Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-09-22 / 78. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 78. szám, jón enyhülést, hogy még igen sok ideig legyen alkalma nemes szivének, az elhagyottak és árvák támogatására közreműködni. A grófné meghatottan mondott köszönetét a legfelsőbb kitüntetés közvetítéséért és ezzel a valamenyiünket ért gyászeset miatt elmaradt díszes külsésé- gekkel tervezett ünnepség véget ért. Rövid volt: sokat mondó és magasztos. Nem a külső pompa, de a belső érték adja meg súlyát a közéleti tevékenységnek, még akkor is, hogy ha a a legmagasztosabban, a legegyszerűbben: embertársaink istápolásában nyilvánul csak meg. Ám lássuk!... Nagykároly, szept. 19. Luby Géza ur, a fehérgyarmati kerület országgyűlési képviselője, a szat- márvármegyei függetlenségi és 48-as párt elnöke az alábbi levelet küldötte szét a párt tagjai között: Meghívó. A „Szatmárvármegye“ ez. hivatalos lap a szeptember 5-iki gyűlés után egy becsületemben, pártállásomban sértő, gyalázó valótlanságokkal teljes czikket irt ellenem. Megindítottam a szerkesztő ellen a sajtóügyi eljárást. A czikk czélja : lehetetlenné tenni az én pártelnökségemet. 1875. óta vagyok tagja a függetlenségi pártnak. Küzdöttem úgyszólván egyedül a szabadelvű párttal évtizedekig, mig csak a függetlenségi párti megyei képviselők száma egyről hatra nem emelkedett. Egy vagyont költöttem el pártunk érdekében s most ezt is ellenem fordítja nem- telenül a támadóm. Így akarnak lehetetlenné tenni a párt-elnökségben. E gyalázatos támadás ellen a vármegyei függetlenségi párthoz fordulok elégtételért. Nem tudom elhinni, hogy nekem, ki úgyszólván egész életemet a függetlenségi párt érdekeinek szenteltem, párr tóm igazat ne adjon. E czélból szeptembei 26-ikán d. u. 2 órára függetlenségi pártunk közgyűlését összehívom Fehérgyarmatra a Társaskör helyiségébe. Fölkérem pártunk t. tagjait, hogy e gyűlésen minél számosabban jelenjenek meg. Hazafiui üdvözlettel: Luby Géza, megyei pártelnök. Ennek a lapnak és a magam igénytelen személyének a legsajátabb ügye ez nyomatékosan szólok hozzá. Úgyis az kell a „meghívó“: ne essék hát zokon, hogy a magyarnak: skandalum, párbaj, sajtó- pör .. . Van min édelegni délebédi szundikálás előtt. És csak hadd szaporodjék- gyüljék a trágyakupacz: van aki szagolja. Nem a józan a nagy közönség, — hanem a szenzácziókra, piszokra éhes „Oh nép!“ Mert arra neveljük mi azt, politikusok. Politikusok?! . . . dehogy is vagyunk azok! Szamarak vagyunk: akik után vásáron, búcsún bízvást szedhetne antrét egy élelmes impreszszárió, mert ebben a szűkös világban nem érjük föl észszel, hogy a mob: mulatni akar — ingyen. Panem et circenses! Kenyere nincs a magyarnak, hát — cirkusz kell neki. Rendezzük! ... És álljunk ki a placczra: ki a legény a csárdában! ? . . . Visszautalok egy előbbi soromra. Azt írtam: politikusok vagyunk. Valami igen okos görög bölcs igy jellemezte az embert: „Ho anthroposz eszti dzoón poli- tikon.“ Aminek értelmileg és tartalmilag magyarra való fordítása azt teszi, hogy: „az ember társadalmi lény“, — de fordítható igy is: (mert tág tere van ám idegenből való fordításkor a bölcseleti érzéknek!): az ember politikus barom. Bizony-bizony: ez a helyes fordítása annak a görög aranymondásnak. Valahogy félre ne érttessem: a politikai újságíróra, enmagamra is vonatkoztatom ezt a helyes fordítást. Mert nem volt elég, ugye, hogy egy országos képviselő lepiszkol egy újságírót a megyegyülésen, — nem volt elég ugye, hogy az újságíró visszatrompfol az újságjában: most még esztendeig húzódó sajtópör is kell a magyarnak? Meg viszonvádas sajtópör, tanuk, bizonyítékok, perbeszédek?... Aztán előlegezett bizalmi-nyilatkozat, párt- gyülés, tüntetés, görögtüz és záklyás fene? . . . Nohát: én állom ezt a pártgyülést, állom a bizalomnyilvánitás és elégtétel- adás konzekvencziáit, és — állom a sajtópört. A politikai tumultus szenvedélyes lázában féirebeszélt Luby Géza a megyegyülésen és elírta magát másnap egy budapesti újságban a minden gyanún fölül álló közigazgatási tisztesség ellen. Újságírói, fogadott kötelességem volt ez ellen kikelni, a rendelkezésemre álló eszközök segedelmével. Tehettem ezt annál is inkább, mert nekem már akkor volt közvetlen tudomásom arról, hogy Luby Gézának a közvélemény elé hajított gyanúsításai alaptalanok. (Ezt Luby Géza utóbb önmaga is beismerte.) S most ahelyett, hogy megmártogatván egymást a rosszagu szirupokban: szépen behúznánk a nyakunkat és a politikai szenvedelmek tuláradásának természetrajzához híven — diplomatákká vedle- nénk át és megpróbálnánk szőrmentében elintézni az ügyet: oda állunk a bíróság elé és kavarjuk tovább a moso- gató-levet 1 Micsoda gőzköre lesz annak, amig eldől a sajtópör !. . . Hát ez az, amitől én félek. Nem