Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-03-24 / 12. szám
4-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYF. 12. szám. még rendőrkapitány, holnap már alkalmasint kormánybiztos. Ha egyéb nem, ez az egy »nem« szavazat fényesen igazolja, milyen bölcs határozatot hozott a városi közgyűlés. Az Unneprontók. »Bellum virumque cano.« Ma, midőn a szabadság hajnalhasadásának, a testvériség s egyenlőség nagy ideáljai születése ünnepének évfordulóját ünnepelte a magyar kunyhókban és palotákban, a templomokban és zárifalak között, — minthogy a saját árnyékától is félő hatalom a nemzeties érzület szabad nyilvánulása elé alig legyőzhető akadályokat gördített, — zsandár és katona szuronyokat szegeztetvén a 48-iki márciusi emlékért ma is lelkesülő honfiak kebelének, nem átallotta a megfizetett tollú, hazaellenes sajtó éppen erre a napra, erre a magyar nemzeti szent ünnepre a Maró Gergely állal szerkesztett »Politikai kalendárium« címet viselő szennyirattal — mely a magyar nemzetnek legkiválóbb egyéniségeit, reményteljesen dédelgetett aspirációit rántja le és hurcolja meg a politikai cloacák bűzös mocsarában, — zavarni a nemzeti ünneplés harmóniáját, elárasztani az országot — benne a mi egyszerű községünket, megmételyezni akarván a mi hazafias érzelmű közönségünk romlatlan lelkét... Felhívom rá a kir. ügyész ur figyelmét s kérem tegye rá a kezeit, s "iktassa az »index- librorum prohibitorium«-ba! Igaz, ebben nincs királysértés, de van népfelség sértés — s annak a legundokabb posványba rántása, a mely nem kevésbé méltó a büntetésre. A múltkor azt irta a »Szatmármegyei Köz- löny«-nek nevezett lapban valami névtelen, előhaladott fokú paralysis progressivában szenvedő irodalmi kétes értékű individum, hogy sok ember csak azért ir a lapba, hogy a késő utókornak eldicsekedhessék, hogy az ő neve is látott nyomda festéket. Lehet, én reám, lehet másokra célzott, de hát, bogy van miről írni, s van miért feljajdulni, mikor a való igazságnak oly arculcsapását látjuk reproducálm. mint a Szatmármegyei Közlönynek nevezett mons- trum-ban megjelent, »Nagyítás a végletekig« cimü cikkben az akkor minden irodalmi munkásságért nyerendő babérra való aspirálás nélkül, kénytelen az ember felvenni a tollat, hogy azt a temérdek valótlanságot, azt a ten- dentiosus elferdítését a tényeknek a valóság mezébe öltöztetve állítsa a közönség elé. Azt mondja ugyanis: »a közönség közömbösen fogadta a lepedő nagyságú piros plakátok hivó szózatát, mert alig 20—25 választó jelent meg a Szúnyog beszámolója meghallgatására.« Óh Mephisto ! ügy tesz, mint az a bizonyos struc, mely ha homokba vágta a fejét, s igy nem lát semmit: azt hiszi őt se látja senki. Azt elfeledi vagy nem akarja tudni a tudósító, hogy már előre ledoboltatta a helyi elöljáróság a seregestől menni szándékozókat, I s ha mégis akadt vakmerő, a minthogy akadt is, ki megkísértette a csendőri s a katonai kordonon állalkelni, hát azt elkísérték; ha kell névvel és példával is tudok szolgálni. Nászmenetet tartóztattak fel a fegyveres katonák, j kiknek egyedüli és legfőbb céljok nem a tűn- | tetés. hanem a házassági frigy megkötése volt; egyszerű munkás, marháthajtó embereket kergettek vissza, más irányba, mint a merre menni szándékozlak — a csendőrök; no aztán, hogy ily körülmények közt. miként lehetett volna a köztiszteletben álló Szúnyognak 1000-ekre menő hallgatósága — azt könnyű elképzelni, de azt még se lehet eldisputálni. | hogy a jövő választásra (ha lesz 2) csakugyan | felajánlották neki a mandátumot, mire ő ein- j bérül rászolgált s a mit meg is érdemel ... Hát ilyen két rendbeli förmedvény jelent meg közöttünk március 15-én rontani a nem zeti magasztos ünnep harmóniáját, s diszonáns hangokat vegyíteni a dicsőséges, méltóságos hangulat egyöntetűségébe. Hogy nevezett lap minden sorában, minden betűjében osztály elleni