Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-03-31 / 13. szám

2-ik oldal SZATMÁRV ÁRMEGYE. 13. szám. haza fiságnak is oüára, szószéke, temploma. Az egyház papjai, bármely felekezethez tartozza­nak is, és bármely nyelven beszéljenek is: együtt és egyenként, kivétel nélkül a magyar nemzet hű fiai is. Azoknak is kell lenniük. Mert ha nem azok, Istennek sem lehetnek hű és igaz szolgái. A ki nemzetéhez hüteten, a ki nemzetének árulója, az Istenének sem mutat­hat be tiszta áldozatot. A hazafias kötelességek mindenkire egyen­lők. A papra, a polgárra, a katonára egyaránt. Béke idején kisebbek ezek, ha a nemzet ve­szélyben forog: növekednek. És a növekvő ve­szélyben és a dúló harcok között: mindenki­nek magáért is és a honfi társaiért is helyt kell állani. A magyar felekezetek papjainak sem kell ezt megmagyarázni. Isten ments, hogy ezt fel is tételezném. Csak utalok hát amaz időkre, mikor tombolt a zsarnokság, mikor szentség­törő kézzel tépte nemzetünk javait, mikor a hazafiság jutalma a börtön, az árulás vérdija kitüntetés, hatalom és gazdagság volt. A ma­gyar papság volt akkor a legerősebb magyar katonaság, a verhetetlen nemzeti hadsereg. S ha imitt-amott a nagyok, a főpásztorok közt akadtak is gyenge lelküek. az alpapság annál szilárdabban helyt állott. Ez idők megújultak. Napról-napra me­gyünk bele a gyászba, a pusztulásba. Nem egy­szerre támadnak ránk, hanem mint a kígyó, lassan lopódzik be közénk és telepedik meg nálunk az idegen zsarnokság. És nem idege­nek utján, mint hajdan, hanem alávaló és el­vetemedett, hitvány megvásárolt magyarok utján. És itt jön a magyar papok különös köte­lessége. Mert a mily mértékben fojtják el a s3jTőh tiporják el a szólásszabadságot, sértik meg a büntető törvénnyel védett levéltitkot is: annál inkább hatványozva kell megszólalnia a papságnak a nemzet ügyének védelmében. A I templomot, a szószéket Isten dicsőségére, de magyar kéz emelte, a magyar faj nagyságára és erősítésére. Itt kell az elfojtott sajtó és szó­lás szabadságot feltámasztaniok, kipótolniok. Ragadjanak hát meg papjaink minden al­kalmat a hazafiság tüzének élesztősére! A példa erejével és hatalmával tegyék kitartóvá, egyet­értővé és elszánttá a népet! Hunyadi és Kapisztrán együtt szálltak harcba a hazáért és a szabadságért a reánk szakadt törők hódítással szemben. Es igy győz­tek is! 48-ban is katona lett a papokból is és a branyiszkói hős a kereszttel kezében vezette előre a honvédek csapatát. És győzött is. E példákat kövesse a magyar papok ha­zafias tábora! Sorakozzék fel hadseregként a nemzet védelmére! És akkor bebizonyul, hogy csodák az uj korban is történnek. A magyar papok keze műveli ezt a nem­zeti ügy szolgálatában. Fiasco. A haladópárt helyi szócsö­vei rég elmondták, hogy . . . nem hallatszik a menyországba. Minden jóizlésü ember, még ha nem chouven magyar is, bizonyos megve­téssel és undorral dobja el kezéből, ha egy- egy ráerőszakolt száma hozzá kerül, nehogy beszennyezze vele magát. Csak épen Balsay ügyész ur hallgat szavára és esküszik igazára. ügyes volt a szakmájában, hogy havonta 60—70 forintot is megkereshetett. Meg is ke­resett annyit. Egyszer többet, másszor keve­sebbet, de munkája mindig volt. Munkája és egészsége. Istennek két legértékesebb ajándéka, mely mindenkit odavisz a boldogsághoz, a