Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-06-09 / 23. szám
23. szám. SZAT M ÁRVÁRMEGY I 3-ik oldal. keblének lángoló hevével élére állott a legbátrabb csapatnak és mi híven követtük vezérünket a hazafias tüntetések harcában az egyetem falai közül nem egyszer a császári policájok vallató szobájáig. Az ő vezérlete alatt küzdött csapatnak lett áldozata Forinyák Géza is, a ki a kerepesi temetőben szenvedett mártír halált a durva erőszak fegyverei által és a kinek sírjához zarándokolnak ki most is az egyetemi polgárok, hogy sírjának virágaiból a hazafiság illatos levegőjét magukba szívják. Gr. Károlyi Tibor aztán vezér maradt élete végéig, mert a hova őt a társadalom bizalma, honfitársainak szeretete és a király kegye állította, ott mindenütt az alkotás, az egyetértés, a nemzeti kultúra és a hazafiság szelleme jelezte pályafutását. Hogy mennyi különböző téren nyilvánult az ő fáradhatlan munkássága, annak megvilágítására bátor leszek életrajzának néhány adatát felemlíteni: Az 1861. év után ismételve bekövetkezett absolutizmus alatt a fenkölt keblű ifjú már nem lelte Honát a Hazában, hanem a szabadság utáni vágy az 1866-iki porosz hadjárat alatt Olaszországban alakult magyar légióhoz hajtotta, a hol Klapka tábornoknak egyik szárnysegéde lett. A politikai viszonyok változása miatt feloszlott légióból ismereteinek terjesztése végett Párisba ment, honnan csak 1867-ben, az alkotmány napjának felderülése után tért vissza hazájába. Később, 1876. évben helyet foglalt a képviselő házban. Ezenkívül széles ismereteinek és tanulmányainak értékesítése végett elvállalta a képzőművészeti társaság elnökségét. Később a kisbirtokosok földhitelintézetének, majd az Adria tengeri hajózási társaság igazgatóságának elnöki székében fejtette ki fáradhatatlan tevékenységét. Ezen, a Haza javára fordított sokoldalú munkásságának elismerése mellett 1894. évben a király valóságos belső titkos tanácsosának nevezte ki, mig 1898. évben a főrendiház elnöki székébe emeltetvén, elérte politikai pályájának azon legmagasabb fokát, ahová a Hazának csak az ő hozzá hasonló hazafiui erényekkel dicsekvő jeles fiai juthatnak el. Sokoldalú képességéből és tudásából juttatott az irodalomnak is. A saját és a közügyeknek szentelt munkásságából megtakarított időben lefordította franciából a Quinet Edgár forradalomról irt művét. — Ezt követte az angolból fordított Antwerpen ostroma. Irt eredeti munkát is egyik eszményképéről, Waschinglonról. A család megbízásából kiadta a család levéltárát öt kötetben, amelylyel a magyar történelem okmánytárát is gazdagította. Munkás tagja volt a Kisfaludy társaság könyvkiadó társaságának is. Azon érdemeket és kitüntetéseket, amelyeket gr. Károlyi Tibor a politikai téren szerzett, a történelem írónak, amelyeket az irodalom és szépművészet terén elért a magyar irodalom és képző művészetnek lesz hivatása meg örökíteni, Én most elvezetem az Önök figyelmét azon térre, ahol gr. Károlyi Tibort a magunkénak neveztük. Hát Uraim! Én azt tapasztaltam az életben. hogy ahhoz, hogy valaki úgynevezett nagy ember legyen és magas állásokat foglaljon el elégséges a tudomány. De ahhoz, hogy valaki népszerű ember és a társadalomnak kedvence legyen a száraz tudományosság már nem elegendő. Vannak azonban olyan kivételek akiknek a gondviselés az ész mellé olyan melegen dobogó szivet ad, mely fogékonyságánál fogva mint a delej az ércet, magához vonza az emberek szeretetét. Ezek közé tartozott a mi felejthetetlen elnökünk, gr. Károlyi Tibor is, akinek arcképét hálánk maradandó jeléül tanácstermünk részére megfestettük. Azt mondják, hogy a pálma annál jobban erősödik, mentői több terhet raknak reá. Nahát ezzel a tulajdonsággal birt gr. Károlyi Tibor is, mert mikor már a Nyirvizszabályozó, a Körös, Tisza, Maros szabályozó társulatnak elnöke volt gr. Festetich földmivelésügyi mintszternek hivó szavára 1894 évben élére állott a mi régidőtől vajúdó vizszabályozási társulatunknak és azt rövid idő alatt megalakította. Megalakította pedig nem erőszakkal, hanem azon lekötelező modoránák varázserejével, amely az ő kiváló tulajdonaihoz tartozott. Az ecsediláp lecsapolási munkáját mint a társulat elnöke az első ásóföld kiásásával 1895 évi julius hóban kezdte