Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-12-19 / 53. szám

SZATMÁRVÁRMEGYE. 1-ik oldal. 54. szám. KARÁCSONYI MELLÉKLET. Karácsony. Irta: Varjas Endre. Mikor a föld tüzes méhe megmozdul, uj világokat hoz létre. Tegnap még a ten­ger tajtékos hulláma habzott ott, a hol ma egy sziget emelkedik föl az örvényes mély­ségből. Isten cselekedetei mindig ilyen fönsé- gesek és váratlanok. A hol kezének nyo­mát hagyja, ott mindig valami isteni szü­letik. Egyszer az ég, glóriát éneklő angya­laival, másszor a föld a paradicsomot lakó emberrel. Csillagos ég, madárdalos tavasz, hullámzó tenger, az égzengés villámos vi­hara — mind Isten betűi, a melyeket e nagy universumba irt. Hátha Isten szive dobban meg! Ha az ő végtelen szeretetének tüzes lángja lobban föl, mikor az ő lelkének ragyogó gondolatai testesülnek meg, oh akkor min­den emberi elmét eivakitó isteni szépség, a csodák legistenibb csodája jön létre. Hiszen ha csak a mindenhatóság moz­dul meg benne — már akkor is megre­meg a teremtés fenséges szavai előtt az emberiség. Hátha a szeretet gondolkozik benne ! Mikor ez a gondolat kipattan — megbüvölve térdre hull előtte az egész világ. — Karácsony éjszakája a megmérhe­tetlen Szeretet isteni gondolata! Titok marad örökké minden philoso- phia előtt; érthetetlen nyelv lesz mindig az éjben botorkáló pessimismus előtt; a so- phista Nitzschék, az eget nem látó Zolák a vak tehetetlenségével állanak meg előtte. A kulcs, amely fölpattantja e megmérhetetlen titok zárát — Szent Jánosnál van. Az apostolnál, Pathmos prófétájánál, az Isten vatesénél. — Mikor az elválás megindító pilla­nataiban a végrendelkező Krisztusnak keb­lére hajtja fejét, bepillant az Istenség meg­nyit szivébe és látva annak az angyalok előtt is ismeretlen mélységeit, föltárul előtte az Isten igazi valója. És amikor te­leivódik az isteni szív titkaival, fölemeli fejét s az istenséget meg nem értő embe­riségnek megfejti az örök rejtélyt ez egy mondattal, a mely a Biblia fölségesen egy­szerű nyelvén hangzik: Isten — a szeretet. Igen, ez a megoldása karácsony legen­dás éjszakájának! .... Fáradt az emberiség; nyögi az első vétek átkát, sivatagokon jár, — „man- ducat panem doloris“ eszi a fájdalom ke­nyerét — vallis lacrymarum a föld, a ró­zsának csak töviseit érzi, a paradicsom ál­mai eltűntek, verejték és könny, nyitott és sajgó sebek mindenütt. Keresi a balzsamot. Gileádban nincs. Sem e föld széles téréin. Hiába vájja — enyhülést bányászva — a hegyek öbleit, vigasztalás nincs az ember­lakta tájakon. Megmerül Babylon élvezete­iben — sem Bacchus, sem Venus meg nem állítja a sóhajos szivek sebeiből ömlő vért. Kardcsattogás, kivitt győzelem, mámoros triumphus ki nem elégíti. Zengő lant, Apelles ecsetje, Pheideias vésője mindhiába — Platon ajkán csak ott van a vágyódó szív szomorú sóhaja. Valami hiányzik itt, a mit nem tud megszülni a föld pora, a mű­vészet vergődése. És ekkor, a bolyongás csillagtalan ezredéveiben, az ezeresztendők elhagyott éjszakájában fölfelé pillant az em­ber s a próféta ajkán elröppen a nyögő fájdalom esengése: Rorate coeli! Harmatoz- zatok hát ti — egek! Négyezer esztendő fáradt emberének szive dobbant meg e kiáltásban. — És erre visszadobban az Isten szive és megszületik, a mit négyezer év esdett, óhajtott: a