a magam bőre épsége érdekében, hanem — pártszempontból. Hosszú újságírói múltam tapasztalataiból tudom, hogy egy sajtópör elhintett mustármagja mekkora dudvát szokott nevelni. Nem is a pör eredményétől tartok, hiszen bármelyikünknek bukása is csak egy ember kidőltét jelenti a küzdők sorából, de — féltem a megyebeli függetlenségi párt nem tudott betelni nézésével. De különösen a dauphin nem birt megválni tőle. Miután azonban az asztalka, amelyen a könyv feküdt, egy kicsit magas volt neki, elhatározta, hogy egy ellenőrizetlen pillanatban szobájába viszi, hogy zavartalanul gyönyörködhessék benne. így is történt. Alig száilt le az este, a kis herceg egy székre állva, hatalmába kerítette a könyvet és kétrét görnyedve nagy súlya alatt, bevitte magával tanulószobájába. Ott aztán kényelmesen elhelyezkedett iróasztalkája mellett és elkezdte lapozni a könyv gyönyörű lapjait. És milyen gyönyörűek voltak azok a lapok. A kis herceg belemélyedt egészen szemléletükbe. Egyszerre azonban valami kellemetlen, éles hang riasztotta fel az elmerült gyermeket: — Herceg! Mit mivel ön, az istenért! Már az egész palota a könyv után futkos, mindenki azt hiszi, hogy ellopták! . . . A gyermek ijedten ugrott fel helyéről és ah! ... a tintatartó egész tartalma a könyvre ömlött. Éppen a legszinpompásabb miniatűrre, arra, amelyen Krisztus eszményien szép alakja volt látható, amint azt mondja a köréje sereg- löknek : — Bocsássátok hozzám a kisdedeket: . . . A gyermek nem mert megmozdulni sem. Lábai a rémülettől a földbe gyökeredztek, nem tudott egy lépést sem tenni, szót se rebegni, csak nézte azt a rombolást, amit vigyázatlansága okozott, a másik pedig, a herceg házi tanítója, aki a bajt oktalan lármájával tulajdonképpen felidézte, szintén bénultan állott a szoba közepén. — Ah mit csináltam ! Mit csináltam ! — tört ki végre a gyermekből a kétségbeesés. — Mit szól majd ehhez az édes anyám, a királyné ? Erőszakos zokogás tört fel a gyermek melléből, mely egész kis testét megrázta. A tanító szive megesett a gyermeken és vigasztalni kezdte: — Na ne sírjon herceg; — mondta csit- titólag — a szerencsétlenség nem is olyan nagy. Nézze, Krisztus Urunk feje és arca egészen tisztán maradt. Talán még ki lehet valahogy javítani a dolgot. — Ah 1 — siránkozott a gyermek, — hivassa ön de Buigny urat, ő talán tud tanácsot adni! . . . Hivassa . . . Buigny a dauphin első udvarmestere volt és a hívásra rögtön megjelent. — Sire! — mondta az udvarmester, a tintafoltott figyelmesen megnézve, — biztosítom önt, hogy a dolog nem olyan borzasztó. Ez a folt nem is olyan csúnya. Krisztus feje határozottan jobban is érvényesül ezen a sötét alapon. Igazán mondhatom fenség, ez a folt igen ügyes. . . . Igen, igen! . . . Nagyon ügyes. A gyermek arca földerült. — Igazán ? — kérdezte aztán bizonytalanul. — Határozottan ! Mennét tovább nézem, annál kedvesebbnek találom. Egyébiránt megkérdezhetjük Capemontot, hogy mitmond őhozzá. Az udvarmester futott az udvari könyvtárosért és a dauphia lélegzetét visszafojtva leste, hogy mit szól a nagy férfiú, — Herceg ! Ez csodálatos ! — Tudom, — mondta a gyermek elboruló szemmel — könyv gyönyörű s éppen azért vagyok vigasztalhatatlan. — Ah 1 felelt a könyvtáros megvetően — én nem a könyvről beszélek. Az is csinos, hanem ez a folt ... Ez a folt! . . . Soh’se láttam még ehhez hasonló sikerült dolgot. Ön büszke lehet rá, Sire 1 Egész Franciaországban nincs ember, fenség, aki ehhez hasonló tintafoltot tudna ejteni. Nézze, hiszen valósággal úgy néz ki, mint egy sas. Igen, igen 1 Mint egy büszke sas! Sire! Ez egyszerűen csodálatraméltó ! . . . A gyermek nevetett. A palotában futótűzként terjedt el az újság hire. Az egész palota összefutott, hogy a dauphin müvét megcsodálja. Na hát tényleg csodálni való is volt. Még a legkisebb kukta is felismerte benne a kiterjesztett szárnyú sast. A herceg ragyogó szemekkel állott a bámulok között. Végre jött a királyné és kezét a gyermek fürtös fejére téve, anyai büszkeséggel mondta: — Nagyon szépen csináltad gyermekem. Valamelyik udvaronc azt tanácsolta, hogy vágják ki a lapot a könyvből és berámázva helyezzék el a trónterembe, hogy az egész világ lássa Franciaország jövendő királyának ifjúkori remekművét. Az eszmét felkapták és az öreg szerzetes remekművét az udvaronc tanácsára örökre megcsonkították. A könyv maga lomtárba került, a hol elfeledték s a por meg a moly emésztette meg. Csak az a megcsufolt, tintafoltífs lap került díszhelyre, Franciaország trónjával szemben a márványfalakra. Az öreg szerzetes pedig, aki a csodamüvet megálmodta, megteremtette, álmodott tovább csöndes, szegényes cellájában és látta Krisztus mennyei alakját az angyali gyermekseregtől körűivé^ — úgy, ahogy lelke utolsót lobbanó művészetével megteremtette . . .
