Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-01-30 / 9. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. » Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. Telefon szám: 58. ■— Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér.- Kéziratokat nem adunk vissza. : Lapvezérlő-bizottság: Kovács Dezső dr., felelős szerkesztő. Vetzák Ede dr., Gózner Elek dr. Szerkesztő: Varjas Endre. Laptulajdonos: a lanvezérlő-bizottság. Előfizetési árak: l gész évre ............................................... Félévre .......................................................... Negyedévre......................................... .. .. ‘ Egyes szám ára 20 fillér. 8 koron 4 korona 2 korona. A nemzetköziek kudarcza. Nagykároly, jan. 29. (—CS.) Két esztendővel ezelőtt az alkotmányharc izgató expozíciójának be- fejeztekor, a nevezetes január 26-iki választás után vajon volt-e egyetlen egy ember széles Magyarországon, a kinek agyában megfordult volna az a gondolat, hogy mire kétszer körülkeringjük ,a napot, a nemzetbontó szociáldemokrácia kérdései lesznek a magyar közélet legkeményebb diói ? Képzelte-e valaki, hogy alig két esztendő múltán a nagy német birodalmi képviselő választások az intel- ligencia-kötelezte érdeklődésnél sokkal mélyebb hatással lesznek a magyar bel- ügyekre? Nem gondolt ezekre senki. Fejletlen iparunk, a nyugateurópaiakhoz viszonyítva akkor még alacsony munka- és anyagértékarányaink ugyancsak távoli perspektívába helyezték ki a magyarországi szociáldemokrata mozgalom komolyra fordulásának lehetőségét; a május elsejei mozgalmak is csak tüntetésszerüek voltak, a fővárosi gyármunkás-tömegek sokkal inkább ügyes és saját hasznukra kitünően működő vezetőik biztatására s az elvileg elismert nemzetközi szolidaritás demontrálására, mint bensejükben érzett kényszerítő szükség hatása alatt ünnepelték évről-évre a vörös májust. A május elsejei szabadnap után, leszámítva egy-két. parciális sztrájkot, a melyben hol a munkaadóknak hol a munkásoknál volt' igazuk, nyugodtan folyt a munka az egész esztendőn át s ha itt-ott egy- egy felhevült pillanatban fel is hangzott az internaczionale munkás-Marseillai- sének zavaros danája, nemzetrontó következményeitől, pláne azoknak ily rövid idő alatti jelentkezésétől bizony nem félt itt senki. Az ország lakosságának nagy tömegét képező mezőgazdasági munkásokra pedig, kivált, hogy a 90-es évek alföldi mozgalmai szinte váratlanul elcsendesedtek, többféle, igen megnyugtató szentenciák lettek kimondva és szálló igékként elterjesztve. így az, hogy: „az ipari és mező- gazdasági szocializmus annyira különbözik egymástól eredetében, törekvésében és minden feltételeiben, hogy a kettő szolidaritása soha be nem következhetik“. Azután az, hogy: „nem kell félteni a józan magyar munkást, a kinek szemei előtt Kossuth apánk az örök ideál, az eszeveszett nemzetközi izgatásoktól“ és végül az, hogy: „a kereset igény és kereset eredmény közti különbözetet fátumsze- rüen nem a bérharc, de az amerikai kivándorlás van hivatva nálunk kiegyenlíteni, a mely végeredményében a nemzeti vagyon gyarapodását jelenti.“ És ime ahoz, hogy mélységes, leg- patópálosabb nyugalmunkból egy lökéssel odavettessiiuk abba az örvénylő forgatagba, amely körül franciák és németek évtizedek óta járják kétségbeesett tojástáncukat, nem kellett egyéb, mint egy törvénytelenül kormányzó, lelkiismeretlen kalózbanda alig kilenchónapos uralkodása, a szervezethez elegendő volt egy Krislóffy-szerü kicsiny kaliber. Immár lehetőnek tartjuk, mert szemünk előtt vált valóra, a gázgyári munkás és az arató szolidaritását, bizalmunk a magyar munkás átlagának józanságában, sajnos egyenlő a nullával s az amerikázásnak nemzeti vagyont gyarapító volta felől is ugyan megváltoztak mindeneknek nézetei. Úgy indul a dolog, hogy már az idei gazdasági év is teljes fegyverzetben fogja látni felvonulni a magyar mezőgazdasági munkásokat a birtokosok ellen, az