meg s az utolsó ásó föld kidobásával 1898 március hó 20-án fejezte be. Elnöki tevékenységét és azon sikereket, melyek ezen tevékenységének eredményei lettek mindnyájan jobban ismerjük, minthogy annak részletes ismétlésére szükségünk lenne. Tudjuk mi azt, és velünk együtt tudja az egész ország, hogy azon óriási terület, amelyet ezelőtt ecsedilápnak neveztek az ő közreműködésével adatott átal a kultúrának. Tudjuk mi azt, hogy az ő tapintatos, igazságos és bölcs kormányzatát nélkülözni nehezen tudtuk. És mivel mindezt tudtuk és éreztük, annál nagyobb fájdalommal tapasztaltuk, hogy az erős szervezetet megtámadta egy legyőzhetetlen betegség és tétlenségre kárhoztatta, a munka emberét. Ettőlfogva aztán csak a távolból szerethettük, mint a társulatnak megválasztott örökös diszelnökét. A sors ádáz keze azonban ezen összekötő kapcsot is elszakította és szeretett elnökünk 1904. ápril hó 5-én itt hagyott bennünket örökre. A társulat azonban nem tudott bele nyugodni a sors azon mostoha végezetébe, hogy elnökét többé ne láthassa és 1904. május hó 10-én tartott közgyűlésében elhatározta, hogy a megboldogultnak arcképét üléstermének számára megfesteti s ezen határozatának végrehajtásával engem és a műszaki tanácsos igazgató főmérnököt bízta mejg. Mi megbízatásunkban eljárván, ezennel bemutatjuk és a társulat tulajdonába bocsátjuk volt elnökünknek, hazánk egyik jeles festője által elkészített élethű arcképét. Tisztelt közgyűlés! Ha ezen férfiú, akinek arcképét a festő megfestette, életrajzát pedig én körvonalakban megrajzoltam, egyebet nem tett volna, mint az általam említett köztevékenységi kört töltötte volna be, ezen kimagasló polgári érdemei már hazánk jeles főurainak első sorába emelték volna fel. Ha azonban ezen polgári erényeit kiegészítjük az ő puritán jellemével, azon eszményi, társadalmi gondolkozásával, a mely a legmagasabb körökben is irányadóul szolgált, és kiegészítjük családi életének melegségével, akkor ezen egész embernek képét a gyüléster- münkben ne csak díszként tiszteljük, hanem ha működésünk közben útvesztőbe kerülünk, idézzük fel annak szellemét, hogy vezessen ki bennünket az igaz ösvénybe. Szóval legyen ez a kép nekünk talizmánunk! A zajos helyesléssel többször megszakított szép beszéd alatt lehullott a lepel az alapitó elnök képéről. A képet, mely a nemes grófot fényes diszmagvarban ábrázolja, Benczúrnak Károlyi Gyula gróf tulajdonában levő eredetije után Bacsa festőművész másolta kiváló sikerei. Az ünnepi beszéd elhangzása után a közgyűlés nevében Domahicly István érdekeltségi tag üdvözölte Károlyi Gyula grófot főispánná történt kinevezése alkalmából. A gróf köszönő szavaiban élénk éljenzés között jelentette ki, hogy uj elfoglaltsági köre mellett is igyekezni fog ép oly buzgalommal betölteni a társulat elnöki székét, mint ahogy eddig tette. Majd Pekúnovits Imre érdekeltségi tag emelt szót s azon egyhangúlag elfogadott indítványt terjesztette elő, hogy Domahidy Sándor ünnepi beszéde egész terjedelmében jegyzőkönyvbe vétessék s a társulatnak valamelyik legkiválóbb műtárgya az alapitó elnök nevéről neveztessék el. Ezután a választmány által előkészített közgyűlési tárgyak intézteitek el s a gyűlés 12 óra után véget ért. Mezőn. Nem a telt kalászért megyek a mezőre, Még a búzavirág sem kecsegtet engem ; Én a mezőséget magáért keresem, Amikor megláttam, megszerettem menten. Zengő pacsirta szó : édes-bájos ének. Bóditó illat ár: van valami benne, Szabadság, poezis, csiklandozó kellem . . . E nélkül a mező tán mező se’ lenne. Ringó kalásztenger délibábos tájon, — Tudom is én, merre — gulyák kongó hangja, Aranylégy zümmögés, szomju gémes kutak, Távoli faluknak eltévedt harangja, Mindez, meg ezernyi természetes szépség Csalogat, csábítgat az élet zajából; Ábrándozó szívvel barangolok benne S lelkem a mezőkre álmokat varázsol. A mezőre hajló kék égnek felette Teremtő Istenem nagy szellemét sejtem; Fel-felcsapó illat szárnya visz magával... Isten kezét látom minden virágsejten. Pacsirta szavában forró fohászt hallok, A zengő kalászban hódolatot látok . .. Olyan imádságos az egész természet! — Elhagy a mezőkön a bú, gond s az átok . . . Molnár Károly. Üveggyár Nagybányán. Minthogy e lap hasábján, nem is olyan nagyon