Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)

1907-04-03 / 27. szám

Nagykároly, 1907. április 3.

27. szám.

III. évfolyam.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.

MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. ...............-— Telefon szám: 58. mr

Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér.

— Kéziratokat nem adunk vissza. ---Fe

lelős szerkesztő:

Kovács Dezső dr. Főmunkatárs: Laptulajdonos:

Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán.

Előfizetési árak:

Egész évre ............................................... .

Félévre ..................................................... .

Negyedévre.....................................................

—-------- Egyes szám ára 20 fillér.

8 korona 4 korona 2 korona.

A gazdasági önállóságért.

Nagykároly, április 3.

(—CS.) Szállóigékké vált közhelyek, bármily banálisak legyenek is különben, legtöbb esetben legmarkánsabban jellemeznek. íme, a magyar politikai közélet hatvanesztendős szállóigéje az, hogy a politika az exigenciák tudománya, csak korban idős, de erejében nem bágyadt meg, sőt napról-napra jobban kitűnik, milyen mély igazság rejtőzik elkoptatott köntöse alatt.

Az 1888-iki véderővita volt az újabb nemzeti renesszánsz első tünete, a hatvanhét óta gazdaságiakban fejlődő Magyarország első komoly állásfoglalása az osztrák katonai hataiom ellen. Mint a hogy a forradalmi korszakok legelején, a mikor a lázongó közvélemény még szóval is csak rövid lélekzetre bírja, de a hatalom sem érzi már magát teljesen szuverénnek, — lenni szokott, — a nemzeti ébredésnek első kitörése egy olyan, a milyen kompromisszummal fejeződött be. A két tűrhetett törvényszakasz, a 14. és 25. §-ok között az egyiket odadobták a nemzet kielégítésére, a másikhoz görcsösen ragaszkodott a bécsi generala- tus, már csak presztízsének megóvása

okából is. Hogy aztán alig egy pár esztendő a csupán hatalmigőgből fentar- tott másik paragrafust is porrá őrölte a gyakorlatban, ez a bécsi túlkapások rendes sorsa volt.

A katonai kérdések egyelőre lekerülvén a napirendről, félévtizeden át az egyházpolitikának nemzetközi viszonylatainkat nem érintő kérdéseit kellett megérlelnie, törvénynyé fejlesztenie, a gya- kolati életbe átültetnie az óriás többségében mindig liberális magyar közvéleménynek.

Ám a nemzeti kérdések ezen idő alatt is csak pihentek s ha az 1895— 1896-iki harcok nem is egyik vagy másik nemzeti követelés lobogója alatt, hanem csupán a kormány hatalmi túlkapásai ellen irányultak, máris ki lehetett érezni, hogy mihelyest szükségszerüleg újra szőnyegre kerül állami életünknek valamely az osztrák közösséget érintő kérdése, nemcsak uj emberek fognak uj hangokat pengetni, de a régiek, a magyar mikrokozmosz relativ és kevésbé relativ nagyjai is más szögből fogják kritika tárgyává tenni a nemzet követeléseit, mint a hogy azt tenni harminc éven át megszokták.

A gazdasági kérdésekre kerülvén a sor,

kiújult a küzdelem, ezúttal az 1899. XXX. törvénycikkben, a Széli-féle formulában nyerve megoldást. Ez is paktum, de nemzeti szempontból valamivel több a 89-iki véderő egyességnél, mert ha még nem is szerez tényleges előnyöket a nemzetnek, de legalább királytól szentesített törvényben fixiroz ha nálunk nem is, de a Lajthántuli századvégi Lust- kandlok részéről annál inkább vitatott, sőt kétségbe vont önállósági jogot.

Azután egy-két rövid megszakítással egészen 1906. tavaszáig, éveken át megint a katonai kérdések vannak előtérben. Csakhogy mig 1888-ban a katonai hatalom követelt és a magyar parlament próbált ellenkezni, most már a nemzet lépett fel követelőképen. Valamikor, a messze jövőben, a pragmatikus történetírás szemével nézve, ez is haladásnak fog tetszeni az előbbi állapothoz képest, annak dacára is, hogy e küzdelem ideiglenes eredménye megint csak paktum. Helyesebben fegyverszünet, a harcoló feleknek hadállásaikban megmaradásával.

Elcsitulván ekképen egyelőre a vezényszó körüli harc, ime ismét előtérben a gazdasági kérdések, még pedig egész terjedelmükben. Alert tudományunk az exigenciák tudománya s mert nemcsak

Férfi-hőség.

