Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-03-17 / 11. szám

11. szám.

SZATMÁR VÁRMEGYE.

5-dik oldal.

léte mégis csak alaki. Mások pedig, melyek a márciusi ifjak 12 pontjában foglalvák, még a megvalósulás állapotában sincsenek.

Kiemeli a továbbiakban a magyarság katonai erényeit. Előszámlálja, hogy hányszor és mily nagy mértékben vették annak hasznát a Habsburgok. Ennek dacára magyar hadsereg nincs. Hadsereg nélkül pedig egy nép sem jöhet nemzet számba.

Csak a néphadseregnek van igazi értéke, mert ezt a hazának, saját nemzetének a sze- retete lelkesíti. A dinasztikus hadsereg teher a nép vállain, amelynek hasznát nem a nemzet, hanem egy ember látja csupán. Eléggé szo- szomoru a közelmúlt tapasztalata, hogy a dinasztikus hadsereget még a népképviselet ellen is fel lehet használni.

Nem elég üres szavakkal lármázni s a fehér asztalnál lelkesedni. Férfiasán állja meg a nemzet minden tagja a maga helyét. Tegyünk csak fél annyit, mint a dicső ősök tettek, úgy hitvány Ígéretekkel és semmit sem érő szociális engedményekkel nem bolondila- nak el bennünket.

Igaz, hogy mos nagypénteke van a nemzetnek, nem kell azonban felednünk, hogy a nagypénteket mindig követi a feltámadás!

Beszéde után elemi erővel tört ki a taps, a mely csak akkor csendesedett le, a mikor a dalárda a Szózat ünnepies dalába kapott. A megillelődött közönség ezt is állva hallgatta végig.

A bankett.

Jelen volt ezen Nagykároly város polgárságának szine-java. Károlyi István gróf, Debreceni István, Ilosvay Aladár, Cseh Lajos, Schweighoffer János dr. Péchy László, Papp Béla, Adler Adolf dr. Rooz Samu, Reők Gyula, Mangu Béla, Kerekes Zsigmond, Képessy László dr. Madarassy István, Jékel László dr. Váradi János dr. Gótb Sándor, Sternberg Géza dr. Schuszterits Ferenc, Velzák Ede, Almássy Ignác, Berger Ármin, Madarassy Gyula, Deinidor Ignác, Sternberg Sándor stb. Mintegy 500-an lehellek együtt a Polgári kaszinó nagytermében, melyet zsuífolásig megtöltöttek.

Csakhamar megeredt a tósztok áradata. Elsőnek Adler Adolf dr. a nagykárolyi függetlenségi párt elnöke szólalt fel. Kossuth Lajos szellemét aposztrofálta szép szavakban és ennek fenmaradásaért ürítette poharát. Utána Kovács Dezső dr. emelkedett szólásra és a 48-as eszmék megszületésének történetét röviden vázolva áttért a jelen súlyos politikai viszonyok rövid ismertetésére és hangoztatta, hogy soha nagyobb szüksége nem volt a magyarnak arra, hogy ezeket az eszméket ébren tartsa, mint ma. Majd Vetzák Ede dr. szólalt fel és lelkes szavak kíséretében poharát a magyar sajtószabadságra ürítette. Ezután Kubinyi Bertalan tüzes szavakban Nagykároly város büszkeségére, a nemzet egyik vezérére Károlyi István grófra ürítette poharát.

Felállott most Károlyi István gróf és a következő beszédet mondotta:

Tisztelt Polgártársak!

Lejöttem Nagykárolyba hazánk történelmi nevezetességű napjának ünneplésére; de ma nemcsak a hazafiui kegyelet érzete hozott ide, de egyúttal ama nyomorult gyáva gyanúsításnak kézzel fogható megcáfolást szándéka is, hogy a félelmetesnek hirdetett Ügyvivőtől való rettegés gyanújába ne eshessen).

Sokon mentem én már keresztül életemben, belenéztem nem egyszer a pisztolyok csövébe — kard is villogott már előttem: fenevaddal is állottam már szemben: ezek egyikétől sem ijedtem meg. Árulóval igaz még nem mértem össze kardomat, de bármennyire undorítana is az efféle lorzalak látása, reményem erős, hogy tekintetétől nyavalyatörésbe nem esném.

