Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)

1907-07-07 / 54. szám

2-ik oldal. SZATM ÁRVÁRMEGYE. 54. szám azzal, hogy segítsenek alapjában meg­rázni és megrendíteni az osztrák csá­szárságnak, ha nem is régi, de sok vihart látott alkotmányát. Az egyháznak szétválasztása az ál­lamtól, az állandó hadseregnek eltörlése és a többi programmpont merev ellentétbe ál­lítja őket a császár iránti hűségről hires ke­resztény szociálistákkal. Merev és a lehető legellentétesebb követelmények fognak tehát ütközni és hogy e harcból harc és nem béke, különösen pedig nem a bé­kés alkotások kora fog következni, azt körülbelül biztosan meg lehet jósolnunk. Semmikép nincs szándékunk ezért Ausz­triát sajnálni vagy segítségére sietni, maga akarta igy, igaz, hogy a császár szavára, tehát legyen meg az ő akarata. Fogyunk, apadunk. Egy lelkes római államférfiu, ki Karthago fenmaradásában szülővárosának, Rómának ve­szedelmét feltalálni vélte, minden nyilvános szónoklatát imigyen szokta befejezni: „Ceterum censeo Carthaginem delendam esse“. Ettől minden magyar államférfiu leckét vehetne, ha élne. Mi ezt a barbáros szellemtől áthatott mon­dást igy variáljuk: Minden okot el kell törülni a föld színéről, ami hazánkból a kivándorlást okozza“. Álljunk meg egy kissé és vessünk egy pillantást a kivándorló szivébe . . . Mert el­hagyni ezt a szép hazát, melyet ősapáink hulló vérök árán szereztek s oltalmaztak hosszú év ez­reden keresztül, — kivándorolni e szent földről, melynek minden göröngye hazafiságra tanít, maraszt, visszavonz: valóban nagyon kínos el­határozás lehet. Talán a legnagyobb gonoszte­vőnek is megdobban keblében a határnál a szive. A magyar ember földjéhez van kötve, vérmérséklete, szokása, erkölcse, foglalkozása állandóan az itthon maradásra utalják. És mégis fájdalommal látjuk azt a meg­döbbentő emberáradatot, mely tűzhelyét napon­kint elhagyja. Amerikai pénzen megvett embe­ronába került. (No, szép alak lehet azzal a ferde derekával !) — Sárga selyem — sok aranynyal . . . igen finom párisi ruha. (Fehér batisztruha, kék szalaggal, te a szivemhez nőtt 25 koronás ru­hácska !) — Biztosra veszi, hogy ma nyilatkozol. Ugye megteszed ? Igen ? — Megteszed ! (Egy anya, hogy kénytelen legyen ilyenre vetemedni! Szív ! Te szivem ! — ezt kibírod ?) — Megteszem ! . . . Megkérdem, ha akar-e a ... a feleségem lenni ! Erre a befejezésre már sem az anya, sem a fiú nem gondolt semmi titkosat. Az anya ránczos, sovány arczán hirtelen végiggurult né­hány nehéz könycsepp, a fiúnak meg elég fér- fiatlan módon megremegett kétszer-háromszor a fiatal szive. Jó volt, hogy a lámpa füstölögve égett, így legalább az ifjú nem vehette észre a titkos könycseppeket. Az is jó, hogy az ember szive oly bölcs módon a kebelébe van rejtve. Reszkethet és remeghet ott nagytitkosan a megszakadásig . . . A tubarózsa-csokrot Lillykéhez küldték. * Lenkeiné betegen fekszik az ágyban. Jo­lán az asztalra fekteti az épen most átvett ka­mélia-csokrot és felbontva a borítékot a kár­tyát olvassa. A kék szalagokkal és nefeljtsekkel díszített fehér ruhácskája kedvesen illik szőke szépségéhez. — Mit ir, gyermekem ? Jolán olvas: „Örvendetes viszontlátásra, kézcsókkal.