Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-07-31 / 61. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENK1NT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. » Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. — Telefon szám: 58. — Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér.---r- Kéziratokat nem adunk vissza. Felelős szerkesztő: Schröder Béla. Laptulajdonos: Szintay Kálmán. Előfizetési árak: Egész évre .................................................... Félé vre .......................................................... Negyedévre.................................... ............. —= = Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. Gróf Károlyi István 1845—1907. Nagykároly, július 31. Halottja, drága halottja van Nagykárolynak, a vármegyének, az országnak. Meghalt gróf Károlyi István. Lapzártakor vettük a megrenditően gyászos hirt, hogy nagynevű,, nagymultu, áldott 'emlékezetű főurunk, városunk gondos atyja, országgyűlési képviselője ma délután 3 órakor örök álomra hunyta le szemét. A megrendítő eset fölött érzett mélységes elfogódottságunkban csak röviden közöljük lapunk szűk keretei között a hirt, h ogy 1 egközolebbi- számunkba n m éltó an áldozzunk a nagy halott emlékezetének. Bemutatkozó. Nagykároly, julius 31. Arra, hogy programmot adjon: nincsen szüksége a „Szatmárvármegyé“-nek. Megteszi ezt a múltja. A nemzeti nagy érdekek diadaláért küzdött csaták idején fogant és született, azokat ifjonti erővel megvívta; az alapításakor elvetett mustármag sudárba szökkent: ma már csak ápolni kell, hogy lombja terebélyesedjék. Az elfoglalt pozicziókban ne csak az le- Igyen a czél, hogy kifelé terjeszkedjünk, | hanem az is átérzett kötelesség, hogy befelé konzerválódjunk azon az alapon, amelyen küzdve becsületes fegyverekkel — diadalmaskodtunk. Igen szépen fejtette ezt ki e lap szerkesztésében sok érdemet szerzett, tisztelt és nagyrabecsült elődöm a „Szatmárvármegye“ utolsó számában. A csaták ezernyi baja azoknak, nekik jutott, akik ezt a lapot megteremtették és az írott betű erejével az igaz ügy országos, korszakos diadalát elősegítették. Az ő bizalmukból most már reám JiáruJ a feladat, hogy, szerény képességeimmel elősegítsem az igazság korszakának állandósulását. Nem tartok többet magamra, mint amennyit önérzetes férfiember önmagára tartani tartozik: igy hát feladatom tudatában és ismeretében nyugodtan vállalom és állom azokat a kötelmeket, amelyek egy előkelő színvonalú újság szerkesztésével járnak. A lap olvasóközönségének kilenczvenkilencz per- czentje előtt vadidegen még a nevem is. De ez ne essék a lap és a leendő szerkesztése iránt táplálandó bizalom rovására. Mi, névtelen apró újságírók csak úgy ott küzdöttünk az igazságért és a nemzet ősjogaiért a porondon a lélekbe fojto.t, rövidéletü abszolutizmus korszakában az erőszak ellen, mint a neves nagyok, a vármegyeszerte ismert ellenzéki vezérférfiaik. Az újságírás guerilla- csapatainak íitáni munkája után: reánk, mesterségbeli újságírókra hárul az elfoglalt poziczióknak czéltudatos és tervszerű megtartása. Ők alkossanak azokon a téreken, amelyeket a nemzet nagy érdekeinek megszereztek. Mi pedig álljuk az őrt, nehogy a bitor újólag megkörnyékezhessen bennünket! . . . Ez adja okát annak a vállalkozásomnak, hogy a vármegyében ismeretlen ember létemre e lap szerkesztését átvettem. Érzem, hogy nem lesz nehéz a munkám, nem fogok szégyent vallani a vállalkozásommal. Tudom, hogy az igazság van velem, mint ahogyan tudták az igazságát a nemzet ügyének azok, akik ezt a lapot annnk idején megteremtették. És diadalmaskodott az ő nagy hitük, mert az egy örök