros rózsák, sárga violák, fehér liliomok, kék nefelejtsek, sokszínű tulipánok bólingató fejecskéiben. Olykor-olykor a nagy körtefán megszólal a dalos pacsirta is. Vájjon miről dalolhat? A boldog szerelmes édes danát dalolja-e, vagy a kesergő szerelmes bucsudalát zengi ? A napokban az egyik rózsafa legszebb bimbójára zümmögve szállt le egy kis méh. Picziny lábacskáival oly szorosan ölelte át a harmatos piros rózsát, picziny ajakával oly édesen csókolgatta szirmait, hogy szinte látszott, milyen szerelmesek egymásba. Aztán, hogy a kis méh lecsókolta a piros rózsa himporát, tova akart szállani. A piros rózsa azonban kérésre fogta a dolgot . . . — Maradj még, ne szállj el! Hiszen még alig-alig élveztem szerelmedet, csókjaid fulánk- ját. Olyan árva, olyan elhagyatott voltam eddig, nem volt senkim, ki gondolt volna velem. Ugye te hű maradsz hozzám, nem hagysz el?! — Nem — feleié a kis méh, s újra összevissza csókolta a piros rózsát, mely kéjittasan dobta oda magát az élvezetnek. — Tehát szeretsz? Igazán szeretsz? És nem hagysz el soha? — Nem. Ha el is hagylak, nemsokára visszatérek. — Hát minek kell neked elmenned ? Nem vagyok én egyedül elég a te számodra? Azt hiszed, én nem tudlak téged eléggé szeretni, boldoggá tenni ? — Óh igen! De én még ifjú vagyok s szeretném meg ismerni a nagyvilágot. — No hát menj, de térj vissza minél előbb, mert ha sokáig késel, elhervadok bánatomban ! — Itt leszek naplement előtt. — Jó! de ha lehet, még előbb! Megcsókolták újra egymást s a kis méh oly vigan, mint a hogy jött, elrepült. A piros rózsa ugyan bánkódott árvaságán, de az esti találkozás reményében, jövő boldogságára gondolva, a nap sugarainak fürdőjében óráról-órára fejlődött, szépült. Közeledett már az est is. A leszálló nap aranysugarai már a kertek, mezők, erdők fáinak koronáit csókolgatták, halvány rózsaszínűvé varázsolván zöld leveleiket, de az én kis piros rózsám himporát még nem csókolgatta kedvese. Várt, várt a kis piros rózsa, számolgatta a perczeket, de mindhiába ; a kis méh, a kire ő oly szivszakadva várt, csak nem akart visszatérni. Midőn pedig ,<^a nap már letűnt a hegyek mögött, sőt a csacska hold is elöbujt a fellegek mögül, az én piros rózsám vigasztalni kezdte önmagát: Hátha csak eltévedt, de holnap visszatér! ? . . . S bízva a holnapban, álomra hajtá picziny fejét. Vájjon miről álmodott? Bizonyára szerelméről, az ő kis méhéről, mert mosolyogva kö- szönté a hajnalt. Szegény ha tudta volna mire ébred, talán nem is ébredt volna fel; sőt másnap is hiába várt, hütelen kedvese csak nem akart visszatérni. Harmadnap aztán, midőn már teljesen felhagyott még a reménynyel is, hogy kedvesét még egyszer viszontlátja, hullatni kezdé leveleit, — egyszerre csak mellette termett a kis méh. — Visszajöttem. Ne haragudj hogy oly soká késtem, de a nagyvilág kábultá tett, elcsábított. De most már melletted maradok, nem hagylak el soha. — Már későn jöttél. Elhervadtam bánatomban, most már csak a halottad leszek. — Ezzel megrázta magát s lehullatta leveleit a csúnya sáros földre. A kis méh pedig vigan repült tova, — bizonyára egyik-másik piros rózsához, szerelmének ujabó áldozatához. * * * A piros rózsáról jut eszembe egy történet. Gyönyörű szőke leány volt Barna Eliz. Rózsás arcza, eperajka, bájos mosolya, édes szava a város legtöbb fiatal emberének szivét szerelemre gyújtotta. A mikor piros muskátlis ablakából kinézett, olyan volt, mint egy mesebeli kis királyleány. Pedig bizony csak egy szegény városi Írnok árva leánya volt ő, kire