“ Nehéz sóhaj hagyja el a leány keblét. Csend van. Igen bátortalan hangon kezdi a beteg. — Bátorság, gyermekem ! Bátorság ! Erre a leány nem fojthatja magába köny­nyeit; reszketve a zokogástól térdel anyja ágya elé. rek hirdetik a lapokban és élőszóval, hogy ott mindenki mily könnyen juthat pénzhez, mily hamar lehet meggazdagodni. Hjah! Aki távol­ból jön, annak szabad hazudni, tartja a köz­mondás. Pedig az egész híresztelés üres, humbug. Aki itt rendesen dolgozik és munkájának gyü­mölcsét megbecsülni tudja és el nem pazarolja azt, az itt is szerezhet vagyont. Hogy ott né­hány ember, vállalkozó, spekuláns rendkívüli szerencsében részesült, az kivételes valami, de aki kenyerét saját keze munkájával megkeresni kénytelen, az ott is csak olyan életet él, mint [ itt, de sokszor még rosszabbat. Ha még csak azt látnok, hogy hajótörött reménységek és kétes egzisztenciák vándorolnak ki, úgy még hagyján volna, mert ezen esetben Amerika szemetünknek levezető csatornája lenne. Azonban a dolog nem igy áll, mert 40—50 hold földdel bíró gazdák eladják ingó és in­gatlan vagyonukat s veszik a vándorbotot és indulnak Amerikába. A kormány nehézségeket gördít ugyan a kivándorlás elé, gátat is igye­kezik annak vetni, de minden törekvés, minden intézkedés hiába való: a nép gondoikozása meg van mételyezve, félre van vezetve. Hogy a Cunard Linie ezentúl nem 290, hanem 300 koronáért fogja a pasasokat szállítani Ameri­kába, vajmi keveset változtat a dolgon, mert 10 kor. ide vagy oda úgysem számit. Más in­tézkedés kell ide. S ha ezt keressük, okvetlen arra a gondolatra jutunk, hogy a kivándorlás nem ok, hanem okozat. Az okot enyésztessük el és megszűnik az okozat. A legelső ok, mely a kivándorlást táplálja, a gazdasági kényszerűség. A paraszt ember nem szemtimentális, és mégis megható látni, mikor a falu határán megcsókolja a falu nevét jelző festett fát és leborul arra a földre, melyet 40—50 krajcár napszámért évekig kapálgatott. Az igaz, most már mások az állapotok, 3—4—5 korona napszám nem ritka dolog, de annyival drágább is lett minden élelmi, ruházati és más cikk. Az oka, mint mondtuk gazdasági, tehát olyan intézkedéseket várunk az állam, vármegye, városok, községek és magánosoktól, melyek a gazdasági helyzet javulására vezetnek. Mert ilyenkor hiába hivatkozunk a hazaszeretetre, az ősök vérével megszentelt drága földre, az éde­— Anyám! Jó anyám ! — Szereted — tudom! De mikor soha­sem lehettek egymáséi! Jó, nemes, tiszta gyer­mek ő is. Örömmel elszenvedne melletted akár­milyen nyomort ... de mikor a sors még ezt sem engedi meg nektek! Özvegy anyja, az a néhány száz korona nyugdíj, a hat kiskorú testvére! — Ne sírj, gyermekem ! Jenő nem cselekedhet másképen! — Nem sírok már anyám! — mondja zokogva Jolán. — Nem mondanám egy szóval sem, hogy menj hozzá a Havranek fiúhoz, ha egészséges volnék! Megéltünk volna szegénységünkben tisztességgel ezután is úgy, mint eddig! De nézd: bajom erősebb nálamnál. Érzem ! Ma­holnap itt hagylak és nem akarom, hogy egye­dül állj a világon. Kis szünet. Jolán csendesen sir. A legszebb volna ugyan azzal végigjár­hatni az élet kemény útját, akivel szivünk lel­künk Isten akaratából összeforrt! De mikor ez oly ritka esetben lehetséges e földön . . . Az asszony elhallgatott. Ugyanakkor ko­pogtatottak az ablakon. Jolánért jöttek. A ba­rátnője az anyjával. Jolán hamarosan letörli könynyes arczát, magára veszi télikabátját, ke­zébe a kaméliás-csokrot és a kis kék selyem álarczocskát, kezet csókol anyjának és kifelé indul. Anyja kissé reszkető hangon bátorítja: — Bátorság gyermekem ! — Az élethez egy kis erő, egy kis bátorság kell! * Cilly szülei a szalonban ülnek. Komoly beszéd foglalkoztatja őket. Meglátszik az ar- czukon. A férj: Ott van az anyja, ott a hat kiskorú testvére. Ki fog godoskodni róluk ? — Ö! — Hát persze, hogy ő! — Hiszen kötelessége. Csakhogy kinek a pénzén fog gondoskodni az egész családról. A miénken! Igen, a miénken! sen zengő hazai nyelvre, mert az ínséges ember­nek munka és kenyér kell s ha ezt megkapja fejét kalandokra soha sem adja. Igen, munkát kell adni a népnek s akkor nem lesz kénytelen kivándorolni. Ám mégis mit látunk ? Ha