Szatmárvármegye, 1908 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1908-01-26 / 4. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.

^ MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER:

VASÁRNAP.

Szerkesztőség és ííadótíivatal fYlétsastoll-utca 12. sz. a. Telefon szám: 58.

Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér.------------- Kéziratokat nem adunk vissza, —---------Lapvezér:

P a p p Béla

országgyűlési képviselő.

Egész évre Félévre

Előfizetési árak:

•

8 korona 4 korona

Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Orosz György Szintay Kálmán.

Negyedévre

: Egyes szám ára 20 fillér. =

. 2 korona.

Különbségek.

Nagykároly, jan. 25.

Idestova két esztendeje lesz, — a koalíció uralomrajutásának mézesheteiben volt, amikor Apponyi Albert gróf egy lelkes üdvözlésre adott válaszában azt a melankolikus kijelentést tette, vajha egykét esztendei uralmon létei után is olyan osztatlan lenne a hazafias magyar közvélemény bizalma a kormány iránt, mint volt azon a verőfényes tavaszi napon, a mikor vezérei a király tanácsába, ország kormányzatára hivattak. Igen jól ismerte Apponyi a magyar nép lelkét akkor, a mikor ezt a kijelentést tette. Ismerte könnyen lobbanó természetét népének, amelynek, ha nem is többséget képező, de észrevehető rétegei még a politikai naivitás aranykorát élik. A kik a dog- matizmus legeslegmerevebb álláspontján tetszelegve maguknak, épen Kossuth Lajosnak arról a szálló igévé fejlődött mondásáról felejtkeznek meg legköny- nyebben, hogy a politika az exigenciák tudománya; akik keleti vérniességükkel a paktum szerint is csak átmenetinek jelzett állapottól követelték negyven esztendő minden hibájának varázslatos gyorsasággal való megreparálását.

Természetesen róluk, a koalíciós kormányzatnak ellenzékéről szólván, csakis a jóhiszemű ellenzékről beszélünk, nem a rosszhiszemű ellenségről, a hala- dópárti maradványokról, akik Fregoli- szerü ügyességgel képesek belebujni mindenféle maszkba, csakhogy a kormány tóípogatóinak hadsorában visz- szavonásf kelthessenek.

Mindenesetre nagy lényegi különbség van, a két csoport: a beugratottak s a beugratók között, —ámde az eredménye mind a két csoport működésének egyre vezet s Iassan-lassan nemcsak a ténykedésekben, de a jelszavakban is kezdenek egymáshoz hasonlók lenni.

„Semmiben sem különbözik ez a kormány sem a régi kormányoktól“ ez a két frakciónak mindinkább közös értelemmel, sőt közös akciókban (lásd óbudai választás) hirdetett jelszava.

Az, hogy a tények lépten-nyomon rácáfolnak eme nagyhangú, üres frázisokra, persze semmit sem jelent azok előtt, akik a klasszikus „calumniare au- dacter, semper aliquid haeret“ alapján állva, mindentől távolabb állanak, mint a tárgyilagos igazság keresésétől.

Mi, akik képesek is, hajlandók is vagyunk az igazság keresésére, igenis

nagyon lényeges különbségeket találunk a múlt s a jelen kormányzata között.

Időszerű ezen meggyőződésnek kifejezést adni épen most a házszabályre- vizió tárgyalásának küszöbén, a mikor a mindenféle rágalmak és szitkozódások egész őzömé borítja az ellenkoalició részéről a kormányt és támogatóit.

A tényállás röviden az, hogy a pártok vezetői által megállapított alap- elveket a kormány is magáévá tevén, egy bizonyos szövegben, mint a pártok közös értekezlete elé terjesztendőben megállapodtak. A függetlenségi párt részéről azonban a tervezett reform bizonyos pontjai, különösen a szigorító intézkedéseknek a közös ügyekre is kiterjesztése ellen aggályok merültek fel s nyilvánvalóvá válván, hogy ezen aggályokat a függetlenségi párt nagytöbbsége is osztani fogja: ime, a kormány, eltérően minden elődeinek negyven esztendőn át bevett gyakorlatától, — deferál a többségnek. Nem kényszerit senkit sem hatalmi erejével, sem csábításaival, nem teszi az önérzetes népképviselőket lelketlen mamelukhaddá, hanem, saját véleményének alárendelésével is beleegyezik egy olyan szövegbe, amely a nemzeti érdekeket is kielégíti a legszélEgy főszolgabíró a XVIII. századból. .

