Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-12-22 / 104. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. • MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: SZERDÁN ÉS VASÁRNAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. m Telefon szám: 58. ----------------Hird etések jutányos áron közöltéinek. Nyilítér sora 40 fillér. ~ Kéziratokat nem adunk vissza. —■-■ = Lapvezér: Papp Béla országgyiiiési képviselő. Felelős szerkesztő: Laptulajdonos : Schröder Béla. Szintay Kálmán. Előfizetés? árak: Egész évre ............................................................. 8 korona i.eievre, ......................................... 4 korona Negyedévre............................................................. 2 korona. —-j.-3Tv.-r- Egyes szám ára 20 fillér. — -... Ti sztujitás után. Nagykároly, decz. 21. Mi’ ifjak és bohók, sőt gyarlók valónk mi még csak három esztendővel is ezelőtt: kisebb és nagyobb korifeusai és kontárai az államtudománynak! . . . A közjog, a politika egy-egy vén- kedtebb oroszlánja odaszélriil, a periferikus jogakadémiákon: nagy meggyőződéssel és teleszivvel belénk oltotta a régi dalt, hogy „a vármegyék az alkotmány védbástyái“. Hittük is, nem is! Hát még aki odafönn, a czentrumban jogászkodott! Az, — élőszóval alig hallott ilyen káromkodást. Leginkább, ha beteg volt és egyebet is olvasott unalmában, vagy ha már éppenséggel megkívánta a belső része. Akkor aztán volt módja benne, hogy olvasson ... Az igaz, hogy a molyon kívül alig jár azokban a könyvekben, Írásokban más, mint a melegedő jogász, meg a mindenbe belekontárkodó újságíró. De annak aztán van mit marokra szednie. Hogy többet ne mondjak: ott van Beöthy Ákosnak „A magyar államiság története“ czimü munkája. A mai jogászgenerácziónak megemelni is nehéz. Hát még elolvasni! ? Sőt megemészteni ! ? . . . Pedig ott domborodik ám ki, hogy: mi a vármegye?! ... „Az alkotmány védbástyája“. így van. Ez igaz. És — nincs tovább! . . . Hogy mennyire igy van, és hogy mennyire igaz ez: láttuk tavaly tavasz- szal. És megelevenedett az ezeresztendős tneoria, amit most féiszázadnak elmúlta után, in praxi tapasztaltunk: kisebb és nagyobb korifeusai, kontárai az államtudománynak. Igenis: „a vármegyék az alkotmány védbástyái“. . . De füzziik hozzá mindjárt, hogy csak akkor, ha azoknak önkormányzati joga ép ! Megmutatta tavaly Szaímárvár- megye is, hogy mire képes, ha cselekvőképes. Ha nincs fölötte rosszhiszemű tutor, vagy ha annak a bünrehajló sáfárnak az igézete alói inenekadni tud. Öntudat és kemény akarat kell ahhoz. De meg lehet csinálni ! . . . Szatmárvármegye megcsinálta. És önkormányzati jogának teljes birtoklásában uj életre ébredt. A szabadelvű-rendszer Delilája közel négy évtized alatt fürtönként nyirbálta le a várrnegye-Sámson hajkoronáját. De újra megnőtt az erőforrás, a nemzeti öntudat életre kelt és szétverte a hazaáruló filiszteusok gyáva seregét. A biblikus hasonlat csak annyiban sántít föiemeíően, hogy sem az alkotmány épülete nem omlott össze, sem pedig a vár- megye-Sámson nem pusztult alája romjainak ... A filiszteusok azomban szerte züllöttek. A vármegye önkormányzati joga diadalmaskodott. S most nézzük a mát! . . . Csütörtökön restaurácziója volt Szat- márvármegyének. Diadalmi napja a vármegyei autonómiának. Vaj’ miért? Mert nem volt Delila, aki azt nyirbálni igyekezett volna! Sem politikai párt, sem társadalmi klikk, sem kormányhatalmi exponens. Meggyőződések ütköztek meg, és — alig-alig esett sérelem az abszolút igazságosságon. A vármegye vezetősége: élén a főispánnal, — a vármegye törvényhatósága, bensőjében a jog, igazság és méltányosság érzetével: mind azon voltak, hogy a vármegye közönségének hamisítatlan meggyőződése nyilatkozzék meg a tisztujitás nevezetes aktusánál. S ez igy is történt: egyetlen zökkenés, egyetlen botiás nélkül. Még abban az 1—2 esetben is, ahol ilyesmi látszólag történt: meg van annak a magyarázata és — meglesz a méltányos