Hogy étvágyunk el ne hagyjon és hogy bus komorságba ne essünk t. Polgártársak ne foglalkozzunk tovább Szatmármegye tenyeréből kieseit e talismánnal, de térjünk a napirendre ép úgy, a mint a koalíció vezérlőbizoltsága javaslatom folytán napirendre tért néhai Bánffy Dezső báró kilépését bejelentő irka-firkája felolvasása után. — Nem pohárköszönlőt szándékozom ma mondani, az ünnepi szónok tolmácsolta már a mai nap jelentőségét és lerótta velünk együtt hálánkat a múlt idők nagy emlékei és azok alkotásaival szemben; én pohárköszöntő helyett röviden tájékoztatni kívánom önöket a jelen állapotok felől: körülményesebben akkor fogok szólani, mikor egy kedvező alkalmat találok majd, hogy beszámolhassak választóimnak megköszönve ugyanakkor a múltban bennem helyezett bizalmukat és visszaadva nekik tőlük nyert megbízólevelemet.

Az ország helyzete szomorú és aggasztó! Ezt önök ép oly jól tudják mint én, de nem kétségbeejtő.

Nehéz napoknak nézünk elébe.

Mindent meg fognak kísérelni az osztrák — magyarok - a gyászmagyarok — az árulók, hogy minél mélyebben döfhessék tőrüket a nemzet testébe: de az ejtendő sebek dacára nem szabad, hogy az elcsüggedés erőt vegyen rajtunk; bíznunk kell önmagunkban, a nemzet kitartásában: lehetetlen, hogy végre is ne vegyen pártfogásába az igazság Istene; lehetetlen, bogy a hazaárulók bünhönhödése be ne következzék és hogy sírjukat örök időkre a nemzet átka be ne takarja!

A jelenben más kötelessége nem lehet szerintem a nemzetnek, mint a méltóságteljes türelem, minden önérdek és pártérdek félre- tevésével; összetartás gordiusi csomó módjára ; összetartani bátran, ellenszegülni a bonárulók támadásának és ha a nemzet az igaz önérdek nélküli hazaszeretet szálaival köti meg a csomót, osztrák kéz azt ketté vágni nem bírja soha! S ha megkísértené? — felteszem, hogy a császár kezéből ki fogja csavarni a kardot a magyar király keze, eszébe jutva az adott eskü szentsége!

Igenis Uraim, ma fődolog, fő és első feladatunk a feltétlen összetartás, összetartás minden körülmények között, és hogy összetarthassunk : áldozatot hozni ép úgy erkölcsit, mint anyagit. Tegye le áldozatát a haza oltárára a honfi és tegye le a honleány!

Meghaló példával mentek elő pár nappal előbb is csak az áldozat terén a budapesti nők, nagvértékü ékszereiket ajánlva fel a nemzet önvédelmi céljára; egyik drágakövét, a másik gyémántjait, a harmadik igaz gyöngyeit rakta le a haza oltárára — és a kincsek azóta folyton érkeznek . . . E meghaló nemes áldozataikat száz- és ezerszeresen fogja visszafizetni a nemzet a drágakövek, gyémántok és igaz gyöngyökért; hálakönnyeit hullatva e fenkölt lelkű lények, a haza alkotmánya, függetlensége és szabadsága megmentése és kivívásáért minden áldozatra kész gyermekei homlokára!

A mi a vezérlőbizottságot illeti, legyenek nyugodtak, mi teljesítjük köteleségünket, mi folytatjuk munkánkat és megfogyva bár számra nézve (mondhatom hála Istennek! mert a kik kimaradtak körünkből, nagy hálára érdemesek a nemzet részéről, mert kimaradásuk csakis emelheti a vezérlőbizoltság iránti bizalnlát a nemzetnek) nem leszünk gyengébbek az önvédelmi harcban !