igazságban bíztak!... És jó utón kell járnom, amikor a nyomdokukba lépek! . . . Programmot adnom: már ezért is fölösleges. Czéltalan fogadkozás és előreÁbránd. Irta: Patrice 0’ Connor. Berta tizenkétéves volt, amikor nagyanyja Perruchon kisasszony intézetébe küldte. Berta egyszer csak azt vette észre, hogy egy sereg fiatal leány közé került. Aranyos haja, csinos arcocskája, finom növésű alakja csakhamar megnyerte iskolatársnői tetszését. Ünnepelték s versenyeztek barátságáért, de azután kezdték észrevenni, hogy a mosolygó arcocska mögött naiv és könnyen hivő lélek rejlik. Perruchon kisasszony növendékei ettől kezdve tréfát űztek uj barátnőjükkel. Megfigyelték, ha abból a nyalánkságból evett, melyet nagyanyja készített számára s ilyenkor mindenféle gúnyos megjegyzéssel illették. Berta ilyenkor elpirult s otthagyta a nyalánkságot, melyet a kis leánykák gyorsan elfogyasztottak. Máskor igy évődtek vele: — Tudnod kell Bertácska, hogy a növést elő lehet segíteni azáltal, ha járás közben folyton a fák tetejére nézünk. Így nőtt meg a zsiráf nyaka is! . . . És Berta megfogadta a tanácsot; peckesen s hetykén kezdett lépdelni s csak akkor vette észre, hogy felültették, amikor hangos kacajt hallott maga mögött. Egy ízben szerelemről kezdtek beszélni előtte. Berta megilletődve hallotta társnői szavait. Olyan szavakat hallott először, aminőket nagyanyjától sohasem hallott azelőtt. — És ha szeretünk, kit szeretünk ? — kérdezte szendén. — Egy szép fiatalembert, aki olyan szépen tud beszélni. — De néha sokat szenvednek a szerelmesek, — szólt közbe egy idősebb leányka — úgy hallom, hogy a szerelmes leányok közül sokan meg is halnak bánatukban. — Es engem is szeretnének ? — kérdezte Berta. — Nem is lehet máskép, csinos leány vagy s gyönyörű hangod van. Valóban szép, csengő hangja volt s nagyanyja házában gyakran elragadta a vendégeket szép énekével. És Berta büszke is volt hangjára. * Közeledett a vakáció ideje. Esténkint egyik leányka társaságában szokott a kertben sétálni. — Tudod, — mondotta egy napon Berta barátnője, — hogy villánkat bérbe adtuk Sylvia kisasszonynak, a párisi Opera művésznőjének ? — Óh ! Énekesnő! — kiáltott fel meghatóban Berta. — Igen. Sylvia kisasszonynak nagy sikerei vannak s annyi pénzt keres, amennyit akar. — Boldog lehet! — Ha nekem hangom volna, én is énekelnék ! — Azt hiszed, én is tudnék úgy énekelni ? i — kérdezte félénken Berta. — Miért ne ? Én a te helyedben felkeres-! ném Sylvia kisasszonyt s kikérném tanácsát. Azt hiszem, szívesen kipróbálja a hangodat s talán magával is vinne. Berta szórakozottan tért haza nagyanyjához. Eljárt vele a színházba s apróra megfigyelte a színésznők ruháját, mozdulatait . . . Egy napon különös dologra határozta el magát, ismerte jól a művésznő villáját s egy délután kiosont az iskolából s elindult Sylviá- hoz. Sápadtan ért a rácsos ajtó elé, szive hevesen dobogott. Egy szobalány fogadta: — Mit keres kisasszony ? — kérdezte Bertától. Belülről megszólalt egy hang! — Engedje be, Emmeline! — Berta egy kis szalonon haladt keresztül s mikor a másik szobába belépett, egy fiatal ember állt előtte. És milyen ruhában ! Feszes, kék selyem nadrág volt rajta s kendő fityegett a vállán. Arcán szomorúság tükröződött s szemei fölé árny borult. Egy munkás külsejű asszony volt vele, aki Sylviának, — mert ő volt a férfiruhában — hozta el a színházi öltözéket. Amikor Berta később egyedül maradt a művésznővel, nagy zavarba jött. Nem tudta, álmodik-e vagy ébren van. Némán várt, amig Sylvia megszólalt: — Mit keresel itt kicsikém ? A gyermekleány dadogva válaszolt: — Látni akarom Sylvia kisasszonyt. — Ah, és miért?
