Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-07-14 / 28. szám
Nagykároly, 1906. julius 14. 28. szám. IL évfoiyam. MEGJELENIK IMIIISTH>IEINT SZOMBATON. V* Szerkesztéség és kiadóhivatal: Kölcsey-utca 21. sz. a. Hivatalos órák : minden délután 2-tól—5-ig. ~s- Telefon-szám : 9. ~e— Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. Kéziratokat nem adunk: vissza. Quo usque? Nagykároly, jul. 13. (—cs) A nemzetéletnek akár ideális, akar reális feladatai szempontjából tekintve, a legsúlyosabban elitélő ana- thémát mondjuk a nemzetiségi törvényre. Majdnem negyven esztendő tapasztalata oktatott ki arra, hogy ez a törvény nemcsak a legnagyobb veszedelem, de a leghelytelenebb hipokrizis is törvénytárunkban. Ha teljesen végre volna hajtva, a legnagyobb veszedelmet képezné államunk nemzeti jellegére, ha nincs teljesen végre hajtva, könnyen és elég hatásosan kereshető fegyver nemzetiségeink rossz indulatu csoportjainak kezében. A koalíciós kormány egyességileg elvállalt feladatainak körét a nemzetiségi kérdés radikális megoldása túl haladja. Elvi álláspontja szerint a status quot csak védi, de már csak működésének tárgybeli és időbeli korlátái miatt sem fejlesztheti. Talán nem csalódunk, ha ebben a felfogásban találjuk meg az alapját annak a tulon-tul elnéző eljárásnak, melyben a kormány a nemzetiségeket eddigelé részeltette. Az ország északi és keleti határvidékei csak úgy harsogtak az általános választás heteiben a legféktelenebb nemzetiségi lázitá- soktól. Az oláh, tót, szerb izgatok kinyújtották csápjaikat olyan kerületek után, a hol a 67 óta soha akciót ki nem fejtettek. Intelligenciájuk: papjaik, ügyvédeik, tanítóik a szabadságharcidejére Lapvezérlő-bizottság: Kovács Dezső dr., felelős szerkesztő. N. Szabó Albert dr., Vetzák Ede dr., Gózner Elek dr. Lap tulajdonos: a lapvezérlő-bizottság-. Szerke ;ztő : Varjas Endre. Előfizetési árak: Egész évre . 8 kor. Félévre ... 4 kor. Negyedévre............................2 kor. Lelkészeknek, tanítóknak, jegyzőknek és a IX., X., XI. fizetési osztályba sorozott tisztviselőknek egész évi előfizetési összeg beküldése mellett 6 kor.-j». Egyes szám ára 20 fillér. •«=»• emlékeztető módon, valóságos keresztes hadjáratot prédikáltak tudatlan, könnyen fanatizálható tömegeiknek a magyarság ellen. A kormány és a magyar társadalom a legszélsőbb, valóságos krisztusi türelemmel tűrte a nem egyszer a személy és a vagyon biztonságot is veszélyesen fenyegető mozgalmakat. Az eredmény mégis minimális. Huszonöt főből álló és tegyük ho :zá az egy Politot kivéve nagyon is alacsony színvonalon álló csoport a képv selőház padjain. És ez a csoport, mely kizárólag a magyar kormány szelídségei íek köszönheti érvényesülését és szép képviselői állását, a magyar állam jelenlegi súlyos és bonyodalmas helyzetét arra akarja kiaknázni, hogy lehetetlenné tegye a törvényhozás oly rég :n nélkülözött normális működését. És a központb m éretlenkedve le- génykedő apostolok cselekvéseinek szomorú, de természetes visszhangjaként micsoda szólamok ütik meg füleinket a perifériákon? Szatmárvármegye gy üléstermében szót kér Lukács Konstantin, a hires memorandista Lukács László Herbertje, ugyanaz, a kit a vármegye annak idején beválasztott alkotmányvédő hatvanas bizottságának tagjai közé és a ki e megtiszteltetést egy lényegben és modorban egyaránt minősithetetlen, provokáló levéllel utasította el magától. Szót kér és vad gyűlölettől izzó beszédben tör ki Temesvármegye törvényhatóságának a nemzetiségi izgatások megtartását célzó átirata ellen. Sértegeti a hazafias társtörvényhatóságot és elég vakmerő az ő felpálinkázott dászkáljaival összehasonlítva a magyarok szentségét, azt mondani Kossuth Lajosról, hogy épen olyan izgató volt, mint azok, a kik a magyar állam ellen lázitanak s a kiknek egyetlen méltó és megillető helyük van: a börtön. A főispán a vármegye közönségének zugó helyeslése közt utasítja rendre a féktelenkedőt, majd a bűnös kifejezés másodszori használata után figyelmezteti, hogy ha még egyszer ismételi, kénytelen lesz tőle megvonni a szót. És mit felel erre a mártír? — Nem tudok úgy beszélni, hogy ne alkalmazzam Kossuth Lajosra az izgató kifejezést, tehát nem beszélek tovább. Hát, tiszteletreméltó Apostol ur, mindennek meg van a határa. Lehet, hogy e határok respektálására önöket, vármegyénkben nemzetiségi hősöket különös és az átlagost meghaladó