Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-06-23 / 50. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. * *Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a.i ----- Telefon szám: 58. ~~ Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. ===== Kéziratokat nem adunk vissza. . ■ Felelős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Föniunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintav Kálmán. Előfizetési árak: I; Egész évre .................................................... ; Félévre .......................................................... I Negyedévre..................................................... — ........ Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. A kerékkötők. Nagykároly, 1907. junius 22. Forró indulatának, fegyver és-kard- csörtetés között született meg a koáliczió, mely a nemzet életerőinek, tápláló forrásainak rablómódon való kiaknázásának útjába, élő felkiáltójelként „hands offu-ot parancsolt a nemzeti hatalom bitorlóinak. Ezeket a szegénylegényeket a nemzet itéiete leseperte ugyan a hatalom polczá- ról, száműzte őket a husosfazék mellől, melyből az ország rovására 40 évig lak- mároztak. De a bűz, Augeász istállójának a bűze még mindég itt lebeg felettünk, megfertőzteti a levegőt. Vihar, szélvész kell, hogy ezt a levegőt, a felhalmozódott indokot elseperje: csendes légáramlat nem viszi el innen. A regeneráció összes erőinket kötné le még akkor is, ha nem akadnának minduntalan alattomos gáncsvetők, aljas cselszövők, kötnivaló kerékkötők. Azt mondják, hogy ez a megkötött kezű kormány egyetlen vonással, egyetlen szivacstörléssel semmisítse meg a negyven éves bűnös korszak felhalmozódott vétkét. Azt óhajtják, ami erkölcstelenséget a szivekbe és fejekbe hosszú uralmuk alatt beleplántáltak, amivel a nemzetnek vérét megfer.őzteíték, azt a jelen kormány egyetlen kézintéssei eltörölje, megsemmisítse. A beteg tesiet meggyógyítani, ha a baj lokális jellegű, s csak kis térre szorítkozik, — megtörténhető dolog. De ha a romlott vér a baj: a test minden tagjába már széíhurczolta, mint azt a sza- 1 badelvü, haladópárti és darabont korszak alacsony eszméi tették, ott a gyógyítás illuzióssá válik, de legalább is hosszú gyógykezelést vesz igénybe és a hagyományos vértranszfuzio operácziója feltétlenül szükségessé válik. A politikai vértranszfuzio pedig nem egyéb, mint a nemzet törvényhozásából eddig kirekesztett uj, friss erőknek a törvényhozásba való bevonása. Kik eddig csak „extra maros*' állottak, azokat feltétlenül be kell engedni hazafiságunk sánczaiba, politikánk-váraiba, mert nem az erők szétforgácsolódása, hanem tömörülése nyújtja az akarat győzedelmét. Mi nem féltjük hazánk ezer éves alkotmányát a szocziálistáktól és eszméiktől. Ami jó, ami korszerű, ami az állam előnyére, egészségére válik, azt előbb vagy utóbb úgy is törvényhozásilag rendezni kell. A rossz, a penészes részt pedig ellökjük. Ami a szoczialismusban reális, erkölcsös alapú volt, azt a müveit nyugat feldolgozta az államgépezetén s ott a nép jóléte kevés kívánni valót hagy fent. S mivel mi mindenben a nyugat tanítómestereinek útmutatására utalva vagyunk, ezen eszmeáramlatok elől sem zárkózhatunk ei. A husosfazékok mellől elzavart kétes alakok kihívó, valóságos haladópárti szemtelenséggel kérdik az önzetlen hazafiságáról ismert kormányt, hogy hol a béke, hol a rend, hol a kibontakozás, hol az alkotmánybiztositék, az adóreform, az általános titkos választás, melynek megteremtésére vállalkozott. A jóakaró segélyt nem ajánlják fel, hanem aljas módon belekapaszkodnak az államgépezet kerekeibe és felesleges ballasztként csüngenek azokon. Alulról és fölülről gördítenek akadályokat a békés kibontakozás elé. Alulról, hogy felhajhásszák a képzelt sérelmü tömegeket és az amúgy is vérmes reményeik, alacsony ambíciók