Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-03-17 / 11. szám

4-ik oldal.

A fögyimnasium ünnepe.

A nemzeti zászlókkal diszitett. tágas torna- csarnokot szinültig megtöltötte a közönség ugyannyira, hogy sokan csak az utcáról hall- j hatták az énekkar kisziirenkező dalát.

Lelkes, megragadó, sziveket megmozgató j volt éz az ünnep. Ilyen minden izében hazafias fűztől sugallt műsorszámokat régen nem élveztünk. Gyönyörű volt minden ének- és zene- szám, érzéssel „teli minden szavalat. A vezető tanárok: Pécsi Ödön dr. és Niklos János meg- érdemelték a lelkes éljenzést, a mely a felgyújtott közönség őszinte elismerésekép feléjök hangzott.

Elsőnek a Hvmnust énekelte az ifjúság énekkara fönséggel, megragadó ünnepélyességgel. Azután tűzzel szavalta el a Talpra magyart Mitók Dezső VI. o. t.; majd egy pompásan összeállított népdalegyveleget adott elő az énekkar lelkesen, mire Bortha István VIII. o. t. tartott hazafias érzésektől átszőtt felolvasást. Azután a zenekar adta elő a Bordalt a Bánk- bán operából összevágó, kitűnő játékkal, a mire ismét egy pompás színezéssel, hazafias lélekkel előadott szavalat következett a Már- j ciusi dal, a rnelyet Rupprecht Béla VII. o. t. szavalt kiváló sikerrel. Hetedik számul A ma- | gyár dal cimü melodrámát szavalta Szabó János VII. o. t. ének és zenekisérettel. Gyönyörű, sziveket megható száma volt ez a műsornak. Egy végigpillantás a nemzet dalain s ezekből kialakult a nemzet véres és dicső történelme. Mikor fölcsendült a szavalat során a mellékteremben éneklő kar ajkán: Hol vagy István király?, Boldogasszony anyánk, Hej, Rákóczv, Bercsényi

__Nagy Bercsényi Miklós..., Hazádna

k rendületlenül — szem nem maradt szárazon. Sokáig zúgott is a taps, majd Sikolya István VII. o. t. szavalta el mély átérzéssel Ábrányi hatalmasan megindító költeményét: Kosuth szobra beszél. Az egész ünnepség legkimagaslóbb pontja azonban az a gyönyörű, tartalmas beszéd volt, a melyet Somossy Miklós VII. o. t. mondott el lelkes tűzzel, sűrű helyeslés közt. Súlyos gondolatok, mélységes : hazaszeretet, lelkesítő hevülés, tiiz rezegtek át j a kiváló koncepcióval fölépített előadásban. | A nagyszabású beszédet egész terjedelmében közöljük.

Vannak eszmék, melyek kifejezésére gyönge a szó s vannak szavak, melyek mérhetlenül többet fejeznek ki, mint amit mondanak.

A mesebeli király egy palackba fojtotta a hatalmas szellemet s midőn a vigyázatlan halandó föl- nyitá a palackot, iszonyodva látja a kis edényből előtörni az óriást, kinek feje a felhőket veri. Ilyen egetverő óriás rejtőzik e szóban: Márciusi eszme. Nem tudja azt az idegen, fásult lélek nem érzi. csak kit magyar anya nevelt, annak meleg szive dobban föl e szóra. Nem a szóra... az eszmére, melyet hozzákötünk, a tartalomra, melyet beléhelyezünk. Benne van ott minden, mi e földön boldogság, mind amiben élni kívánunk s miért halni készek vagyunk. Arra tanít a magyar ég alatt minden: mély erdő zúgása, patak mormolása, harang kondulása, gőgicsélő gyermek és aggok sóhajtása. Beleérzőnk mindent, ami szerit és drága és ami legszentebb: a független és önálló Magyarországot, a szabad magyar nemzetet!

Ifjú lelkünk mennyboltozatán végtül-végig ragyog ez örökfényü sugárzás : a márciusi eszme

A szabadságharc másféléves küzdelmében kis rész jutott a márciusi ifjakra. Kicsiny szikra, mely nagy tüzet lobbant. Nem a tűzhelyt melegíteni: de oltáron lángolni, kebelünkbe égni gyulladt föl az a láng !