erélylyel lesz szükséges kitanitani, mert hiszen köztudomású, hogy a nemzeti ellenállás idején Kristóffyval és Nagy Lászlóval egyedül önök voltak szövetségben a vármegye összes lakói közül. Önöknek volna végeredményében legkellemetlenebb, ha a rövid ideig élvezett, hamar elmúlt hatalom érzésének kirezgései sokáig tévedésben tartanák a felől, mit lehet és mit szabad az uj korszak alatt, a midőn már nem Kristóffy vezeti a belügyminisztériumot s nem Nagy László bitorolja Szatmárvármegye főispáni székét. Talán még észre lehet téríteni a magyar állampolgárok eltévelyedett, faTÁRCA. Leánykára Laskócon papot választottak. A szepességi papválasztásnak tudvalevőleg két főkelléke van. Az egyik főkellék az, hogy a választandó pap nőtlen legyen, a második főkellék pedig, hogy csak abból a községből nősülhet, a melyikben megválasztották. A laskóciak is tudtára adták mindjárt a próba szónoklat után, hogy a tiszteletes ur nagyon kedvükre való és mindenképen megfelel nekik, de — asszonyt a községből muszáj szerezni. Közmeglepetésre azonban a pap ezt a kurta és határozott feleletet adta: De már engedelmet kérek a papot a község választotta, papnét majd csak magam választok magamnak. Ha találok a községben — annál jobb; ha másutt lelek — az is az én dolgom. Az egyháztanács fejcsóválva oszlott szét: — Nem jó az, ha a pap ennyire szabadelvű! Az asszonyok nem látták a helyzetet olyan nagyon vigasztalannak. Hiszen nem tagadta meg kereken, csak épen hogy nem tett kötelező Ígéretet. —r Jó, jó! Az asszonyokra kell az ilyesmit bízni! Majd lesz rá gondunk, hogy idevaló legyen a papné. Szóval a hangulat harcias volt, ami csak még érdekesebbé tette a kis tiszteletest. S a leányos házaktól és öreg nagynéniktől özönivel jött a meghívás. A pap régi jó szokás szerint kalapba tette a meghívó levélkéket, aztán találomra közzéjök nyúlt. Ez alatt Laskóc község négy eladó leánya haditanácsot tartott, hogyan kellene meghódítani a »kis medvét«, a hogy a tiszteletest maguk közt elnevezték. Volt még egy ötödik leány is Laskócon, de az nem számított, mert árva is volt, szegény is volt, és különben sem akart férjhez menni. Paula néni tartotta magánál, szerencséjére úgy szerette, mintha tulajdon leánya volna.. És az első levél, a mi a pap kezébe akadt, épen a Paula néni meghívója volt. Szó közöttünk maradjon, a pap maga is szepességi fiú volt s igy tisztában volt vele, hogy kemény próbát kell kiállania, s el volt rá készülve, hogy a leányok és mamák minden cselvetése ellen küzdenie kell. Annál kellemesebben volt meglepetve, mikor látta, hogy sem Vilma nem kacérkodik, sem a néni nem tesz célzásokat. Sőt a leány mintha félne tőle. A hányszor összenéztek, mindig elpirult és félrekapta a fejét, a mire aztán a kis tiszteletes is elpirult és félrekapta a fejét. No, ezek egymás zavarától jönnek zavarba, gondolta Paula néni, az Isten is egymásnak teremtette őket. És gyönyörködve nézte, hogy küzködik zavarával mindkét gyerek és hogy pirulnak egyre jobban. Az érdekes megfigyelésnek azonban hamar véget vetett a laskóci mamák és leányok megjelenése. Ezek aztán elővették minden tudományukat s úgy körülvették a papot, hogy azt se tudta hányadán van. A pajkos Ella váltig incselkedett vele; jó éles nyelvecskéje volt, szeretett kötekedni. De a pap résen volt és sikerült neki egy- szer-egyszer elhallgattatni a kis nyelvest. Malvin más hadicselt használt. Hízelgő, cicatermészet volt, ügyesen ki tudta használni az emberek hiúságát. És nefelejcskék szemeivel olyan ábrándosán tudott nézni. De hiába csudálta az uj pap szép hangját, hiába ábrándozott, a pap nem látott mást, csak hogy Vilma megint elpirult, a hogy összevillant a szemök. És elpirult ő maga is. De ezt már Elza, a gerlicehangu, örökké kacagó Elza sem nézhette nyugodtan. Különben is könnyen talált okot a kacagásra, a mi annak köszönhető, hogy remek gyöngyfogacs- kái voltak. No, ez nem volt veszedelmes. A pap ugyanis azt tartotta, hogy a ki sokat kacag — keveset gondolkozik. Tiszta szerencse, hogy az emberek nem ismerik egymás gondolatát. Milyen durván kacérkodnak ! gondolta Anna, a kit a többiek büszkének és hidegnek tartottak, majd én mutatom mi az igazi, a magasabb rendű kacérság! Ez okból roppant kevélyen, szinte lenézéssel bánt a kis tiszteletesseí. mikor mások is látták, de ugyancsak tüzes pillantásokat vetett | rá, mihelyt észrevette, hogy nem figyelik.