megelégedettség révpartjához, ha ezt a helyes utón keresi. Óh hányán járnak köztünk, a kiknek nincs munkájuk és hányán, a kiknek munkájuk volna, de nincs egészségük? Neki mind a ket­tőt megadta az Isten. Miért kellett hát mégis igy elvesznie ? ... Halga! Valaki megint hangosabban beszél. Valami asszony, a kinek gyermekei lehetnek. — Hát neki vége van. Agyonlőtte magát? De mi lesz a feleségéből, három apró gyer­mekéből ? A vasúti hivatalnok mellettem hirtelen megmozdul. Fölkapja a szót s csak úgy magá­nak mondja: — Tehát férj volt? Apa volt? Istenem, hogy tudott mégis igy cselekedni ? Szaván végig rezg a családjáért élő, az övéiért dolgozni akaró erős férfinek egész szeretete. És én felelek. Felelem azt, amit az imént a haldokló mellett mondott ennek volt lakás- adója, egy tisztességben megőszült mester­ember. — Kerülte a templomot, de annál többet lakott a korcsmában. Imádkozni elfelejtett, de megtanult káromkodni. Hite, Istenben való bi­mintha Korán volna. Az elkobzást kikerülendő, csak ridegen Írjuk meg, hogy kiszámított nem­telen célzásokkal telt őrjöngéssel adott hirt ez a jakabiánus lap nemrégiben a helybeli fő- gymnasiumunkban történt kis nebuló-csinyről. Az ügyész ur, a ki ismerheti a Sz. K. szava­hihetőségét mindenben, előzetes utánjárás nél­kül, a mi kötelessége lett volna, nehogy felül­tesse az úgyis »magas« kormányt — egyenesen felküldte a megkékceruzázott cikket a közok­tatási ügyvivőhöz, hogy indítson fegyelmit, csapja el a félgymnasiumot, töresse kerékbe a tanár­kart. akasztassa föl az igazgatót és kőmivesek- kel tegye egyenlővé az iskola épületét. A »magas« kormány fel is ült és kivezényelte a debreceni tanker, főigazgatóját a kicsapatásra, kerékbetörésre, stb. A fölfujt felségsértésből csak annyi volt igaz, -a mennyit mi megirtunk. Ártatlan kis diákhistória. A királyképek egy napra a kathedra alá rejtettek s helyökbe a magyar szent korona került. Géresv fődirector másfél napi kihallgatások után ugyanannak igazságát látta bebizonyitottnak. a melyről a gymn. igazgató jelentést tett. Furcsa pucs ez — nem gondolja, ügyész ur? G-róf Teleki Pál nyílt levele. A n.-somkuti kerület volt országgyűlési képviselőjének, Dr. Gr. Teleki Fáinak válasz­tóihoz intézett levelét alább közöljük. A ro­konszenves iíju képviselő tartalmas, tömör előadásban fejti ki az ország helyzetét s össze­tartásra buzdít. Szívesen tesszük közzé a levelet. A haza- fiúi lelkesedés, kötelesség ébrentartását, csak fokozhatja e levélben megnyilatkozó önérzetes, határozott állásfoglalás. »Viribus Unitis!« Tisztelt választópolgárok! Midőn alig múlt egy éve. hogy képvise­lőjükké választottak, azon ígéretet tettem, hogy évenkint egyszer be fogok Önök előtt számolni az országgyűlésnek működéséről s fel fogom Önök előtt tárni a politika mindenkori helyze­tét. Sajnos, ezen Ígéretemet beváltani nem volt módomban. Az országgyűlésnek, bár előre kürtőit, de törvénytisztelő emberre nézve mé­gis váratlan feloszlatása s azon erőszakosko­dás, melylyel a jelenlegi kormány számos kép­viselőtársam beszámolójának megtartását meg­akadályozta, lehetetlenné tették azt. Ezért és mivel az országgyűlés feloszlatásával megbíza­tásom természetszerűleg lejárt s az ismét egyi- dőre az Önök kezébe szállt vissza, indíttatva érzem magam, Önöknek, igen tisztelt Válasz­tóim, ez utón