régen városunkat s főként annak köz- igazgatását és háztartásbeli gazdálkodását támadó cikk is látott napvilágot, engedtessék meg nekem, hogy mossam egy kissé fehérre a sze- recsent! Hosszas és beható tárgyalások után jól felfogott érdekének mérleglésevel f. évi junius hó 6-án tartott közgyűlésén Nagybánya városa elfogadta Rényi Árpád zelestyei üveggyárosnak egy nagy szabású üveggyár létesítését célzó ajánlatát s a jóváhagyott szerződés kormányhatósági megerősítés végett nemsokára fel fog a minisztériumhoz terjesztetni. E nagy jelentőségű tényhez óhajtok nehány megjegyzést fűzni, hogy eloszlassam azon aggodalmakat, melyeket néhány városi képviselőtestületi tag táplált s a maga szűk látókörében lényegtelen és súlytalan érvekkel támogatott Őszintén örvendek a «Szatmárvármegye» azon nemes vállalkozásának, hogy a nemzetiségi nyüzsgő kérdés megbolygatásával a magyar társadalom egészséges és ellenálló képességű reorganizációját s a nemzetiségi probléma által rég felvetett bajoknak és veszedelmeknek kiirtását, gyökeres kipusztitását szintén programjául vallotta. Szolgáljuk e célból adatokkal és eszmékkel?! Mi nagybányaiak tettel szolgálunk s ez a város tanácsának eminens érdeme! A nemzetiségi hatalmas hullámok védbás- tyája nem a faluvégi viskó, hanem a városbeli gyáripar. A nemzetiségek erőssége az anyagi gyarapodás, ennek kell legfőképen útjába állam. A vagyon, a tőke az ellenállás rugékony- ságának fokmérője. A türelmes paszivitás lassanként összébb és összébb szorithatá, a tetterős tevékenység messze vizszarugja a merész ütközőket. Arcomon kigyult a szégyen pírja, mikor egy nemzetiségi a vitatkozás befejezéséül cinikusan dobta szemem közé a végső argumentumot: Vész el lábotok alól a föld s maholnap a magyar paraszt patkó csizmája az anyaföld helyet a cirkusz porondját fogja rúgni! Hol az erő, a hatalom, mely ezt az emésztő rákfenét kiirthatná? A végvidéki városok kulturális és vagyoni erejében, mely nálunk is, mint oly sok más helyütt, ma még hanyatlóban van. Iparváros vagyunk ipar nélkül, a kis forgó tőkét elnyeli a föld, az oktalan házi kezelés, s a földet nyeli a nemzetiség, mint kikoplalt eb a martalékot! Szegényedünk. Táperő: ipar, kereskedelem hiányában ritkul a vérünk s csak úgy szédülünk, szinte öntudatlanul a tátongó űrbe, az örökéhes moloch: a nemzetiség gyomrába; mint a puhány, az osztriga lágyan, édesen, roppanás nélkül! Most pedig meglesz az üveggyár; lesz a fuvarozó tényezők önkényétől s a tengelyszá- litás ezerféle esélyétől független erdei iparva- sutunk, melyek következtében gyarapodni fog vagyonunk s ezzel ellenálló képességünk, A gyáripar közvetett hatásaként emelkedni fog a vállalkozási hajlam és kezdeményezési kedv, a meglévő vagyon megőrzésére s fokozására irányuló tevékenység, a becsületes munka produktivitása, és a kereskedelmi forgalom fokozódásával a kulturális élet élénkebb és változatosabb lesz. Imponáló erőnk a vidéket jobban magához láncolja, az összeköttetés intimitása és a közös érdek ápolása élesebben kifejlődik. Sok a haszon, melyet a gyáripar meghonosítása városunknak hoz! De ha nem hozna semmit, ha csakugyan ellenérték nélkül maradna a városnak áldozatkészsége, ha igazán káros volna a városra gyáripar letelepítése, mégis végtelen nagy az a haszon, melyet közvetve okoz azáltal, hogy a nemzetiségekkel szemben erkölcsi és vagyoni erőnk fokozódik s a fojtó hullámokat páncélosán tudjuk visszaverni ! Mert soká lesz az az idő, mikor a nemzetiségek észretérnek s bünbánva nyújtják a békejobbot! Addig rázzuk le őket, mint pusztító hernyót az egészséges fáról! AJTAY GÁBOR dr. t Megjegyzés. Szives örömmel közöljük e cikket, mely arról tanúskodik, hogy Nagybánya közönsége tudatára ébredt magyarságvédő nagy feladatainak. Téved azonban a cikkíró ur, ha a mint cikke bekezdő soraiból kitűnik, azt véli, hogy lapunkban Nagybánya városát támadó cikk jelent meg. Ellenkezőleg : lapunk megindítása óta mindig a legmelegebb rokonszenv hangján irtunk a derék magyar bányavárosról s ha jogos kritika tárgyává tettük azt, hogy a város nem fejlődik olyan intenziv módon, mint a hogy. helyzeténél és vagyonánál fogva fejlődnie kellene: bizonyára nem a város ellen, de érdekei mellett irtunk. Ha, amint látjuk, cik-