csalmata- gába maszlagot kevernek, amitől teljesen elveszítik fejüket; olyat kívánnak, amit az állam rovására poiitikai öngyilkosság nélkül megadni lehetetlen. Fölülről, hogy gyanakvóvá teszik az úgyis Argus szemű osztrák sajtót, közvéleményt és a koronát. Hirdetik, hogy a népiskolai javasNézz a keresztre! Ha az élet sok baja, gondja, Össze törte a lelkedet, Nézz a keresztre ! — s merits erőt: Az Ur még többet szenvedett. Ha utad szived vére jelzi, Mert megszaggatá a tövis, Nézz a keresztre! — s vigasztalódj: Hisz’ hullott az Ur vére is. Ha elhagyott minden barátod, S ellened fordult a világ, Nézz a keresztre! — s ne panaszkodj: Ő Isten volt s megtagadták. Ha itt a vég és elkeli hagynod E jajjal tele életet, Nézz a keresztre! — elhangzott ott is E szó, hogy: bevégeztetett. S ne aggasszon a másik élet, Hogy ott a síron túl mi van ? Nézz a keresztre! — hozzád szól az Ur: „Velem lész a paradicsomban“. Gulácsy Ilona. Jancsi... Szomorú, egyszerű kis lakás . . . Majdnem siralmas csend és béke volt mindig közöttük. Így élt az öreg apa, egy szorgalmas gyári hivatalnok három gyermekével. . . Pár nap óta még a szokottnál is nagyobb volt a csend — lábujjhegyen lépdeltek— nagy betegük volt. Jancsi, a legidősebb fiú betegen feküdt. Mellette voltak hű társai, a könyvei, melyekből ezelőtt oly szorgalmasan tanult és mellette voltak testvérei és apja. Fájdalmas szívvel ültek körülötte, szenvedtek a beteggel, hisz’ szegény úgy vergődött a nagy testi kínok közepeit. El-elnézte az öreg apa fiának bus, lemondástelt arczát, könnyes szemmel néztek egyik a másikára. Látszik, hogy a beteg nemcsak testi bántalmaktól, hanem belső lelki fájdalmaktól, vágytól szenvedett oly kínosan. — Mondd édes fiam! — szólította meg gyengéden apja — nem kívánsz te valamit, ar- czodról úgy ri le valami vágy. Beszélj, szólj atyádhoz, hisz tudod, mennyire szeretlek. Bágyadtan nézett fel atyjára a fiú, erőt véve testén, lelkén. — Igen atyám, van egy nagy, nagy vágya lelkemnek, de alig merem neked bevallani. Igen! látni, ölelni szeretném még egyszer anyámat, írni szeretnék neki, kérni, hogy jöjjön el fiához ! Oh nem! ő nem fogja e kérésemet megtagadni. Az öreg minden szó nélkül papirt és tollat adott a betegnek és ez reszkető kezekkel írni kezdett: Édes anyám 1 Tiz esztendeje, hogy elszakadtunk egymástól; az én gyermeki szivem azonban mindig veled volt, szeret és imádkozik éretted és boldogságodért. Úgy vágyódtam mindig utánad, írtam is neked, hogy látni szeretnélek — de te nem jöttél soha, soha . . . Haragszol reáin ugy-e ? Pedig én oly ártatlan vagyok. Most utoljára ez életben kérlek, esdek hozzád, anyai szivedhez, jó lelkedhez fordulok, jöjj el hozzám, ki nagy betegen fekszem, hogy utoljára láthassalak, hogy még egyszer szemeidbe nézhessek és lelkemmel ölelhesselek. Várlak epedve, édes jó anyám, hűséges fiad Jancsi. Fáradtan visszadült a beteg párnájára, a levelet odaadta apjának, ki elküldte azt. És múltak a napok ... A fiú nagy lázban feküdt, örökösen anyját hívta és várta. Ha aludt, mindig oly boldognak, nyugodtnak látszott, álmában bizonyára anyja volt mellette és csókolgatta beteg tagjait. A beteg ereje egyre fogyott, de meg nem szűnt beteg lelke összes erejével várni édes anyját. És várta, várta — és anyja helyett jött a rideg halál. Meghalt anyja nélkül, anyja csókja nélkül. Meghalt epedő vágya teljesülése nélkül . . . Nem jött el hozzá anyja, nem bo- csájtott meg neki, az ártatlannak. * Egy szép kis faluban volt postamester Dukay János. Kötelességtudó, szorgalmas ember volt. Szerette nagyon feleségét és három gyermekét. Jó asszony volt a postamesterné is, bár a falu rossz nyelve egyre sugdosta, hogy nem érdemli meg ez az asszony azt a jó embert. De a postamester nem hallgatott senki szavára, látta, hogy felesége jó hozzá és gyermekeihez, hát szerette és boldog volt vele. Egy