reparácziója. Nagyon illetékes forrásból tudjuk, hogy a főispán elnöklete alatt működött hattagú kandidáló bizottság végtül-végig Az utolsó grizett. Irta: Ferke Ágost. Esik! . . . Páris megszűnt Páris lenni. A házak, mint nagy, szürke, piszkos kőtömegek támaszkodnak bágyadtan, bambán egymásra. Az óriási hangyaboly nem nyüzsög. Néhány hajléktalan álmosan lézeng az utczán, néhány munkás, néhány kofa csoszog kopogó faczipő- ben a fényes gyalogjárón, a villamos halkabban csenget, a motoros omnibuszok szomorúan, rekedten kürtőinek s csak az ipar-autombilok robognak vig kürtöléssel végig a boulevardo- kon, ahol szép időben csak konflisló gyorsasággal döczöghetnek. A vendéglők, kávéházak ablakai mögött sápadt, aggógó arczok jelennek meg egy-egy pillanatra s a szájuk ásításra vagy káromkodásra nyílik . .. Oh, mily csúnya, mily álmositón unalmas még Párisban is, sőt ennyire csak Párisban, az élet, amikor esik! Mily veszekedett, csúf idő 1 — dörmögi Villers barátom s lehunyva szemét, halkan tovább szidja az időt, mely szobafogsággal sújtja, pedig ma hajón akartunk kirándulni a kis Ju- liett-tel, a talán utolsó grizettel, Charentonba, dinirozni. Juliette! Milyen ideális, milyen aranyos teremtés! Alig tizenhétéves. Varrólány. Öt frankot keres naponkint. Délben hazafut egy órára a varrodából és egy kettőre megfőzi az ebédet az ő „beau gars“-ja számára. Aztán gyorsan, nevetgélve falatoznak, s mikor a két tál ételt jóízűen elköltötték, még marad annyi ideje, hogy fürgén elmosogasson, homlokon csókolja „barátját“ és kiperdül az ajtón, hogy majdnem szaladva siessen vissza a munkaasztal mellé. Reggel ő takarítja ki a hatodik emeleti kis szobát, megfőzi a reggelit, kikeféli a ruhákat, megsubiczkolja a czipőket gondosan, lelkiismeretesen, mint valami jól megfizetett cseléd ; Villers barátom pedig ezalatt nyugodtan alszik tovább és nem törődik semmivel. Vacsorázni, illetve, franczia szempontból nézve, ebédelni, este hét órakor együtt mennek el, hol ide, hol oda. A vendéglőben Villers fizet, de amikor hazaérnek, pontosan leszámolnak: — Hatvan soust (három frankot) költöttünk borravalóval, omnibuszszal együtt; — mondta múltkor este Juliette, nem törődve jelenlétemmel, — nesze, öregem, harmincz sous. Villerst bántotta a dolog s láttam, hogy hunyorgat a lányra, mikor kedvetlenül mormogta : — Hadd el 1 — Nesze! — szólt a lányka, újra oda- nyujtva a pénzt. — Ugyan ne! . . . — Hát mért nem? — A vendégem voltál. A költségeket és fedezem. — No hiszen 1 — Te szegény gyerek vagy; te még nem tudsz eltartani egy asszonyt! Majd később, ha a feleséged leszek, akkor nem bánom. Ugyan, mit hunyorgatsz? Ez a barátunk, — szólt rám mutatva, — s ha igaz barátunk, akkor természetesnek fogja találni, hogy a „kis feleséged“ is hozzájárul felében a költségekhez. Mondtam, ha majd az oltár előtt is összeadnak s majd a „törvényesed“ leszek, akkor nem bánom, ha az utolsó czentimeodat is rám költöd. Villers zsebrevágta az egy frank ötven centimeot és nevetve motyogta: — Drágám, te vagy az utolsó grizett. — Grisette? Pás ta fiancée? (Nem a jegyesed?) — kérdezte ijedten a kis Juliette. — Mais si 1 Si, si, si! (Dehogy sem ! Már hogyne!) . . . Lehet. Talán elveszi feleségül, ha befejezi tanulmányait az egyetemen. De az is lehet, sőt valószínű, hogy az utolsó grizett is elődei sorsára jut s talán egy-két év múlva őt is a Lorraine, Harcourt, Pantéon vagy más diákkávéházban látják esténkint, festett arczczal, czifra selyem ruhában . . . — Hol késik, Juliette? — kérdezte most egyszerre Villers és odalépett az ablakhoz. — Még nincs hat óra, — feleltem felpillantva a papírról, melyre ezt a hangulatképet írom. — La Patrie 1 La Presse 1 . . . hangzik fel az utczáról a camelotk fülsiketítő orditás, amelyet a zuhogó eső sem tud tompítani. Oh, mikor először hallottam ezt az ordítást, majd megőrültem. Felrohantam a szobámba magamra zártam az ajtót s teli torokkal ordítottam vagy húszszor én is: „La Patrie! La