A vezérlőbizoltságban csakis oly férfiaknak szabed és kell helyet foglalniok, kiknek szeme előtt ma csakis egyetlen cél lebeg: hazánk alkotmányának visszaszerzése! Az »Én«- nek ki kell zárva lennie! A kilépettekre még azt a latin közmondást sem idézhetem, hogy »de morluis nil, nisi bene«, — Hock János főtisztelendő ur csalódott Bánffyban; eljátszszá vele Shakspere »Tévedések vigjátékát« ma már kijózanodott; ő felült Bánffynak ép úgy, a mint én nem ültem fel Bánffynak, mert én 9 év óta soha egy másodpercig sem bíztam enun- ciácíóinak őszinteségében; tanúm rá a koalíció minden tagja, mert ők tudják, hogy 9 év óta nem értintkeztem vele.

Főtiszlelendő Hock János a többi között választói előtt igy nyilatkozott Bánffyról:

»Le voltam sújtva Bánffy Dezső nyilatkozatától stb. stb. — és igy folytatja: úgy teszek, miként a szentirás mondja: »Leboritom köpenyemmel az olt fekvő hullát s eltávozom, otthagyom, hogy ne lássam arcának eltorzult vonásait«. Mint jó keresztény ember nincs jogomban bírálat alá venni a Szentirás szavait, és ezt nem is fogom megcselekedni, de annyit mégis merek, mint egyéni véleményt Hock János főtiszlelendő urnák megjegyezni, hogy ő a szentirás szavait nem jó helyen alkalmazta: mert a Bánffy-féle salto-mortalék akkorjában még nem voltak divatban s a szentirás nem az efféle urakra értette a köpenyboritást.

Nekem nincsen birtokomban olyan hosszú köpeny, mint a minővel Hock János főtisztelendő ur rendelkezik, de ha bírnék is egy olyan köpenynyel, a világ minden kincséért sem takarnám be vele Bánffy Dezső bárót; eltorzult vonásait én sem nézném, de eltávoznám rögtön és elrettentő például ezrivel küldeném oda polgártársaimat, hogy hasson rájok elrettentő példa gyanánt e szép látvány.

Uraim! Petőfi Sándor »Honszerelem« ez. költeményében a többi között igy szól:

Szép csillag a honszeretet.

Gyönyörűségesen ragyog,

Szegény hazam, szegény hazám te,

Neked kevés van ilyen csillagod.

Ne nézz őseidre, óh magyar,

Ki most sötétségben vagy itt,

Ne nézz őseidre, a napokra . . .

Szemeid gyengék, a napfény megvakit.

Bizony, tisztelt polgártársaim, fene kockáztatott kísérlet lenne manapság e napoknak a szemökbe nézni! De veszélyes vállalkozás lenne az is, ha e napok dédunokáinak, a kik az őserdők ivadékaihoz hasonlítanak már, szemökbe tekintenénk — értem a magyar árulóknak. — Fényüktől ugyan meg nem vakulnánk, de úgy felfordulna a gyomrunk, hogy még a múlt évi ebédünket is elibéjök tálalnánk.

Tehát forduljunk el tőlük, — de egyszer

s mindenkorra!

Szavaim Vörösmarty szavaival végzem — az utolsó, a negyedik sornak megváltoztatásával :

Isten segíts, királyok Istene ....

Emeld fel hozzád a király szivét:

Világa legyen mint napod szeme,

Mely elébe tárja szent esküjét.

Beszélt ezután Újlaki Miklós, majd ismét Károlyi István gróf emelkedett szólásra :