elmondani azt, a minek szóbeli előadása valószínűleg megakadályoztatolt volna. Pártonkivüli 67-es ellenzéki programmal választottak képviselőjükké, velem együtt eli­télve az akkori Tisza-kormány nov. 18-iki ház­szabálysértését és törvénytelennek Ítélve az országgyűlés feloszlatását oly időben, midőn a költségvetés megszavazva még nem volt. A választáson az egyesült ellenzék — az úgynevezett koalíció — győzött s az egész vi­lág parlamentáris gyakorlata szerint el kellett volna foglalnia a bukott szabadelvű pártnak helyét az ország kormányzásában. Mint mind­nyájan igen jól tudják, ez meg nem történt. Nem boncolhatom e helyt az egész elmúlt szo­zodalma s ezzel lelkének sok nemes érzése áldozata lett romboló szenvedélyeknek. Nem csoda hát, ha igy cselekedett. — Igaz, most már értem. Szól mellettem a férj, az apa. Pedig, de hányán nem értjük! Mi bölcs, sokat tanult emberek, úgy meg tudjuk moso­lyogni az imádkozó embert. Tréfáink, olcsó él- ceink céltáblájára tesszük azt, a ki vallása tör­vényei szerint él. Mi annyira kicsinynek, any- nyira csekélynek tartjuk a hitet, a vallást s an­nak törvényeit, hogy a templomokat könyvtá­rakká szeretnők átalakítani s tanári értekezle­tekből komoly arccal arra kérjük a minisztert, hogy a szakiskolákból küszöbölje ki a vallás- oktatást, mint fölösleges tantárgyat. Mikor aztán egy ilyen önmagával, a vi­lággal meghasonlott lélek egyensúlyát veszti s mint hitvány rongyot eldobja magától az éle­tet, melyet önmagának s övéinek, szeretteinek boldogitására tudott s kellelt volna felhasz­nálnia — akkor mi bölcs, mi okos emberek nem merünk vagy nem akarunk a baj gyöke­rére tapintani. Látjuk és szomorúan hirdetjük, hogy a társadalom beteg, de a biztos gyógyu­lásnak radikális szereit megvetőleg félretoljuk. Hitet Uraim, hitet kell adni az emberek­nek s a valláserkölcsi motívumokat nem kiir­tani, de bele kell vinni a társadalom minden rétegébe; be kell vinni az iparos műhelyébe, a kaszinóba, a tanári katedrára, a bírák aszta­lára s a hivatalok termeibe, szóval mindenüvé, a hol emberek vannak és lelkek, a kik bol­moru esztendő eseményeit, melyek valóban avagy látszólag közreműködtek a természetes kialakulás, fejlődés, jobban mondva — a ki­bontakozás megakadályozásában. Látszólag mon­dom, — mert a Tisza-kormány hosszú kormá­nyon maradása morális bukása után, a Fehér- váry-kormány kinevezése, annak frivol és meg­gondolatlan játéka az általános titkos választói jog ígéretével, melyet meggyőződésem szerint soha sem volt komoly szándékuk megadni, végül politikailag éretlen és veszélyes tömegek felhasználása állásuk megszilárdítására, — mindez csak látszólag hátráltatta a folyton súlyosbodó válság megoldását, csak külső oka volt annak. Az igazi ok, a baj maga, a nem­zeti létünket fenyegető betegség mélyebben fekszik. — mélyebben mint azt legtöbben gondolják. A nemzet ellen intézett támadások, tör­vényeinek megszegése és megnyilvánult akara- ratának semmibe vétele megszülte a természe­tes és egyben szükséges reactiot s a nemzet mindinkább egy táborba tömörült azon vezérek, azon igaz hazaszeretettől áthatott férfiak körül, a kik kimagasló egyéniségük és tehetségük folytán a nemzet vezetésére, jogaink és törvé­nyeink megvédésére első sorban hivatva vol­tak. En is beláttam annak szükségét, hogy a küzdelemben való