Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-05-02 / 35. szám
Nagykároly, 1907. májns 2. 35. szám. III. évfolyam. ■*5 POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. ............Telefon szám: 58. —:—................ Hirdetések j utányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér.------ Kéziratokat nem adunk vissza. ....... Fe lelős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Főmunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán. Egész évre Félévre Negyedévre Előfizetési árak: Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. A honszerző Árpád. Nagykároly, 1907. ápril. 30. Ezer év még a népek életében is sok. A lefolyt ezer év alatt népek tűntek le és újak jelentek meg a világ nagy színpadán. Nem egy közülök tüneményes pályát futott meg. De pályája a meteoréhoz hasonló. Szereplése korában határa nagy, neve retteget, rövid idő múlva azonban nevénél egyébb alig hirdette egykori létezését. így tűntek el a rokon népek közül a hatalmas hunok és a gazdag avarok. Nagy fejedelmeik Attila és Baján vérrei írták be nevüket a népek történetébe. Attila nevét is alakját megőrizte a németek nagy hőskölteménye, a Niebelungen lied. Baján ennyi megtiszteltetésben nem részesült, ot a történetbuvároknak kellett kiásni sírjából. Árpádnak, a magyar honszerzőnek a nevével nem ijesztgették az anyák gyermekeiket. A népek nem átkozták felperzselt falvaikért s leölt rokonaikért. S mégis emléke dicsőbb s tiszteletre méltóbb, mint akár Attiláé, akár Bajáné. Attila és Baján nagy birodalmakat alkottak, de alkotásaik alig élték túl őket. Árpád állandó hazát szerzett a sokat zaklatott magyarságnak. Attila és Baján ídeig-óráig összefűzték a nekik hódoló népeket. Árpád oly szervezetet adott népeinek, hogy az immár ezer év viharát állotta ki hősiesen. A hun és az avar nép nem alkotott, csupán rombolt. A hasonló természetű és jellemű magyarság belépett a kultur- népek sorába. Sőt többet tett, évszázadokon át védelmezte az elfogadott műveltséget, és keleten ennek a műveltségnek a zászlaját diadalmasan hordozta meg. A magyar nép e jövőjében nem kis része van Árpádnak. Az ő neveinek és tetteinek a megörökítésére nem szükséges az érez, a kő; méltó hirdetője dicsőségének népe, tne'_ ei állandó, biztos révbe juttatott. Tehát akkor minek ünnepelünk, talán felesleges is? A legkevésbé sem. Eltekintve attól, hogy nagyjaink ünneplésével csak önmagunkat becsüljük meg, nekünk magyaroknak még sajátságos okaink is vannak. Kivételes a magyarság helyzete. Árpád, a honszerző ezer év előtt halt meg. Népe állandóan meg tudta tartani a szerzett hazát. Időnkint Kelet-Európa sorsát irányította. A vendéget, bárhonnan jött, szívesen látta, a keblére .ölelte. Többet tett, osztályossaivá tette jogainak. Testvérét látta benne, mintha együtt jöttek volna Ázsiából. Nem válogatott. Oláh, tót, német egyforma elbánásban részesült. Mi lett a jutalma? Farkas kölyköket táplált, akik felnőtt korukban annyjukat támadták meg. Merő hálából kétségbe vonják az országhoz való jogát. Az országnak ezer éven át hivatalos nyelvét mellőzik, támadják, sőt kicsinyük. Megfeledkeznek, hogy a magyar korona védelme alatt tollasodtak meg. S szabadon éltek már akkor, midőn fajrokonaik még jóformán a szabadság fogalmával sem voltak tisztában. Rendezett államba jutottak a mostoha viszonyok közül. Hazát nyertek a hazátlanok. Úgy látszik nagyon megszerették a vendéglátó házat. A régi gazdának a szűrét szeretnék belőle kitenni. Ez jószívűségünknek, vagy mondjuk gyengeségünknek a bére. Türtük a harapásokat. Áz ordító farkaskölyöknek húst dobáltunk, mikor dorongot