internacionale veres lobogója alatt. Kezdetét veszi egy olyan öldöklő harc, Luczifer. (R. P. Adona Doni legendájából.) Irta: Anatole France. Tafi, a firenzei képiró és mozaikfestő rettegett az ördögöktől, különösen az éjszaka óráiban, mikor a gonosz hatalmak a sötétség leple alatt szabadabban érvényesülhetnek. És Tafi rettegése nem volt oknélkül való, mert a démonoknak akkoriban különösen okuk volt a festőket gyűlölni, kik néha egyetlen képükkel több lelket kiragadtak a pokol hatalmából, mint akárhány prédikáczió. Mert a szerzetes, hogy híveiben természetes és üdvös félelmet keltsen, legjobb tudása szerint leírta ugyan az utolsó itélelét napját, a dies iraet, mely Dávid és Sybilla tanúsága szerint az egész világot elhamvasztja ; öblös, mély hangját, mint az Ítélet harsonáját harsogtatta végig híveinek gyülekezete fölött, — de mindezt újra elhordta a szél. A kép azonban, melyet valamely kápolna, vagy kolostor falára festett a művész, s mely Jézust ábrázolja, a mint ítél elevenek és holtak fölött, szünetlenül szólt a bűnösökhöz s szemök utján javította azokat, a kik szeműkkel, vagy máshogyan vétkeztek. Abban az időben ábrázolták a hires mesterek a firenzei Santa Croce- ban és a pizai Campo Santon az isteni igazságszolgáltatást. Műveiket annak a költői jelentésnek nyomán alkották, melyet Dante Alighieri, ez a theologiában és kánoni jogban egyaránt tudós férfiú irt útjáról a poklon, purgatóriumon és paradicsomon át, hova hölgyének rendkívüli érdemeinél fogva jutott el. S ezekben a festményekben minden tanulságos volt és való; bő krónikáknak olvasása sem jár annyi haszonnal mint az ilyen képnek megtekintése. A firenzei mesterek szívesen ábrázoltak narancserdők homályában virággal tarkázott lovagokat, hölgyeket, kikre a halál lesett kaszájával, mig ők lant és hegedű zenéje mellett szeretkeztek. Semmisen téritette jobban észre ezeket a világi gyönyörökbe sülyedetteket, kik női ajkakról itták az Istenről való megfeled- kezés mérgét. Az ösvények megjavítására a festő természetesen azt ábrázolta, miként töltik az ördögök a megolvadt aranyérczet a gazdagnak torkába, a ki képet rendelt nála s rosszul fizetett érte. Ezért s ilyenekért nem szerették az ördögök akkoriban a festőket és különösen a firenzeieket, kik a többieket és felülmúlták leleményességükkel. Különösen az nem tetszett nekik, hogy a festők oly szörnyalakoknak ábrázolták őket, madár — vagy halfejüeknek, kigyótestüeknek és denevérszárnyuaknak. Spinello története a legjobban bizonyítja a démonok érzékenységét. Az arezzói Spinello Spinelli egy száműzött nemes firenzei családból származott. Szellemének kiválósága fölért születésével. Mert ő volt korának egyik leghíresebb festője s valóban nagy alkotásokat t eremtett Firenzében. A pisaiak is felszóllitották, hogy Giotto munkáját folytatva ékesítse ő is festményeivel annak a szent helynek falait, hol a holtak rózsák tövében nyugosznak a Jeruzsálemből hozott szentelt földben. Mikor aztán már sokáig dolgozott mindenfelé a körülfekvő városokban, szerette volna látni jó szülővárosát, Arezzót. Az arezzóiak nem felejtették volt el, hogy Spinello, ki ifjú korában tagja volt a Santa Maria Della Mísericordia nevet viselő jótékony társulatnak, az 1383. évi pestis idején önfel- áldozóan ápolta a betegeket s temette a halottakat. Szívesen látták azt is, hogy müveivel híressé tette Arezzót egész Toszkánában. Azért a legnagyobb tisztelettel és ünnepélyességei fogadták. És ő, bár öreg volt már, erősnek érezte magát s még nagy föladatokra vállalkozott szülővárosában. Felesége azt mondta neki: — Te gazdag vagy. Pihenj hát és hagyd a festést másoknak. Hajlott korban nincs böl- csebb dolog a nyugalomnál. S valóban illő dolog is az életet kellemes és jámbor nyugalomban végezni. Isten kisértése a világi munkát, amint a Bábel tornyát vég nélkül halmozni ; Spinello, ha makacsul megmaradsz festékeid és munkád mellett, meglásd, elveszted lelked nyugalmát.
