Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-08-28 / 71. szám
Nagykároly, 1907. augusztus 28. 71. szám. / \ III. éyfolyam. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. -----------------Telefon szám: 58. — . ~ Hirdetések j utányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. Kéziratokat nem adunk vissza. ... Fele lős szerkesztő : Laptulajdonos : Schröder Béla. Szintay Kálmán. Megjelenik hetenkint kétszer:-.......... Szerdán és vasárnap. ....El őfizetési árak: Egész évre ........................................................... 8 korona Félévre ................................................................. 4 korona Negyedévre........................................................... 2 korona. —— Egyes szám ára 20 fillér, — Az egység hatalma. Hát letettük a tüzpróbát! . . . Összefogtunk a valamennyőnket közösen fenyegető veszedelemmel szemben és diadalmas urai maradtunk a helyzetnek. Lám: az egész ország és a főváros sajtója kalapot emel a nagykárolyi, kerület választópolgársága és közvetlen a kerület függetlenségi és 48-as szavazói előtt, hogy idejeéretten letett minden melléktekintetről, s félrelökve közönyt, neheztelést kicsinykedést — a nagy czél érdekében egy emberként állott oda Kossuth Lajos lobogója alá, nehogy azt a rontás szellemei és apostolai kicsavarják kezéből, hogy letiporhassák és foszlányain a 67-es eszmék dicsőségére, örömujjongva járják a néppárt diadalmi tánczát. Mert még most utóbb is, és még csak elgondolni is rettenetes, hogy mi lett volna, ha mi veretten vonulunk ki a küzdelemből. A politika tényezői, a képviselőház, most nincsen együtt: a Tcoz- véleménynek tehát csak a nyomtatott betű, az újság adhat messzeszóló visszhangot. Hát mi ebből Ítélünk. S a nagykárolyi választás epilógusaként hallatszó és zajogó néppárti sirámok csak most érttetik meg velünk, hogy mit vesztettünk volna, ha vesztünk. Nemcsak a nagykárolyi kerületet, hanem a 48-as politikai hitvallás talaját! Igen: ezt veszítettük volna el. Mert a néppárt, a vallásfelekezeti alapon álló, tehát „a priori“ jogosulatlan 67 — méltán hirdethette volna felőlünk, hogy itne: megingott az ország bizodalma a mi nagy igazainkban, megingott a hite a mi örökkévalóságunkban. Erre készültek, erre kellett ide a néppárt egész vezérkara, egész hadereje, ami mozgósitható volt. De a mi 48-as polgárságunk állott keményen, mint köszipt a tenger zugó és ostromló habjai között, amelyről meg- törötten és tajtékozva omlanak vissza a nekitámadó hullámok. Megtörötten és taj- tékozva. Akár a néppárti vert had, amely most a megérdemelt csúfos vereség után kapkod, fejet vészit, panaszkodik, méltatlankodik, rágalmaz. De ne bántsuk őket: kinek mi a mestersége, azt folytassa! Mi csak a természet örök törvényét áldjuk, amelynek mindenható rendelkezéséből az Igazságnak győznie kellett. Győznie kellett, mert a mi hadseregünk minden egyes katonája átérezte, hogy ő most gyarló ember, egy szavazat léttére is olyan hatalmas eszme gárdistája, hogy csak meghalniaszabad, de magát megadnia, gyáván meglapulnia — soha! És állott is a mi másfélezernél erősebb táborunk egységesen, keményen, egyetértőleg. Nem az országos hangulat nem a párthatalom, nem a közigazgatás erőszaka győzedelmeskedett itt, hanem egyes-egyedül a nagykárolyi választópolgárság 48-as hadseregének összetartása, egysége. Meddő maradt volna itt minden próbálkozás még a hivatalos apparátussal is, — ha az ilyesmikre a megtisztult korszak idején egyáltalán kapható volna az, — ha nem áll az eszme mögött a mi tömör falanxunk. A 48-as polgárság egysége, egyetértése, összetartása volt a mi egyedüli hatalmas fegyverünk, amelylyel a csatát nyertük. Ennek igazságát értsük meg és érezzük át, s akkor mindenkor győzedelmesen védjük a függetlenségi bástyákat, bár az ördögök szövetsége törjön is ellenük. Jegyezzük föl tehát ezt a választást elméink falára, mint a polgári egységesség és összetartás örökkön figyelmeztető mementóját, amely ime: országra szóló és országos dolgok folyására kiható eredményt produkált. Minden közkérdésben, minden politikai véleményadáskor ilyen egyöntetűnek kell lennie a