Irta: Dr. Kovács Dezső.*

A mi városunk, ez a szegény jobbágy községből a maga emberségén rendezett tanácsúvá felcseperedett kommunitás meglehetősen szegény történeti emlékekben. A XVIII. század derekánál egyetlen egy épületünk sem tudná feljebb vinni a históriáját, a m'iben persze nem kis része vagyon Glöckelsperg vitézlő labancz generális uramnak sem, aki Anno Domini 1704. Károlyi Sándor kuruczkodásainak büntetéséül, a szatmári vár császári katonaságának élén nemcsak kirabolta, de felperzselte, mondhatni porig dúlta az egész várost, a Károlyi kastélylyal, templomokkal és nemesi kúriákkal egyetemben. E nagy pusztítás múltával a Rákóczi-kor viharos lusztrumai alatt s még utánuk is jó sokáig, teljes pangásban volt itt minden. Hasztalan telepítette be a messze előrelátó Károlyi Sándor alig pár évvel a szatmári béke után, a „sidó kommunitást“ a melynek 1724-ben már rabbit is küldött Pozsonyból, írván a kisérő levélben, hogy „Az sidóságh is csak elhiszem jó néven s örömmel fogadta a leküldött rabbit. Immár csak szaporodgyanak, én nem ellenzem.“ A svábság iparüző részét is kizárólag ide a városba irányította s minden cselekedetéből nyilvánvaló az a tudatos szándék, hogy ősi fészkét, hatalmas terjedelmű, de megfelelően meg is terhelt uradalmainak központját virágzó vá*Szerző felolvasta a Kölczey-egyesüiet folyó hó 16-án tartott hangversenyén.

rossá akarta tenni. Neki azonban, bár több mint három évtizeddel élte túl a szatmári békét, csak az alapokat sikerült leraknia. A béke első korszakában a magas politika küzdelmei, később a súlyosan reá nehezedett anyagi zavarok megakadályozták abban, hogy a miket tervezett, meg is valósíthassa. Csak sokkal később fia, majd unokája idejében mutatkozott némi lendület, a nagy római kathoiikus templom, a piaristák rendháza, majd a század legvégén az első állandó vármegyeháza felépítésével; — addig azonban, mig az aránylagos fejlődésnek e korszaka elkövetkezik, Tepfenhart János, az uj honpolgár épen úgy paticsfalra köti fel a szalmafedelet a svábrészen, valamint ugyanezt oee- lekszi a Nagy-utcán Koszorús Mihály uram, a ki pedig nemcsak hogy ősi lakója emez urbari- alis oppidumnak, de a nagyapjának minden nagyapjai is ugyanazon a telken laktanak vala időtlen idők óta és talán már akkor is nyakas kuruczok valának, a mikor még a német a világon sem volt.

Vert falból épített jobbágyházak, bogár- hátú zsellérviskók pedig abban az időben sem épültek az örökkévalóság számára. Ám, ha az ócska ház összeomlott, szakasztott olyat épített helyette a gazdája, mint a milyen a régi volt, — a mi. szintén egy bizonyos és egész korunkig átszármazott neme az ősiségnek, semmi nagy divináció sem kell annak kitalálásához, hogy e ma- kadám utakkal keresztül kasul kövezett, villany fényben úszó városnak ma is van akárhány olyan utcája, a melyik szakasztott abban az

állapotban leledzik, mint a mikor úgy 1740. táján, a nagyhajduvárosi hadnagyból teljes hatalmú bonorum direktorrá avanzsirozott nemes és vitézlő Rácz Demeter uram sáfárjai biztatták, hol szép szóval, hol kevésbé széppel, „ur dolgára“ a misera plebset.

Egy nehány nemesi ház köztük : a Vaday- udvar, a Szuhányi-curia maradtak fen csupán napjainkig; ezek közé a viszonylagosan régi épületek közé tartozik az a ház is, a melyhez krónikánk fűződik s amelyet maguk között mindig a Geőcz Ferencz salva quardiájának neveztek azok a jóizű, kedves, diákos öreg urak, a kiknek még ezelőtt tizenöt-husz évvel is bő- viben voltunk. Ma már hírmondó sincs közülük : elpusztultak régies tempóikkal, vidám élet- filozófiájukkal, zamatos, krónikás adomáikkal együtt.

Ez a Geőcz-féle salva guardia ma is épen úgy áll, mint a hogyan a múlt század 20-as éveiben ifjabb Geőcz Ferencz, Szatmár vármegye másod alispánja megépítette. Egyszerű, az utczára négy ablakos, száraz kapubejárós épület, a mely magában véve semmi érdekességgel sem bir. De nem érdektelen az a korfestő krónika, a mely volt tulajdonosának családja történetéről regél s a melyet részint az egykorú kutforrások, részint amaz anekdotás

öreg urak nyomán elmondok a következőkben. *

Csehország északnyugati részén az Érchegység alatti vízmosásos: dimbes-dombos fenyvesek között, ahol még tán az uradalmak is