Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-12-25 / 105. szám
105-ik szám. SZATMÁRVÁRMEGYE. 5-ik oldal. szióiból mi sem maradt meg idáig? A sok szin, a sok ábránd, a sok rajongás, álom, illúzió, mind mind megfakult? . . . A férfi: Kelleténél többet foglalkozik nagyságos asszony a francia romantikusokkal. Szinte azt kell hinnem, hogy Ohnet és Marlitt regényei ártottak meg önnek. Az élet nem a hangulatok klaviatúrája nagyságos asszonyom és a szerelem nem a negyvenen túliak privilégiuma. Az élet teher, feladat, probléma és a szerelem az egészség és ifjúság kérdése. A boldogtalanság sem valami szubjektív szerencsétlenség, nem is valami fátumszeríi rossz, de az elhibázott, okszerűtlen és elhamarkodott cselekvéseknek természetes eredménye. Ön, nagyságos aszszony, szerencsétlennek mondja magát, vezeklést emleget és a múltak élő, lobogó hangulatait hívja tetemre 1 Pedig a valóságban úgy áll a dolog, hogy ön a legkevésbbé sem boldogtalan és a legkevesebbet sem vezeklett még. Az ön sorsa, az ön jövője mértani pontossággal megállapítható volt már akkor, amikor tiz év előtt házassági szerződést kötött Braun úrral. Ön aranykeretre vágyakozott, önnek díszpéldány kellett. Magam formájú kötetlen, kócos skriblerrel tehát hiába kötött volna ki. Ha nem arany is az a keret, amibe ön foglalva van, szép nagyságos asszony, de még mindig elég ragyogó és elég irigyelt. Ön az illúziót a jóléttel, az álmokat a prózával és a szépségéről daloló méla lantost Braun úrral cserélvén fel, ma, tiz év után, Braun ur szalonjából sem a szint, sem az ábrándokat, sem illúzióját, sem trubadúrját nem sirathatja és nem reklamálhatja! Az illúzióknak lefújtak, nagyságos asszonyom. Az asszony: (Igazgat egy keveset a pongyolája ráncain) És a trubadúrnak is? . . . A férfi: Ön most kacérkodik velem, nagyságos asszony, mert hogy is mondjam csak — unatkozik és szórakozni akar. Ez az illatos, meleg légkör, ami itt körülözönli, a túlságosan sok regény, a zongora, a színház, a zsur, a francia konyha, külön-kiilön is, annál inkább együttvéve, a kelleténél inkább izgatják önt. A sok ritmus, csillárfény, muzsika, parfüm és ez a fizikai munkával nem járó idegélet, a kielégítetlen vágyak raját kergetik fel az ereiből... ön gazdag és mégis — szegény. Még fiatal és már is — tétlenségre kárhoztatott. Asszony és még sem asszony. Aranykeretbe foglalt disz- kiadás, de gondosan bekapcsolva, szinte felvágatlanul . . . Az asszony. Sértegetni akar? . . . A férfi: Őszinte vagyok. Az asszony: De igaztalan is! A férfi: Csak a lélekrajzát rovom össze és a hangulatainak az eredőit kutatom fel. Ha a tónusok sötétek és a vonalak szegletesek, nem a kodak a hibás, hanem a. tárgy. Az asszony: Folytassa kérem . . . A férfi: Tehát ön unatkozik. Értem. Cseppet sem lep meg. Braun ur mellett ön, nagyságos asszony, a legjobb esetben is csak unat- kozhatik. Az unalom azután az érzelgősség felé hajtja. Most az útjába sodort az élet. Engemet. Az ön trubadúrját. Engemet, aki önt a fiatal vér eszelős lázával, meggondolatlan vadságával szerettem. Engemet, akit ön, nagyságos aszszony, egyszerűen fölrúgott — Braun ur kövér vörös kezeiért és pókhasáért. Ön boldogtalannak érzi magát, mert