Az állomáson a vonatot várják. Alkonyo- dik. Az állomási házat befutó vadszőllő herva- tag, sárgult piros leveleit el-elkapdossa hűvös őszi szél. Majd gyors szélvész kerekedik és megrázza a hatalmas jegenyefákat, mintha gyökerestől akarná őket kiszakítani.

Az álloihásfőnökéknél zsur van. Az abla- lakok fényesen ki vannak világítva s kihallat- szik, amint valaki játszik a zongorán.

A legfiatalabb házi kisasszony elvonul a társaságtól és kinéz az ablakon, ahol a vonat megérkezését váró fiatal vasúti gyakornok só- várgó tekintetével találkozik.

Mintha ezt kérdezné az ifjú szeme:

— Mikor leszel az enyém ?

S a leány szomorú pillantással felel:

— Majd, ha a három néném férhez megy.

. . . perronon egy fiatal ember és leány

bucsuzkodik. A férfi magas, hatalmas alakja mellett szinte gyermeknek tetszik a leány. Egymáshoz simulnak, mintha sohase akarnának egymástól elválni. A leányka zsebkendőjét ajkaihoz szorítja, hogy visszatartsa zokogását. Mosolyogni próbál, de nem sikerül szegénynek, mert tiszta, buzavirágkék szemei könnyben úsznak.

A férfi szintén megindultnak látszik. Ő is alig bir beszélni a visszafojtott érzelmektől s csak néznek merően egymásra, mintha mindegyik a leikébe akarná vésni szerelmesének a képét.

— No, légy erős, édes kis madaram hiszen tudod, hogy meg kell lenni. Ha visszajövök, nem válunk el többé egymástól soha, soha. Ugye, milyen jó lesz ... No nevess, édes.

S mig a férfi biztatja a leányt a nevetésre az maga kezd sírni. S a leány kérdi:

— Hű leszel hozzám?

— Hü leszek. A lelkemmel, a szivemmel a gondolataimmal mindig veled leszek.

És mindennap írsz?

— Mindennap, édes!.

Aztán újra elhallgatnak. Körülöttük rideg érzéketlen emberek jönnek-mennek, a hidegben türelmetlenül várják a késlekedő vonatot. A vasúti gyakornok még mindig merően nézi a kivilágított ablakot, magában azt gondolva, menynyivel jobb lenne neki is ott fenn lenni a vendégek között, ahol a szép, szomorú ar- czu, legfiatalabb házi,kisasszony osztogatja szét az illatos teát.

... És zúgva, dübörögve érkezik a vonat. A föld rezeg a kerekek alatt, mintha az alvilág szellemei érkeznének, hogy elválasszanak két szerető szivet.

— Visszajövök érted, hü leszek hozzád; Isten is úgy segítsen! — szól a magas férfi.

Még egy utolsó sóhaj, egy tekintet, egy kézszoritás s a vonat megindul.

A két piros lámpa már rég eltűnt az esti szürkületben, a kerekek zakatolása is elhangzott s a leány még mindig merően néz a vonat

után, mely elvitte magával azt, aki neki mindene a világon.

A fiatal ember pedig behúzódik egy kupé sarkába. Kinéz az ablakon, de oly szomorú alkonyaikor a vidék. Aludni próbál, de nem lehet. Mellette egy öreg katona-féle ur alszik ; szembe vele pedig egy szőke fürtös, bájos ifjú leányka szintén aludni látszik. Pedig nem alszik, hanem kíváncsian szemléli végig a fiatal embert, aki sehogy sem találja jól magát az - alvók között.

Csak legalább czigarettázhatna. Önkéntelenül is a tárczáját veszi elő, de látva a leánykát, bosszúsan vágja zsebre.

— Bátran czigarettázhat, uram, én szeretem a czigaretta-füstöt, — ugye papa?

Csakhogy a papa mélyen alszik. A fiatal ember jobban szemügyre veszi a pajkos kis leánykát.

Milyen szép aranyos haja van, milyen piros, igéző szájacskája. Mennyivel szebb ez a mosolygó, édes kis tündér, mint az a másik.

— Ha van még egy czigarettája, úgy kérem, adjon nekem is egyet, — szól a villogó szemű kis -leány és a férfi czigarettájánál rágyújt a magáéra s a czigaretta kavargó füstfelhői között a szemeik összevillannak . . .

E pillanatban nyit be egyedül, árván a perronon hagyott kis leány, sötét, elhagyott szobájába és sirva-zokogva borul az asztalra, miközben némán, lassan ereszkedik alá az alkonyeste.