Nem pohárköszöntőt mondok. Különös tárgyat fogok választani és csodálkozni fognak, hogy önökhöz szólok. Én azokhoz intézem szavaimat, kik ma ellenünk vannak, a kiket ma árulóknak tartunk. Eszembe jut egy régi történet: egy árulónak története. Régen történt, mikor Egert a török ostromolta. Dobó István volt a parancsnok. Az összes katonái a várban voltak és tudták, hogy a török közeledik. Balassa Bálint is közöltük volt és azon gondolkozott, hogy hogyan lehelne kijátszani az ellenséget. Megleste a várban felállított sereget és megtudta, hogy összeesküvést szőnek. Árulókból állott a magyar sereg és be akarta bocsátani a törököt. Ekkor Balassa Bálint elővette lantját, dalolt szivbeli és hazaszeretetről, puhítani akarta honfitársait. Elmondott egy mesét : Hervója történetét. Hallgatták a lantost, hullatták könyeiket és gondolkoztak, hogy még sem jó az, a min a fejüket törik. Észrevette ezt Balassa Bálint és versében azt mondotta, hogy Hervója megbánta tettét, felkereste az érseket, gyónni akart. Az érsek megkérdezte, mi a bűne. Az én bűnöm mindennél nagyobb: elárultam a hazát. Az érsek azt mondotta: Én bocsánatot nem adhatok, mert a te bűnöd mindennél nagyobb, hanem menj inkább Hunyadihoz, a haza atyjához. Odament, felkereste, de ott azt felelték neki, hogy a haza atyja nincs többé, most tették a ravatalra. Erre összeesett, de nem sirt, hanem kacagott és még az utcán járó gyermekek is elfutottak, úgy sajnálták. Balassa Bálint azt mondotta, hogy annak az embernek a testét, a ki ezt a hazát elárulja, a haza földje nem tűri meg. Ekkor az árulók gondolkozni kezdtek, hogy az ő teltük nem jó dolog, az ő ütjük nem jó ut: a hazaárulás útja, s lemondtak róla. Balassa azt mondotta, eresszük be a törököt, hanem tegyük rabbá. S igy lett. Hegedűs — mert ő volt az árulók vezére — nem tudott társai megtéréséről s újabb tervükről. Oda ment ő is, de azt hitte, hogy az árulást hajtják végre. S ekkor azt mondta Balassa: az ur egy nyomorult hazaáruló. Ezt azoknak is mondotta, a kik ma hazaárulók, a kiket a föld kidob magából. Bár követnék a megtértek példáját s ne maradna meg közöttük egy sem Hegedűsnek — hazaárulónak.

Engedjék meg, hogy mégis mielőtt igazi pohár köszöntőmet elmondanám, a magam érdekében nehány felvilágosítással szolgáljak. Hetekkel ezelőtt felszólított a Szatmármegyei Közlöny, hogy nyilatkozzam, hogy ma is úgy gondolkozom-e, mint azelőtt, hogy az általános titkos szavazásnak ellene vágyók é ma is? Erre nem válaszoltam. Semmi köze sincs hozzá, hogy hogyan gondolkozom. Utolsó dolog volna, ha az ő táborabeli embernek válaszolnék. Azért sem válaszoltam, mert azt mondotta, hogy én már nyilatkoztam az általános titkos szavazás ellen és már választóimnak is beszéltem erről a kérdésről. Sajnálom, hogy nem mehettem Szalmárra, mikor a szociálisták ott vártak. Én sohasem nyilatkoztam az általános titkos szavazás ellen. Mellette vagyok, de minden szavazó tudjon magyarul. E miatt nem haragudhatik senki. Ezt elmondottam választóim kedvéért. Programmbeszédemben erről nem nyilatkoztam. Most olyan kötelességet akarok teljesíteni, a mely mindnyájunké. Mindenki tudja, hogy hogyan viselkedett Szatmármegye tisztikara. Budapesten számosán gratulállak ezért, hogy büszke lehetek rájuk. Hasonlítsuk össze a múltat a jelennel. Hosszú idő telt el, hogy Szat- mármegvéről nem beszéltek, vagy azt mondották, hogy nagy mameluk. Eddig mindig kisebbségben voltam. Mindig Nagy László volt az, ez a talizmán, aki ellenem volt. Mikor alispánná választották is, ellene voltam, noha tudtam, hogy kisebbségben maradok. Az idők megváltoztak. Beszéljünk arról, hogy letéve minden egyéni érdeket, olyan nemesen viselkedett és hazafiasán Szatmármegye tisztikara, követve a példát, melyet Ilosvay mutatott. Reá epaelem poharamat. Isten éltesse.

Ilosvay Aladár válaszolt erre úgy a maga mint tisztviselő társai nevében. Nem akarok — úgymond — senkit abban a hitben hagyni, mintha az elismerés személyünknek szólana, mert meg vagyok róla győződve, hogy Károlyi István gróf beszéde cselekedeteink hazafiasságának elismerése. Ha ez az elismerés Károlyi István gróftól jön és kiséri azt Nagykároly vá