izgatást, gyűlöl- séget lehel: azt mindenki látja s á:érzi. csak az nem, a kinek politikai tisztessége Judás pénzekkel van megvásárolva. Kerülnének csak ily» tartalmú s irányú cikkek a »Szalmárvár megye« hasábjaira: holnap talán már azok szerkesztőitől népesülnének a börtönök ... A »Kalendárium« is valósággal a »farkas és bárány« meséjét újítja fel emlékünkben, a mint azt Aesopus egykoron megírta .. . Fáj az ember lelke — ha ilyeneket lát és olvas, s mégis nekik fáj és sajog a coalitió ! feje!? Ha a dolog oly szomorú nem volna, j azt mondanám: »Difficile est satyrum non | scribere.« Nyir-Megves, 1906. márc 15. Tukacs Lajos, ev. rcf. lelkész. Nyilatkozat. A »Szatmárvái megye« Tek. Szerkesztőségének Nagykárolyban. Felhívták figyelmemet a »Szatmármegyei Közlöny« f. hó 14-én - 19. sz. alatt megjelent példány — »Uj párt alakulás« és »Kereskedők és iparosok pártja« cimü közleményére. Ilyen valótlan és elferdített közleményre tulajdonképen nem is kellene válaszolnom, de részben, mert személyem is esetleg szóba jöhet ezen közlemények folytán — másrészt, de különösen, mert a nagysomkuli iparosok fel is kértek reá — az igazságnak megfelelőleg kénytelen vagyok a következőket kijelenteni: Tény', hogy egy uj párt alakulás folyamatban van, még pedig a bii-as függetlenségi párt —- sőt az már megalakultnak tekinthető, de ez nem abban az irányban történik, illetve történt, mint a hogy a fent jelzett közlemények leírják, hanem ellenkezőleg olyan irányban, hogy ha a közlemény szerzője a március 15-iki ünnepélyen részt vett és a hangulatot látta volna és erről a fenlnevezelt lapnak referált volna a »Szalmár- uármegyei Közlöny« egyáltalán nem örülne ezen pártalakulásnak. A nagysomkuli magyar polgárság — ide értve iparosok és kereskedőket is, legnagyobb részben nem igen sokat törődnek jelenleg a saját érdekükkel, ha az összeütközésbe jön hazafias érzelmükkel és inkább lemondanak a csekély anyagi haszon különbözeiről, minthogy hazaárulásokkal a »Szatmármegyei Közlöny* szerkesztőinek és társainak ezen a réven örömet okozzanak. Végül még csak annyit vagyok bátor megjegyezni, hogy ha hazafiságot kell tanulni jöjjön a »Szatmármegyei közlöny« szerkesztősége a nagysomkuli járásiján lévő grófoktól hazafiasságot tanulni. Kérem jelen közleményemet lapjában közölni. Nagysomkul, 1906 március 16-án Fötvös Róbert — és Cseh Károly, Kassay Kálmán, Benedek Ferenc, Szerafin Elemér, Bogdándi Vince, Derecske}' János, Vcber Ferenc, Virányi Ferenc, Szirmay János, id. Loy Károly, Luka Ferenc, Nagy .íózset, Székely János, Eresei Pál, Erssei János. Haáz Lajos, Rogozsán Lőrinc, — minta párt tisztviselői. HÍREK, Március 20. Halottá lettél, ki nemzetedet életre hívtad ? Csodatevő, sziklából forrás fakasztó vessződre most van szükség. Lásd, pusztában, sivatagban vándor- lunk még. Az ígéret földje, a mit prófétalélekkel nekünk megmutattál, messze van még. S mi már fáradtak vagyunk a százados vándorlásban. A szivek kiszáradtak, a gerincek megtorpantak Öröködbe pogánvok jöttek. Ezek a szolgaság temetőjébe akarnak vezetni a szabadság mosolygó földje helyett. Kossuth apánk! Ne engedd veszni nemzeted. ... Nemzetünk szent könyvei mondják: mikor megvillámosodik az ég s az ítélet förgetege akarja elsöpörni Attila unokáit — Csaba vezér fényes villanással vágtatva vezeti égi utján seregét vezéreinek megmentésére. Nemzeti legendáriumunk mondja: mikor üvöltő tatár hordák törtek e szent földre — fölpattant Várad kriptájában van írva még a dátum is az anyja öreg Írásával ... És Flóra másnap nem volt az a hideg, büszke Flóra, hanem alázatos, szelíd gyermek, amint az anyját ölelte és könyek közt susogta : — Köszönöm, édes anyám, megőrizem, hű leszek... Tisztelt közönség! Gyermekek csak egyszer voltunk, alig egy szempillantásig, de későbbi örömeink, jóságunk, boldogságunknak mennyire szinte egyedüli forrása ártatlan korunknak