hathatósabb közreműködés céljából pártkeretbe lépjek s igy beléptem az Andrássy Gyula gróf vezérlete alatt álló 67-es ellenzéki, akkor úgynevezett »dissidens« cso­portba, melynek programmjával az én Önök előtt kifejtett programmom amúgy is jóformán azonos volt. Ezen csoportból fejlődött ki azu­tán az alkotmány-párt mely az alkotmány védel­mére alakulva és Andrássy Gyula gróf komoly, higgadt és nagytehetségü politikusunk körül csoportosulva a 67-es kiegyezés alapján áll ma is és mindaddig, mig ezen alapot a mai kor­mányrendszernek fnem sikerül teljesen disce- ditálnia és lehetetlenné tennie, ennek alapján óhajtja a válságot megoldani? Ezen párt tagjá­nak vallom magam jelenleg. Ez a párt, mint mondom, igyekezni fog a válságot a 67-es kiegyezés alapján megoldani, addig a mig ez egyáltalán lehetséges lesz. Az utóbbi hónapok eseményei ugyanis ezen alap­ban való hitünket mélyen megrendítették, mert mélyen engedtek bepillantanunk ezen kiegye­zésnek Bécsben való értelmezésébe és világo­san bebizonyították, hogy negyvenéves alkot­mányos, parlamentaris életünk csak egy szín­játék jellegével birt, melyet egyrészt a magyar nép. másrészt a külföld megvesztésére játszot­tak el. És mikor fentebb azt mondottam, hogy a válság megoldását akadályozó okok mélyeb­ben feküsznek, erre céloztam, — a 67-es ki­egyezésnek. az általa újra biztosított ősi alkot­mányunknak Bécsben való hibás értelmezésére. Mindaddig, mig a parlament működése nem zavarta az osztrák aulikus politika inten­cióit, addig jó volt; — mihelyt azonban ezen szerencsétlen és nemcsak a magyar, hanem az osztrák államot is súlyos válságba sodró poli­tikával szembe helyezkedett, egyszerűen eltették az útból és kormányoznak tovább parlament és alkotmány nélkül, jog és törvény ellenére. Egy négyszázéves szerencsétlenül kapkodó rendszer lidércnyomása ez, mely rendszer, ha veszély fenyegette avagy külhatalmak porba tiporják, a népeknek mindent megadott, hogy aztán, ha ismét erőhöz juthatott, megfossza őket dogságért epekednek s keresik a napot, mely az arra felé vezető utat áldó fényével bevi­lágítja. Mert az Isten nem mese, a lélek is van és útja az erkölcsi züllés, a szenvedélyek, a gonosz istentelenségek mélységes örvényei fö­lött vezet. Biztosan halad a veszedelmek fölött, mig erős lánc kapcsolja az éghez, de ha ez a lánc elszakad, lezuhan s magával rántja szü­lők, családok boldogságát is. De minden célja- vesztett, eldobott élet egy-egy seb is a társada­lom s a haza testén s ezen a seben át az egész­séges vérnek jó adagja néha haszontalanul, de a legtöbbször kárt okozva szintén kiszivárog .., Közben megérkezik az orvos s mialatt a haldokló sebét megvizsgálgatja, az eldobott élet is semmivé lesz. A ki élni nem akart, tehát meghalt. — És mennyi ezren halnak meg igy? A statisz­tika rideg számai legalább azt mutatják, hogy az öngyilkosok száma nap nap után szaporodik. Micsoda rettenetes bizonyíték arra, hogy egyesek, családok, nemzetek boldogságához nem elég csupán a munka. Hit kell ahhoz. Erős hit és erős ima s a mi ezekből fakad: a hivatás minden terén a tetteinken átszürődő mélységes vallásos és erkölcsi érzés... Higyjétek el, egy céljavesztett, egy köny- nyelmüen eldobott élet ravatala fölött mindig lehet és mindig érdemes elmélkedni. Szemlér Ferenc.

Next

/
Thumbnails
Contents