Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-06-09 / 46. szám
46-ik szám. SZ ATMÁRVÁR MEGYE. 3-ik oldal. zsidókat egy és ugyanazon veszély fenyegeti, mert rövidesen mindketten áldozatul fognak esni a magyarok sovinizmusának Ez ellen pedig — a Vojvoda agyveleje szerint — legjobb védelmi eszköz lenne, egy zsidó nemzetiségi párt megalakítása és az oláhokkal való együttműködés. Az agitátor persze azt hitte: fején találta a szeget, de már a következő percben hosszúra nyúlt ábrázatja, mert azt a határozott feleletet kapta, hogy a zsidók a beolvadástól nem félnek sőt ők maguk is azután törekszenek ; a zsidók e hazában soha nemzetiséget nem képeztek; a zsidó vallásu magyar állampolgárok a politikai hitvallás mezején sokféleképen megoszolhatnak, de a nemzetiségi politika szekerét sohasem fogják tolni. Evvel ajtót mutatott Vojvoda urnák . . . Ez a szövetség keresés ránk nézve elég kedvező jelenség, mert ha Vajda, Pap, Csicsó és társai az ország határai között kénytelenek szövetséges keresni, akkor kifelé már rosszul állhat a dolguk. Egy idő óta a hazaáruló kerülgette a képviselőház tájékát, mert érezte, hogy feje felett villamos felhők tornyosultak s hogy már nagyon sok van a rováson. A koronázási jubileum előtti napon több jómadár barátja társaságában bemerészelt a Házba menni, a mi érthetőleg óriási kavarodást okozott. A többszöri felszólítás, hogy hagyja el helyét és ne fertőztesse meg jelenlétével a Ház levegőjét, — siker nélkül maradt. Ekkor az önérzetes függetlenségi képviselők egész tömege gyalá- zásokkal és szitkokkal kikergette az ülésteremből, ahová remélhetőleg többé lábát nem teszi. Az oláh képviselők ez arcátlanságát figyelemmel kisérve, bátran feltehetjük ezt a kérdést: Van-e nálunk oláh kérdés, mi annak a lényege, mi táplálja és mi az ellenszere ? Az első kérdésre kénytelenek vagyunk minden optimizmust félre tenni és igennel felelni, azonban háttere sokkal sötétebb, mint azt a felsőbb körökben gondolják. Igenis, van oláh kérdés, mely a magyar nemzet fáját századok óta következetesen szívja, rágja mint a szú a fát és elpusztítással fenyegeti. Hiszen szemünk előtt olvad be a magyarság az oláh testrészbe . . . Ahol valamely községben az oláhok többségben vannak a magyarok fölött, ott a magyar nép rövidesen beleolvad az oláhba. Megyénkben, de kivált Erdélyben egész vidékek oláhosodtak el és a népnek magyar ősöktől való származását erőszakosan elferdített magyaros hangzású nevek és jelek mutatják. Avagy a Vargák, Szabók, Asztalosok, Lukácsok erőszakos ellatinosodás jeleit mutatják ? Magyar vér csörgedez ezeknek hogy az agyvelődben hogyan alakulnak az érzéseid, gondolataid és az ujjaim hegyén szeretném érezni az idegeid rezgését, mikor ölellek ! , — És te fogsz bonczolni, engem édes ! Te — És Cecil ezt gyöngéd, kérő hangon mondta és hangjában mégis volt erő és meggyőződés. Tamás tudatából Cecil élő én-je kikapcsolódott és képzelete csak az emberi test anatómiai és művészi szépségeivel foglalkozott és szinte gépiesen mondta: — Igen ! Én. Én foglak bonczolni! Cecil behunyta a szemeit és e perczben úgy tetszett, mintha már nem élne. Szemgödrei beestek és az orra élesen és hegyesen vált el a párna meleg, sárgás színétől. Egész testén hideg áramlatot érzett és azt gondolta, hogy igy hal meg az ember. Megborzadt és fázott. A száját kinyitotta és amint mélyen lélegzett, látni lehetett nevető fogait. — Éles késsel föl fogod vágni a mellemet. Akarom, hogy a kezed véres legyen ! Érted? Akarom. Ki fogod venni a szivemet — nézd meg! Én tudom, hogy tiszta, óh én tudom ! Jöjj ide, — csókolj meg, — ígérd meg — mondta Cecil és Tamás felé nyújtotta a kezét. — Te bolondos leány! — mondotta Tamás és mosolygott. — És én látni fogom, mikor a hófehér asztalon fekszem és te a szivemet vágod ! És mellettem fog állani a szűz anya és én azt fogom neki mondani : Üdvöz légy Mária! És ő mosolyogni fog reám, mert ő tudja, hogy a szivem tiszta és fehér mint a hó! Tamás megcsókolta Cecil mindkét tenyerét és hallgatott. — Jöjj ! Ölelj meg ! Jöjj ! Jöjj ! (Folyt, köv.) ereiben, de érzelemben és szívben eloláhosod- tak. Hiszen sokan tudják még az oláhok közül, hogy ősük magyar volt s ez bizonyos büszkeséggel el is tölti őket. Igen, de nem volt iskolájuk, nem volt papjuk, nem volt tanítójuk, hát az oláh beszerikébe mentek s las- san-lassan oláhokká lettek. Az oláhkérdés különben képzelt nyelvi sérelmekből keletkezett. Az állam nem volt hajlandó az unió létrejötte után beleegyezni abba, hogy az oláhvidéki községi és állami iskolákban oláh legyen a tannyelv. Nohát ez hallatlanul impertinens kívánság is volt. Később az volt a panasz, hogy a közigazgatás nyelve miért magyar és nem oláh s miért nem nevez ki az állam több oláh tisztviselőt ? Ez utóbbira nézve neheztelésük jogos alappal birt, de a dolog nem az államon, hanem rajtuk múlt. Oláh ember nem neveli fiát hivatalnoki pályára: lesz belőle ügyvéd, orvos, pap, tanító. Más pályát nem igen választ. Ezek képezik az oláh intelligenciájának magvát. Magyarországban lakik 3 millió oláh alat való s ezek közül — statisztikailag kimutatható — a középosztály 10000 lelket teszen. Ebből 6—7000 a pópa és dász- kál — kik a pór és középosztály között átmenetet képeznek — a többi ügyvéd, orvos stb. Ez a pár ezer ember teremtette meg önző céljaik kielégiíáse végett az oláh nemzetiségi kérdést. Ezen élősködnek. Ez ad nekik kenyeret, hivatalt, jövedelmet és tekintélyt a nép előtt. S miután ezekről lemondani nem szándékoznak, tehát az oláh nemzetiségi kérdés nem fog egyhamar a politikai szemhatárról letűnni. Különösen ezen utóbbi 3—4000 ember tartja vasmarokkal, oroszlánkarmoKkal a 3 millió műveden tömeget. Pap és tanító is kétségkívül nagy befolyást gyakorol erre a tömegre. E tekintetben ők valóságos versenytársak. Előbbi butaságban tartja, hogy kizsákmányolhassa, utóbbi is részt kiván a csendes gibickedésért s innen van a gyakori összeütközés oláh pap és tanitó között. A tanitó létezésének minden szálát a pap kezében látja összpontositni s azért szívesen menekülne karmai közül. „Azt hiszik, hogy mi nem örülünk az uj népiskolai javaslatnak“ — mondta nekünk nem egy oláh tanitó — hiszen a mi előnyünk, a mi fizetésünket akarja megjavítani. De mit tegyünk? A pópa azt hirdeti, hogy a törvény elveszi a nép nyelvét és ha ezt nem akarják megengedei, akkor az eklézsia nagyobb fizetést kell hogy adjon a tanítónak, mint a papnak. Már pedig az oláh szívesebben fizet pásztorbért, mint tandijat. Pap és tanitó végzi az oláh nép irásügyeit s ezt zsírosán megfizettetik maguknak ! A másik faktor, mely a szegény oláh vérét szívja, kis földecskéjét elárverezteti s potomáron megveszi az oláh fiskális. Ez a bocs- koros oláh réme. Mint az éjjeli pillangók a gyertya tüzébe, úgy ezek az oláh ügyvéd karjaiba hullanak, ahonnan csak csupaszon mene- ; külhetnek meg. Tessék csak nemzetiségi oláh vidéken utána nézni a telekkönyvekben, hogy kik ott a legnagyobb telekkönyvi tulajdonosok és mennyiért szerezték azt a rengeteg birtokot ? Mert ez a birtokszerzés is erős agitaciónális eszközt képez az oláhoknál. Felismerték a kis- birtok jelentéktelenségét és erős közép és nagy- birtokos osztályt akarnak szerezni mások bőrén. Persze, akié a föld, azé az ország, a hatalom. És ezen a törekvésekben igen jelentékeny szerepet visznek a nemzetiségi bankok : az Albina, Ardeleana, Patria, Communa, Lugosana, Aradiana, Arina stb. Ezeknek a bankoknak csendes ügynöke a pap és tanitó. Mihelyt neszét vették, hogy valamely bocskoros oláh pénzszűkében szenved, rögtön felajánlják szolgálatukat s olcsó kamatú pénzhez juttatják a boldogtalant. S ha a jámbor egyszer léprement, könyörtelenül belépusztul az adósságába. Irásdij, intés, kamat, tőketörlesztés, óvás s kezelés csakhamar kimeríti a hitelét. Dobra kerül a pár holdnyi föld s megveszi az oláh ügyvéd vagy a bank. Ezek a bankok élő fészkei az oláh aspirációknak s a kezeik között levő közvagyonból már nem egy oláh képviselő lett megválasztva. Mellesleg említem, hogy a legtöbb oláh képviselő oláh bankigazgató is. Ekkor oda áll mellé a