emlékezete! —... Egyszer csak megérkezett a házibarát, folytatta Nina néni már nős és férjes gyermekei előtt. Mondom: a házibarát, apátoknak jó barátja. Csinos volt, ügyes és finom volt. Olyan nehezen esett látni mellette atyátokat. Mindig munkában volt, néha egészen hanyagul öltözködött, keveset beszélt. Igaz, gyöngéd volt mindig és gondos és szelíd, de az a másik, a divatos ruhájával, a könnyűségével... Apátokat szerettem, egész lelkemből szerettem, de ez a másik, ez vonzott. Minél hallgatagabb lett apátok, ez annál többet beszélt, mindig édesen beszélt... Valami előadásra kívánkoztam. — Nem érek rá, dolgoznom kell, mondta atyátok. — Mi lelt téged ? — Semmi. — Megbántottalak ? — Nem. Az udvarlóm ajánlkozott. Elkísér. Igen — nem, elfogadtam s mentem öltözni. Reszketett a hangja Nina néninek, amint folytatta: — Csak az Isten tudja, édes gyermekeim, milyen boldogtalan voltam én akkor! Sirni szerettem volna, nem öltözni, de öltöztem. Meghalni szerettem volna, de azért csak elkészültem. Éreztem, most jönni kell valaminek... Ha semmi sem történik, akkor... akkor én elvesztem ... Mindegy ... Istenem, milyen boldogtalan voltam én akkor... — Itt mentem végig, ahol most ülünk, ez volt itt az apátok szobája. Kijött, toll volt a kezében, dolgozott. Megfogta kezemet: — Várj, lelkem, — és a barátjához fordult: — Nem nekünk való ez a komédia! Jó barátom vagy? — Igen... — Tedd meg hát, kérlek, azt a szívességet, ne jöjj többé a házunkba!... — Istenem, sóhajtotta az öreg asszony, milyen boldog voltam én akkor... És halkan, mint ahogy a selyem suhog, mint ahogy boldogságában szokott az ember, úgy zokogott az öreg: — Istenem, Istenem, milyen boldog voltam én akkor... * Tisztelt közönség! Következik a finálé, a szinfónia utolsó tétele, összesíti az előbbi tété- lek hangulatait, azokat kiegyenlíti, a főgondolatokat tömöríti, — nehéz dolog. Szembenézek vele. Megszokott irányom ellenére most látszólag igen könnyű dolgokkal szolgáltam nagyon tisztelt közönségemet. Ártatlan, de forró érzéseket, áldozatoknak mártir- erőt fogtam fel a szinfónia számára. Üdvözül- teket citáltam tanuságtételre, ártatlan koruknak üdvözítő szépségein, az öregeknek édesbús malasztos emlékein merengtem egy ke- I véssé. Mindebben harmóniákat láttam. A harmóniákból szinfóniát írtam, mert volt egységes gondolatom is. Hogy kevés szóval mondjam: a nőiesség, a nők, a keresztény nők mindig tiszta gondolat- és érzésvilága különböző, de mindenütt igaz képleteiben. Ez volt az összekötő gondolatom és ezt a gondolatot tartottam szimfóniámban védelemül az ellen a sáros bagatelle ellen, melylvel vagy négy hét előtt a nőket illették itt Szatmáron. Egy derék egyesületben, mely a szinfó- niákat és harmóniákat') keresi, nők előtt is csapodár asszonyról szólott a mese. Merő bagatelle és disszonáncia és ezt a disszonanciát az egyik szatmári lap*) tárcájában hozta, a többi hírei közt mint humort megdicsérte. Kritikát- lan kritika! Tisztelt közönség! Harminc év óta olvasok, sok bagatellt olvastam különböző nyelveken, de ilyen szennyest még nem olvastam. Szemtől szembe ilyen arcpiritó támadás: minden asszony léha, nem ez vagy amaz a könnyelmű, hanem mind csapodár. Minek nézték ott a közönséget, a nőket? Micsoda üresség az, mely nők elé egyetlen derült, tiszta gondolatot sem tud hozni, hanem sorról-sorra cochoneriákat tálal fel ? Micsoda szellemi világ az, amely épen Szatmáron ízléstelen iróniával említi, hogy a nők egyesületekben nemes gondolatok szolgálatába állanak ? Mintha nem ott állanánk a XX. század elején, hogy miután meguntuk a diplomácia hazugságait, mikor rémes huhogással az abszolutizmus riasztja politikai életünket, akkor a társadalmi kérdések, a társadalmi egyesülés és összetartás mezőire kell térnünk. Itt a nő épen olyan avatott munkás, mint a férfiú. ') Iparos dalárda. ’) Szatmár és Vidéke 9. — 1906. febr. 27,-i sz.