kellett volna ráfognunk. Ezek a viszonyok teszik kívánatossá az ünneplést. Ország-világnak hirdetni kell, hogy már ezer év előtt államot alkotott itt a magyarság. S az államot Talány. Szerelmednek ha fonnyad s elvirult Hiába keresed nyomát, Mint egy elsárgult szirom megmaradt, Kábítón édes rózsaillatát. A szerelemnek múltja nem lehet: Örömnek csak jelene van; Könnyű lába iramlik s elsuhan A tűnő perccel halkan, nyomtalan. O, a boldogság és a szerelem Színes, megfejthetlen talány; Ha egykor szerettél s már nem szeretsz, Hogy igaz volt, el sem hiszed talán. Ki tudná felkutatni tengeren Rég elhaladt hajó nyomát. Vagy hogy sebes szárnyával a madár Egykor vájj merre szállt a légen át? . . . ffl. Korniss Aranka. Májusi éjszaka. Nincs szomorúbb, szivhasogatóbb, mint egy^ötét-sötét májusi éjszaka. Mikor mindenütt sötétség van. Sem holdfény, sem csillag, csak sivár, üres semmiség, a mely oly mélységesen mély és ijesztő. Egy ilyen sötét, sivár, szürke éjszakán egyes-egyedül ülök kis szobámban. A lámpafényt is bevontam egy sürü fekete kendővel, legyen hát minden színtelen és szomorú. Bámulok, bámulok bele a sötét éjszákéba. Kinyitom ablakomat, hadd jöjjön be egyszerre az egész sötét éjszaka, ide mellém; mert csak ide illik, a megtesült fájdalom mellé. Ma úgy tűnik, mintha soha többé nem lenne világosság, sem napfény, sem csillag és soha többé nem hallatszanék madárdal; nem lenne virágos mező, csak mindig ilyen szomorú, szürke egyformaság, melyből soha ki nem lehet gázolni, mely mintha csak azt mondaná: „eddig és ne tovább!“ Rémesen tátong előttem a mély sötétség, misztikus erővel vesz körül és győz bus lelkem felett. Teljesen hatalmában vagyok. Kinoz és egyre gyötör kegyetlenül. Fáj a lelkem! Sir a szivem! Oh menynyire fáj egy ilyen májusi éjszaka! Lelki szemem a sötétségen keresztül is tisztán látja egész múltamat, jelenemet s jövőmet. Egy láthatatlan kéz hozott lelki szemeim elé nagy-nagy képeket. Egyiket hozza a másik után és egyik szomorúbb, gyászoszabb a másiknál. E képek az életem képei. Az élet maga, a Sors keze ecsetével lelketlenül festette csupa gyászos, sötét színekkel. Alig van köztük egy- egy színes. Legtöbb a fekete, a szürke, egy-egy kis fehérség tükrödzik, kevesebb zöld, rózsaszínű és piros. Össze-visszás keverék, hogy azt sem tudom, milyen szin is az vájjon, avagy csupa könny-felhő-e és sürü bánat és fájdalomból szőtt fátyol, mely mindegyiket borítja és húzódik mindegyiken keresztül. És mégis szeretem ezeket a szomorú képeket, a bánatos múltat szenvedéseivel, bánátával, gyötrődéseivel együtt, mert hisz ekkor boldog is voltam, élt még anyám, ki szeretett, megvédett és kit én szerettem. Szerettek és szerettem . . . Reméltem és tudtam hinni, hinni és bízni. Most bizzam-e még ? És higyjek-e még ? Miben ? És kiben ? A földi boldogságban ? avagy a földöntúliban ? És ha vagy egyik vagy másik — melyik az igazi, melyiket szeressem, keressem és vágyjam utána? Oh, ki mondja ezt meg nekem ? Legjobb talán egyedül, árván bolyongani az élet göröngyös utjain. Járni céltalanul, űzve, kergetve vágyak, vad szenvedélyek által. Szenvedni és küzdeni véges-végig . . . Egy vigasztal, hogy mindennek mégis vége lesz egyszer, e csúnya földi létnek is. Volt idő, mikor azt hittem, hogy igenis mindennek lehet vége, csak egynek nem: a szerelemnek. És ennek is van vége. Emberek vagyunk csak, gyarló, bűnös emberek. Kinek van tehát joga fölöttünk ítélni ? A társadalomnak ? Nem ! Csak Istennek. Becsukom ablakom. Oly hideg, rideg ez a májusi csillagtalan éjszaka! Elég sötétség van már idebenn kis szobámban, a többi maradjon csak künn.