Vannak kik újabban kicsinyelik március 15-iké- nek jelentőségét. Azt mondják : mi történt e napon ? Egy pár lelkes ifjú, költő, iró, jurátus megcsinálta a csúnya esős napon azt, amit gúnyosan paraplüi forradalomnak mondottak. Mondottak beszédeket, melyekre a higgadt vérü Klauzál megjegyezte, hogy okos ember ilyeneket nem beszél. Az áldott lelkű szegény Sükey felelt rá: »Nem is az okos emberek csinálják a forradalmakat, hanem a bátrak.«

Szomorú kor egy nép életében, midőn annak legjobb fiai elcsüggednek, szinte kétségbe esnek nemzetük életjövője felett. »A kifáradt küzdelemnek hanyatló korszakán merengve« vergődik a honfiúi szív. Ez hát eredménye annyi munka s annyi vívódásnak '? Az hát sorsa a nemzetnek, hogy elpusztítva, vagy csak eldermesztve elmúljék e földről, mint elmúltak róla a hunok, avarok, mint elmúltak a tes- vér lengyelek ?! Betelt-e hát az idő, mely rendeltetve vala Árpád utódinak ? Magva vész-e a magyarnak, csak híre maradván idegen nép, uj települők meséiben ? Ily csüggedt lemondás sötét köde feküdt a telkekre. Ez a kor, melynek elrettentő tükrét tárja elő a költő; nem a forradalom lángostorral csapó dalnoka, de maga a szelíd lelkű, gyöngéd Vörösmarthy vág szemébe rettenetes szóval:

»Neve szolgálj : és ne láss bért;

Neve fizess: És ne tudd mért :

Neve szégyen : neve átok :

Ezzé lett magyar hazátok!«

Ezt a ködöt tépi fel a márciusi szellő a csüggedt lelkekről, A márciusi ifjak kiáltják világgá : »Mit

SZATMÁRVÁRMHGYK.

kíván a magyar nemzet? !♦ Erős kézzel, elhatározott j cselekedettel, nemhogy kivívták, de egyenesen megte- ! remtik a szabadsajtot Ez ő legnagyobb, legértékesebb hagyományuk. Kimondotta már a mély gondolkodású politikus, hogy a sajtószabadság egy fölszabadulásra j vágyó népnek leghatalmasabb fegyvere; birtokában j reménye lehet kivívni minden más szabadságot, holott annak hiányában minden egyéb szabadsága sem-/ mis. Nem fejlődhet ott közérzés, hol: »nyög a nyelv terhes rabbilincsen.« Sajtószabadság az irodalomnak, főként a hirlapirásnak levegő, mely éltet, forrás, mely ápol, tűz, mely melegit. Az első magyar újságtól néhai jó Kulcsár bátyánk jámbor »Hírlapjától.« mily fejlődés máig. Így lesz az arány egy darab téglából a sok emeletes palotáig. Mit palota .’! Rosszul mondtam! Templom az! Az emberi elme legfényesebb nyilvánulásának a legtisztább, legigazabb az első szülött gondolatnak szentélye. S kinek tolla nem béreszköz, Írása nem haszontalan szemét, az nem szűnik meg áldozni az oltárnál, melynek papjai között, sajna, méltatlan is találkozik.

A márciusi eszme lett az óriás szikla, mely egy vulkánt gyújt fel. Az ifjak után jött a férfi, kiről már az írás emlékezik, mondván : »Soha ember úgy nem beszélt, mint ez az ember.« A monoki ház szülöttének lélekrázó felhívása talpra állítja nemzetét. Csodát müvei! nagyobbat, mint ha ki olajat facsar a kőből. Itt a semmiből kenyér lesz, egyenruha a nők ékszereiből, ágyú a harangok" ércéből. S ami nagyobb csoda mindennél, honvéd lesz a pórból, tüzér a diákból, vezér a tudósból ^ a piarista tanárból — a bra- nyiszkói pap! Minta szelek szárnyán lebegett a szent érzés, édes, mint az élet, erős mint a halál s meglepett mindenkit. Apa és íiu egy sorban sietnek a térre, hol a Halál arat. Szép mező az! Virág is terem rajt’: vérrózsák a siri ciprus tövén s dicsőségnek babérlombja a vitézség zöld cserfája felett. Országról tengerre, tengeren is túlra mesés híre szárnyal a magyarnak, Azt beszélik, hogy itt angyalok és oroszlánok laknak; névtelen félistenek, bölcsek és hősök. Hajh ! de »mai napság a bölcsek nem hősök többé és a hősök nem bölcsek.«

Halál árnya borul országunkra s a halálnál szörnyűbb temetés. Könnye helyett vére omlik a gyászolónak. A Neugebäude, Kufstein, Joseftadt szerencsétlen élői irigylik Isaszegh, Kápolna boldog halottad. Még a felnőtt férfinek is az emlékek legsötéteb- bike az, bár egész kisgyermek korára veti vissza gyászos árnyát, midőn nagy utazást tesz gyászbaborult édesanyjával s amerre mennek országszerte a temető némasága, a könny, a gyász, a kétségbeesés fekszik a városokon és falvakon, mindenütt. Őh jaj! midőn megtudja, hogy : »Nem a ragály, nem a dögvész, nem a fekete halál okozta ezt a nagy temetkezést, hanem — az osztrák.«

Kedves tanuló társaim !