pópa, a dászkál, a fiskális, az igazgató, a Vajdák, a Pap, Csicsók, a Maniuk, a Vládok s rámutatnak a magyarra, az ungurra, hogy ő az oka keserveidnek, nagy adót rótt szegény népre! Persze, aki bajban van, soha sem magában, hanem másban keresi a szerencsétlenség okozóját. Az oláh is olyan. Keze ökölbe szorul s a cine- mintyét veszi ajkára. Szivében keserű gyűlöletet érez minden ellen, ami magyar. Gyermekét pedig a pap szavára halgatva világért se küldené magyar iskolába, mert megtalálnák ott rontani a kis mezitlábos porontyot. Az elemi s gymnázium tanügyet az lassan-lassan állam vegye át. Ez az államot nem terhelné túlságosan, mert a jelengi tanügyi jövedelmet is vegye át. Az iskola az oláh egyházak azon eszköze, mellyel a dákóromanizmus szarvát megnövesztette ; ezt el kell venni attól az egyháztól. Csak olyan egyház tartson főiskolát, melynek hazafiasságáról meg vagyunk győződve. Az állami iskolák magyar tanitói a fiatal nemzedéket más irányban nevelnék s a nevelés hatása a családban is érezhetővé válnék. Minden elemi iskolában már a második osztálytól kezdve a tannyelvnek magyarnak kellene lennie. Az oláh nép, mely szivében elég jó és becsületes rá van bízva minden tekintetben papjára és tanítójára. Ezeknek a karmai közül kell őket először kiszabadítani, s akkor az oláh — mint nemzetiség — és magyar, mint őszinte békejobbot nyújtó között az áthidalhatatlan űr mielőbb magától el fog enyészni és a magyar állam 3 millió boldog polgárral gazdagabb lesz. Politikai forgácsok. A magyar nemzeti politika ragyogó napja elé gyanús felhők vonulnak. Most még nem sötétek, de rövidesen azzá lehetnek. A politikai barométer depressziót jósol, mely Bécs felől indult ki s rövidesen Budapestre fog érkezni. Hogy a légnyomás okozta idő változás milyen lesz, mit fog eredményezni, azt egyelőre homály fedi. Hogy simán, zajtanul nem fog fejünk fölött elsuhanni, arról biztosak vagyunk. Árnyékát azonban már előre veti reánk s erősen hozzájárult a felmelegedett kedélyek lehüsitésé- hez. Fényesen, világraszólóan akartuk volna Ő felsége koronázásának 40-ik évfordulóját meg ünnepelni, de a hűvösre vált idő miatt az összezsugorodás stádiumába lépett a nemzeti reménység jókedve. A Nap, mely állandóan távol van tőlünk immár közelről süt reánk ős Budavár ormáról és nem lehetetlen, hogy sütése nyájas, jóságos lesz és nemzeti éltető elemük forrásává válik. A magyarok istene óvja e hont és királyát a nyomott hangulatok kellemetlen érzéseitől. * * * Junius 8-án volt 40 éve, hogy I. Ferencz József királyunk fejéretette a nemzet Sz. István őskoronáját. Ugyan micsoda nemzetoszlopok övezték akkor a trónt, melyek ilyen roppant erőt elbírtak ? !... Micsoda büvszert használtak az akkori tanácsadók, hogy a király és a nemzet szivét elválaszthatlanul egybeforrasztani képesek voltak ? !... Az osztrák császár tudvalevőleg kemény legény volt még akkor, s mégis hogyan lágyították meg aczél szivét a bálványozó magyar nemzet iránt ? Ezt a hisztóriku- sok nem tudják s a titkot a vegyészet konyháján lesték el. íme a recept : Vegyünk egy kis kőniggrdtzi tüzet, vegyitünk bele olasz gyakorlat módszerével egy kis clumi ködöt és berlini kéket és megkapjuk eredményül az 1867. junius 8-át. * * * Nemzeti kormányunk friss, ozondus levegőt akar a magas régiókból a nemzet testébe bevezetni. Ezen éltető elemnek a neve : alkotmány biztosíték. Létezik e bármily egyszerű gépezet is biztosíték nélkül ! Elkezdve a legprimitívebb eszköztől, az emberi elme legkomplikáltabb találmányáig, egyik sem nélkülözheti a biztosítékot. Mi e biztosítékot éppen a királyi hatalom tiszta és mocsoktalan kezelésére és gyakorlására akarjuk berendezni. Kívánjuk, hogy a Sz. István koronáját gáncs, piszok, szemét, ne érhesse. E végett kell az alkotmánybizto- siték. És akinek érdekében akarjuk, az vetne gáncsot az elé ......................... * * * A néppárt erős támadást intézett Just Gyula a Ház elnöke ellen, mert egy néppárti szónokot arra figyelmeztetett, hogy maradjon a tárgynál és ne kalandozzon el a lényegtől.