függetlenségi párt állásfoglalásának, hogy időtlen időkre biztosíthassa túlsúlyát. Küszöbön áll már a vármegyei törHét szép leányok a politikában. Egy vén kortes emlékeiből. Nagykároly, aug. 26. Hál’ Istennek: diadallal usztuk meg a csütörtöki választást. Azóta már kipihentük a hétnapos kortesut fáradalmait, olyikunk már a bekebelezett szeszfélék ködét is kialudta, hát most már elandaloghatunk a látottakon. Nekem különösen érdekes volt a választási kampány. Aznap vettem át e lap szerkesztését, amikornap jobb létre szenderült a mi derék Papp Bélánk nagynevű elődje. S ezzel együtt, mint egy 48-as politikai lap szerkesztőjére, az a kötelesség is hárult, hogy tőlem telhetőleg: írásban, szóval, hanggal és torokkal azon legyek, hogy a mi jelöltünk győzzön. Idegen ember voltam a vármegyében, a kerületben, a városban, de már korteskedni — sokat korteskedtem egyebütt. (Hogy a magam bukása fölött ne is siránkozzam most már. Hat esztendeje múlt, — kihevertem.) De azért minden kortesutam alatt akadt valami nevezetes. Hol egy verekedés, hol egy megveretés, egy-egy összekocczanás, párbaj, és más efféle szórakoztató dolgok. De igen gyakorta kedves emlékezetű epizódok is fűződnek egy mesterségbeli politikus és kortes (mert méltóztatik tudni: az egyik — kutya, a másik — eb) élményei közé. Hát ilyen kedves két kortes-epizódra emlékezem itt most vissza. Majd kiderül, hogy mi vonatkozásban vannak egymással. Nem hinném, hogy indiskrécziót követek el a megírásukkal, mert hiszen az iróember — még ha látszólag füllent is, vagy amint mondják: teremt is, — még akkor is a való életet mintázza tetszetőssé, bájossá, és ha ezzel világhírre tesz szert (mint az itt elmondandó esetben is történt) — megbocsátják az indiskréczióját, ha azzal senkit sem bánt. 1904. nyarán történt. Meghalt az arad- megyei Pécska kerület képviselője, Vásárhelyi László. A mi áldott emlékezetű Laczi bácsi-nk, akinek dúsgazdag ember léttére mindenkor az volt a munkás élete végczélja, hogy hasznára legyen a köznek. Ebben a gyönyörűséges élet- czélban tömérdek közhasznú intézmény élén állott. így pl. elnöke volt az „Arad és Vidéke“ czimü Széll-Apponyi-fuziós politikai napilap kiadószövetkezetének is. A lap főszerkesztője én voltam akkor. Csak úgy voltunk ott is, mint itt. Igazi mélységes gyászunkban: sirattunk, temettünk — és vagy két hétig nem volt jelöltünk. Akkoriban még nem történt meg a november 18, Apponyiék kiválása. A birtokban volt párt a szabadelvű párt volt, Apponyival is soraiban. S egyik leghívebb embere Apponyinak az elhunyt Laczi bácsi volt. Ki legyen a méltó politikai örököse ? Ez volt a kérdés. Kánikula, holt szezon akkor is. És egy oláh nemzetiségi jelölt meg egy ugronísta jelölt (ma külömben már képviselő) nagyban járta a kerületet. Végre a pécskai főszolgabíró felesége oldotta meg a kérdést. Gyönyörűséges, gyönyörű szép asszony ez a főbiróné. Valóságos Mária Terézia — 22 esztendős korában. (Ezt külömben az esetem hőse olyan szépen irta meg — majd az is kiderül, hogy hol — hogy én nem kontárkod- hatom bele a mestermüvébe). A főbiróné tehát összeül az urával és kiadja a rendeletet: — Megválasztjuk Herczeg Ferenczet! És csakugyan, — megy a depeche messze a görög szigettengerre, ahol Herczeg Ferencz akkoriban jachtozott. (Még pedig a saját jachtján. Mert hát van olyan magyar iró is, aki ezt a luxust, a tolla terhére, megengedheti magának.) És Herczeg Ferencz csakugyan megérkezik egy rekkenő augusztusi nap estéjén Aradra. Olyan fekete volt, mint egy sioux-indián, de ment érte a parancsolat, hát jönnie kellett a dolce far niente verőfényes ege alól a pécskai porfelhők sűrűjébe. A vasútnál vártam az illusztris kollégát s másnap, jól kimosakodva, mentünk a csata mezejére. Ebéden ama bizonyos főbiráéknál voltunk nagy társaságban, ahol a régi ismeretség révén, igen élénk társalgás indult meg. Visszaröpködött az emlékezet a boldog ifjúság rózsaszín fátyola mögé és — politika : úri hun- czutság — biz ottan minden egyébről beszélgettünk, mint a küszöbön álló választásról. Az emlékezések során Herczeg Ferencz egy- í szer csak elkezdi festeni az ő európai hirü causeuri