Ellenségeink azt hirdetik, hogy a magyart min- | den 50 évben újra meg kell hódítani.

Keserves példákkal szolgál a történelem, hogy mindig újra kellett megvédenünk hazánk függetlenségét, alkotmányunk szabadságát. Önvédelmi harc volt minden harcunk. Csak saját védelmére fogott fegyvert a nemzet, melyet legszentebb jogaiban, sőt egyenesen nemzeti léteiében támadott mindig újra a hatalom. Az a hatalom, melyet Habsburgi Rudolftól Mária Teréziáig annyiszor védett meg magyar vitézség, mentett meg a magyar nagylelkűség. Nyissuk ki látó szemeinket s ne átaljuk kimondani, amit tudunk, amit érezünk. Négy évszázad óta tart az egy örök küzdelem az egy-örök ellenséggel. A farkas farkas maradt mindig, ha báránybörbe öltözötl is. Mi haszna hallgatá- tásunk ? Ha mi hallgatunk, a kövek beszélnek — a megszámlálhatatlan sírkövek.

Íme hol állunk ma ? Megrendülve vetünk számot múlt és jövő felett. Megrendülve kérdezzük, mi a martyrum eredménye ? Szinte kétségbeejtő gondolat, hogy csak eddig tartott hatása az önvédelmi harcnak, melyben a haza legjobb fiai, öreg s ifjú, pór és tudós egyszivü lelkesedésben vérét oltotta. Azért harcoltak, azért szenvedtek-e hát apáink, hogy alig egy rövid emberöltő után csüggedt kétségbeeséssel lássuk elveszni mindazt, amiért küzdöttek ? Nem hiába mondották már akkor, hogy : »Bécsben nem gondolkodnak« Igaz volt az akkor, s igaz maradt máig. Törhetetlen makacssággal ragaszkodnak saját eszméjükhöz, immár anyi nemzedéken által. Hűséges odaadás, nagylelkű önfeláldozás csakúgy nem hatott rájuk, mint a haragos visszautasítás. Keblére fogadta-e a nemzet, vagy véres fővel űzte vissza, soha egy pillanatra sem szűnt meg követni kitűzött célját. Ez a cél pedig Magyar- ország állami önállóságának megsemmisítése s népének bekebelezése az örökös tartományok közé, a Gesammt- monarchiába.

Európának sorra valamennyi művelt népe, régen független önálló.

A Balkán apró népei sorra szabadítják fel magukat. Nemzeti alapon rendezkednek be kicsiny, de önálló, független államokká. Csak a magyar ezeréves múltja dacára nem önálló, nem független, hanem egy idegen hatalomnak terhekkel megragadt uszályhordozója.

Kedves társak!

Kossuth Lajos mondotta : »Magyarországot, magyar országnak irta be a nemzetek könyvébe a világ- történelem.« Igaz szó ez. De nyomában jár a régi baj ! »Átok verte meg a magyart, hogy az soha együtt nem tart!« S a szemrehányás nemcsak a nagyokat éri.

I I. s/.á in.

Tekintsen önkeblébe e hon minden fia, vessen számot önlelkével, ha megtett-e mindent, mit a haza méltán elvárhat-? Kérdezze önnön szivétől minden magyar nő oltott-e gyermekének leikébe minden áldozatra kész lángoló honszerelmet'? Ne mondja senki, hogy ereje gyönge, igyekezete sikertelen. A hazáért fáradozni, áldozni, munkálni semmi életkor nem késő, semmi kar nem gyönge. Kiki azzal áldozik, amivel bir : habra hab tolul s tenger támad sok apró patakból. Ezer esztendő óta milliónyi hűséges, apró munkás végezte itt híven dolgát. »Elmenvén, cselekedjetek hasonlóan.«

És azután ...! Ne mondjuk, hogy számunk kevés, karunk fegyvertelen. A derék, a rokonszenves, a felfelszabadult norvég népnek pogány ősapjáról él a fjordok táján egy nevezetes büszke hagyomány. A nemes Ólainak egy normann hajóstársa sokat beszélt a maga babonás bálványairól s azután megkérdő: Hát te miben hiszesz'? Az — a férfiú — feleié : »Magamban !«

Súlyos gondolat végig menni a történelem perspektíváján s látni a sok harcnak eredményéül mindig csak uj kiegyezést, következményéül mindig csak uj összeütközést. Mintha csak benne élnénk kelet végzetes csomójában, mit fel nem oldhat az állambölcsek semmi tudománya, ketté sem válaszhat más csak a kard éle. Nincs megírva a csillagokban, mi vár reánk közel vagy távolabbi jövőben,* s ha Írva volna is, hol van a bölcs, aki elolvassa s hol a hivök, akik meghallgatván intésit követnék. Bús szorongás fogja el a magyart, de jó, hogy a nehéz sejtelem magában hordja vigaszát, mint a bus halál a dicső feltámadást.