vala­hol nagy erdőirtás és feldolgozás van, ha uj vasutakat építenek az országban, ezrével özön­lenek ide és hoznak idegen munkásokat. Valószí­nűleg azért, mert a vállalkozó olcsóbban jön ki igy. Ebben rejlik a baj. Minálunk nincs fajszeretet, nemzeti összetartósági érzés. Ha az idegenből került áru rosszabb a hazainál, még akkor is azt vesszük, mert büszkélkedünk avval, hogy bécsi vagy párisi a kalapunk. Egészen más az osztrák, az olasz stb. Ezek nélkülözhetetlen élelmiczikkekért küldik csak pénzüket idegenbe, egyebeket otthon szereznek be. Ha tehát a ki­vándorlást megakarjuk szüntetni, akkor — egy nagy csomó állami feladatokon felül, melyeket itt ezúttal nem tárgyalhatunk — lássuk el a népet elegendő munkával, tanítsuk meg gaz­dálkodni, keresményét megbecsülni, világosítsuk fel a népet a szövetkezési eszmében rejlő erő nagy előnyére, amikor házi szükségletét, sőt pénzét szövetkezeti utón sokkal olcsóbban szerezheti igy bé. A kivándorlás megakadályozásában a ta­nító is élénken részt vehet. A tanító a falu esze. Ö világosítsa fel a népet, tanítsa a felnőtteket, irányítsa a serdülőket. Gondolkozzék arról, mi­képpen lehetne a falu népét uj keresetforrások­hoz juttatni, erkölcseit szeliditeni, pálinka ivásról leszoktatni, takarékosságra megtanítani. Ha a keresethiányon segítve lesz és a nép az itt el­mondott átváltozásokon keresztül ment, akkor bizonyára sok magyart tarthatunk vissza a ki­vándorlástól. A baj teljes megszüntetéséről persze ma már szó sem lehet; hiszen erre csak virágzó hazai ipar volna képes, sőt tán még az sem egészen. De ha az állam, a vármegye város, a község, a magános és a néptanító megteszik a reájuk háramló kötelességeket, akkor a kiván­dorlás a lehető legkisebbre fog összezsugorodni. És ha látja az ifjú, a nép, hogy az idegen ország nem jobb, nem szebb, nem ád többet, mint a mienk; ha meggyőződik arról, hogy e hazában minden takarékos és munkás ember boldogulhat; úgy bizonyára erősebb rendsza­bályok nélkül is fölhagy kivándorlási szándé­kával s e hazának lakosa, hive marad örökké. Az asszony: De ha már most ez nem le­het másképen ! Ha ezen már nem változtatha­tunk ! Az a leány! Az az önfejű gyermek! De nem kellett volna engednünk! Miért vagy az apja? Hát férfi vagy te? Még ezzel a csitri leánynyal sem tudsz elbánni! A férj: De ha már most ez nem lehet másképen! Hiába minden okoskodás! Tudod ilyen önfejű! De te, te nevelted beléje ezt a szörnyű önfejűséget! Az asszony: Ne beszéljünk olyan dolgok­ról, amelyeket megváltoztatni már úgyse lehet! Az inas belép. Átadja a Kovács dr. által küldött tubarózsa-csokrot és távozik. Az asszony kezébe veszi a csokrot. — Beviszem neki: — De ne zaklasd, ne kínozd azt a gyer­meket! Tudod, milyen hirtelen ! Hirtelenségében még kárt találna tenni önmagában! Az anya belép Lilly szobájába. Lilly épen magára veszi a hires párisi ruhát. Amint anyja kezében megpillantja a csokrot, feléje rohan. — Jenőm küldte! — Igen, gyermekem. De kötelességemnek tartom téged még egyszer figyelmeztetni . . . — Anyám! — szakítja őt félbe Lilly erős dühvei és oly mozdulatot tesz a kezével, mintha az épen felvett ruhát le akarná tépni magáról. — No jól van, jól van! Ne légy mindjárt oly izgatott. Siess! Apáddal készen vagyunk már. Nyolc óra elmúlt. A kocsi is készen vár. Siess Lillykém ! — szólt és visszatért a szalonba. Lilly ajkaihoz emelte a csokrot és aztán sietve fejezte be öltözködését. * Dehát mi történt voltaképen az álarcos­bálon ? Erős pletyka járta véges-végig a termet, midőn Lilly kebelén a kamélia-csokrot, oldalán pedig szakadatlanul Jenőt; Jolán kebelén a tubarózsa-csokrot, oldalán meg a Havranek Lu- lut látták.

Next

/
Thumbnails
Contents