Braun ur hülye és faragatlan börzepandur s reflexiókra hajlik a lelke, mert történetesen az ön régi trubadúrja ül itt a térdeinél. És ön most azt várja tőlem, hogy én tragikus taglejtések és drámai akcentusok közepeit kérjem számon öntől az én tönkretett életemet ? Hogy én szavaljak az ereimet dúló szerelmi szenvedélyről s könyzápor közben csókoljam pongyolája fodrait ... Én azonban mindezeket módfelett komikus és felettébb fárasztó Ízetlenségeknek tartanám. Mint már ugyanis az előbb volt szerencsém mondani, a szerelem az egészség és ifjúság kérdése. Hála önnek, ezekből a tiszteletreméltó kellékekből nekem pedig már alig jutott. Az asszony: Végre már szemrehányást is. tesz, A férfi: Ezt sem csupán önnek teszem. A gyáva és bűnös nem ön volt egyedül. Sőt elsősorban nem is ön volt . . . Az asszony: (Élénken előre hajol. Tekintetét a férfi arcának szegezi. Ajka félig nyitva.) A férfi: Lássa, mi szerettük egymást. Bevallhatjuk. Egyedül vagyunk. Fiatalok, erősek, egészségesek voltunk. Ereinkben a sebesen rohanó vér, szivünkben a mérhetetlen, egymás karjaiba hajtó forró hevület követelte, hogy egymáséi is legyünk ! Jogunk lett volna hozzá. A legszentebb, a legigazibb és legemberibb jog volt a részünkön. Az alkalom sem hiányzott. Emlékszik-e, hány meleg, édes nyári est talált bennünket együtt a sétatér bólingató lombjai alatt ... és ... ön tudja legjobban, nagyságos asszony, hogy mennyire — gyávák és esetlenek voltunk. Ön tudja, hogy boldoggá tett bennünket egy titkos kézszoritás s egy-egy forró tekintetváltás is . . . Az asszony: (Égő szemekkel, pihegve hallgat.) A férfi: Lássa! Ekkor loptuk és ekkor csaltuk meg egymást tulajdonképen és igazán. Amikor a miénk volt az ifjúság, az egészség és az erő, erkölcsi frázisokon kérődző becsület szibariták copfos konvencióit sem voltunk képesek lebirni. A társadalom, az erkölcstelen, rut, fekélyes sebeit kendőző társadalom, az erkölcs és becsület lárváját felöltve tiltott el bennünket attól, amihez, érzem : — jogunk volt... Az asszony: (Kitörő indulattal, lihegve) Jogunk volt . . . A férfi: (Elgondolkozva. Rövid szünet után.) És ezek után pedig úgy kellett nekünk! Megérdemeltük sorsunkat. Ön Braun urat, én pedig a — podegrát. Önt aranykeretbe foglalta egy pókhasu ember, engem elkoptatott az élet. Ön a szerelem forró gyönyörűségét a titokban olvasott Bocaccioból ismeri, engem elperzselt, elpusztított a hirtelen reám szakadt délforró nyár . . . Keresztezték egymást az utaink; rajtunk múlott, hogy soha el ne váljunk, hogy a szerelem forróságában egyesüljünk, hogy a gyönyörűségek felénk nyújtott poharát fenékig ürítsük ... és mi hazug bálványok és pogány istenek kultuszára esküdtünk föl . . . Es amidőn megtépázott illúziókkal, leperzselt szárnyakkal, belepve, megszürkülve az élet porától találkozunk újból azon a bizonyos válaszúton: ön nagyságos asszony azt hiszi, hogy most is úgy van, mint tiz év előtt. Azt hiszi, hogy az a rogyott térdű, kifacsart emberroncs, akit saját becses énemnek vagyok kénytelen tisztelni, még mindig az a forró szivü, erős, egészséges, szerelmes fiú . . . Ej, nagyságos asszony, a természet, az ősi a mindenek felett való, nagyon igazságos, de nagyon