Nincs elhagyatva ma se nemzetünk ! Békében s viharban vezér jár ma elül, kit a 48 márciusa teremtett és hagyott örökül a mai s a jövő márciusnak. Ez uj vezér a nemzeti közszellem. Minden régi nagyjaink- nál hatalmasabb vezér, mert az ő neve : Légió. Napjainknak ez az óriása, mint egy földinditó, egeirázó elem rombol s alkot, dönt és épit. O rá illik csak igazán a miskolci csizmadia megható ötlete. Földsüket volt szegény, de azért ott leste a Kossuth beszédét s lelkes hévvel kiáltja rá sürü helyeslését. Gyöngédtelen ismerője megszóllitja nagy cinikusan: »Mit éljenez mest’ram ‘? Hiszen nem is hallja a beszédet.« Ám a derék becsületes polgár visszavág: »Nem is hallani kell azt uram, hanem érezni!«

Mi is átérezzük egész fenségében ama nagy szót: »Én bizom a nemzet autovitalitásában, önéleterejében.« És ha — mitől Isten óvjon — újra megnehezednék az idők járása árva hazánk fölött: legyen egy a magyar. A közérzés seregében közszellem a vezér. Előttünk a márciusi eszme, jobb kezünkben magasra a zászlót!

Az egyetlen, örök, az a drága háromszinü zászló ! Lobogó selymén üdvöz légy te, Patrona Hungáriáé képe! Aranybetüs felírását magyar hölgyek áldott keze hímezte rá: »Ne bántsd a magyart!« Látjátok a márciusi szellő milyen vígan lebegteti: »Hogy repdes a turul rajta, nyűgöt felé, nyűgöt felé« S halljátok-e? szól a riadó, a Rákóczi rohanója. Tüzláng lövell, ég- töld összecsattan s egy rivallás csap a magas égig : Rajta magyar, rajta !1 Előre !!

A tartalmas szép beszédre újra és újra kitörő tapsban tört ki a föllelkesült hallgatóság. Majd Cseh Lajos főgymnasiumi igazgató lépett a pódiumra s az ifjúsághoz beszélt, mint a mely a múltat tanulja, hogy a jövőnek lelkes honfia legyen. Buzdító, megindult, hazafias szavai nagy hatást tettek nemcsak az ifjúságra, de a közönségre is, amely perceken keresztül ünnepelte a népszerű igazgatót. Végül a zenekar játszotta el a Hunyady-indulót s a hallgatóság, ajkán a Kossuth-nólával vonult ki föllelkesülve a gyönyörűen sikerült ünnepségtől.

A polgárság ünnepe.

Esti 7 órakor városunk polgársága tartotta meg esztendőnkint szokásos, de most elevenebb tűzzel előkészített ünnepét a polgári kaszinóban. Lelkes, nagy közönség töltötte be a kaszinó nagy termét, minden árnyalata képviselve volt ott társadalmunknak, tisztviselők, ügyvédek, tanárok, előkelő hölgyek, egyszerű munkások egybegyűltek, hogy Károlyi István gróffal élükön elteljenek kitartással, hazaszeretettel e szomorú időkben.

Elsőnek a Dalegyesület megerősödött kara lépett a pódiumra és tűzzel, gyönyörű színezésben adta elő a Hymnust, a melyet állva hallgatott végig a közönség, majd Mercs László szavalta el a Talpra magyart, hazafias hévvel. Azután ismét a dalárda énekelte el a Talpra magyart lelkesen, izzón. Hatalmas taps hangzott fel a gyönyörűen előadott ének után. Ezután Cseh Lajos főgymn. igazgató jelent meg a színpadon, a kit szűnni nem akaró taps fogadott. Beszédét is sűrűn szakította meg a kitöri! helyeslés és éljenzés lelkes szava.

Csodálatos jelenségnek mondja, hogy a szabadság e klasszikus földjén, ahol annyi vér folyt a nemzeti s az emberi jogokért, még mindig rabságról panaszkodunk. Merő szóbeszéd vagy a múltakra való visszaemlékezés volna ez csupán? Nem, mert hisz eléggé látjuk és érezzük valamennyien, hogy több annál. Felismerése ez a rideg valóságnak.

Felsorolja azután teljes államiságunk hiányait. Többjét a törvény biztosítja, annak a