kegyetlen is. Nem felejt semmit és megtorol mindent . . . Eközben egyre alkonyul. Biborszinben úszik az égalja. A nyugoti szemhatáron lebukó napkorongból már csak egy izzó, vérvörös sáv látszik. A párás alkonyi levegőben színekre törő, ragyogó fénykéve teleszórja táncoló, röpködő, színes, meleg sugarakkal a termet. Csend. A férfi tekintete az asszonyéba kapcsolódik s nézik egymást, sokáig, szótlanul: a férfi fájdalmas, lemondó keserűséggel, az asszony hivó, biztató, bolonditó melegséggel. Majd egyszerre, szinte egy gondolat által megkapatva, mindketten a leáldozó nap felé tekintenek. Az asszony: Felpattan hintaszékéből. A gyors mozdulattól a haja, ez a puha, nedves, illatos aranyerdő végigzuhan a vállán. Ekkor még igazán szép. Telt és kívánatos, mint a megérett gyümölcs. A férfi arcához hajol, mintha forró leheletével akarná eszét veszejteni. Az alkonyra mutat. Majd fokozódó szenvedélylyel, szinte exaltációval: Látod . . . odanézz . . . látod az alkonyt? Látod a napot ? . . . -Pár perce, ha van még hátra. Azután besötétedik. Az éj jő s vele az árnyak. Utolsó tekintetét, utolsó csókját nézd, . . . most küldi a földre, . . . odanézz . . . látod az erdőt, látod a lombot, látod a virágokat . . . látod mily kéjjel, mily gyönyörrel szívják magokba a fény elszálló lelkét? Nézd . . . hogy reszketnek, hogy vonaglanak a mámoros gyönyörtől ... És látod a napot ? ,. . Utolsó csókjában, utolsó ölelkezésében, utolsó szerelmében is mennyi hév, mennyi szin és mennyi erő! . . . Nézd . . . micsoda vad,, szédítő tűzben ég az egész szemhatár! . . . Nézd . . . hunyó, haldokló lángok is lehetnek szépek ... Az utolsó, nagy, szent ölelkezésben is lehet hév, mámor, erő . . . Nézd . . . Elvesztettem az eszemet ... A tiéd . . . érted a tied akarok lenni ... (A férfi lábai elé ros- kad.) Á férfi: Megreszket. Tagjait, ereit egy pillanatra, mintha megszállná az ifjúság szen- vedelmes ereje és a karjaiba rántja az asszonyt. De csak egy pillanatra. A következő pillanatban már erőtlenül hanyatlik le ölelő két karja, az arca fakó lett és fáradt, a tekintete fájdalmasan, szomorúan sötét. A szemhatárról eltűnt a nap. Hirtelen beáll az alkony s a csillogó nippek, kacagó, pajkos amorettek s rokokó bútorok fölött lomhán terpeszkedik el a Sötét. A férfi: Óvatosan, gyöngéden a chaiess longue-ra helyezi az asszonyt s megcsókolja a kezét: Jó éjt nagyságos asszony. Jó éjt! . . . Bealkonyult ! . . . Elsiet. A nyitott ablakon keresztül beszűrődik a mezőről hazatartó arató leányok és legények szerelmes, pajkos, évődő dala. (függöny.) GÁL JENŐ okleveles mérnök magánmérnöki irodája = Szatmár, Eötvös-utcza 13. = Dohánytermelés felhagyása miatt mintegy 60 öl jóállapotban levő Üf pajtámat Gálospetri községben eladom. Gálos Albert. jutányos áron vesz fel lapunk kiadóhivatala Nagykároly, Hétsastollutcza 12. ,/v1AAAA/v/^A/\A/>AAA/vyv/v.yvj<v/w\*y\A/ csűr Nagydoboson! T 4 éves építmény, uj nádtetővel, gyönyörű uj fából épitve, hatalmas tölgy ágasokon. Csűrnek, háznak, istállónak vagy dohánypajtának különösen alkalmas. Szabadkézből jutányos áron eladó. Bármikor megtekinthető. Levélben vagy szóval értekezhetni 201-3-3 Kovács János, ref. tanítóval X~ Nagydoboson. Tgg;