szeretet. Puer natus est nobis et films datus est nobis. Megcsordul az évezredek nyögéseitől meghatott Isten szive s a mit kiömleszt — az önmaga. Lejön az el hagyatottság sivataga­ira, a hol vigasztalan keserűség jajong, elha­gyatott szivek kiáltoznak és odaadja ön­magát, a ki nem más mint — a szeretet. Szent éjszaka! a mely fölfelé röpítetted az ember szárnyaló szivét és az égből le­vontad a sóvárgott Istent, a ki „a szeretet“ — tégy újra csodát! A világ megint der­medni kezd, mert elköltözött leikéből az Isten, a szeretet. A tél zúzmarája lepte meg a sziveket; az északi sark jege fagyaszt bennünket; a kezek könyörtelenek; az irgalmasságnak halotti torát lakják; fázik és didereg az emberiség. Bölcsei Heroszratesek, eszméik nyomán üszkös romok meredeznek, meg­ölnek és megfonnyasztanakminden virágot; nincs is már illatos, virágos mező. A szá­mum szele fuj ebből a halálos bölcseség- ből. A hit harcban áll a hazug tudomány- nyál. S a hazugság hányszor öli meg az igazságot! . . . Harmatozzál, szent éj, hogy az ég virága újra megéljen a földön! . .. Angyalajkak éneke kiáltott be ez éjszakába — meghallották a föld napszá­mosai ; csilag tűnt fel az égen — követték napkelet igazságot kereső bölcsei. Vájjon nem elég erős az ének, nem elég fényes-e most is a csillag, hogy észrevegyék a földi élet napszámosai és meginduljanak feléje a philosophia csalóka iidérczfénye után futó’ bölcsek? — Jöjj el isteni gyermek, Jézus Krisztus, és veled jöjjön el, szülessék meg szivünkben Isten, a ki — a szeretet. A kecskepásztor legendája. Nem találván sehol pihenést, nyughelyei, Mária s Szent József egy zord éjszakára Megszálltak egy gazda kis istállójába — 5 a Szűz Máriától Jézus ott született. A mint megszületett, künn a pásztornépnek Nyájaik mellett a csillagos ég alatt Hirdette egy fényes égi angyal-csapat — 5 látni öt azonnal útra is kelének. S aki legutól jött, szólt: „Én szegény vagyok, Ennél a nádsipnál bizony nincs egyebem, Ezzel sipolgatok mindenik éjjelen: Fújok egyet rajta, te is ha akarod!,, Bár mosolygott rajta, Mária engedte . . . De im, napkeletről a bölcsek jövének, Kis Jézust imádni: ők is sietenek S ráleltek, mert őket egy csillag vezette. Tarka szép ruhájuk drága aranyt renget, Mint a hajnalpirnak fényes ragyogása; Mindegyik térden áll, Jézust úgy imádja S aranyt, tömjént, mirrhát áldoz a Gyermeknek. S mig a ragyogásra elkábulva nézett, Egy sarokban állt a szegény kecskepásztor; Szólott a Szüzanya: „Ne menj olyan távol, Hadd lásson a gyermek, dalos pásztor, téged!“ És ö előlépett, nádsipját kivette, Először félénken vette ajakára, Majd mintha nem von’ ott senki, csak a nyája, Nádja a legszebbik nótáját zengette. Dala édesen szólt, a szeme ragyogott, Nem nézett senkire, csakis a gyermekre; Dalában a szive, szemében a lelke, Mintha nem látná öt más, csak a csillagok. Gyönyörrel hallgatott mindenki teája, Királyok figyeltek szegény kis sípjára. És a gyermek Jézus hogy a dalnak vége — Kis karját mosolyogva nyújtotta feléje.' lean Aicard. Karácsony-éj. Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség a jóakaratu em­bereknek. (Szt. Lukács 2. 14.) Kerácsony-éj . . . Fönn az égen Holdsugárban, csillagfény ben Angyaloknak népe rajzik, Boldog ajkak dala hangzik. A merre csak szemük láthat, Nem talál egy lombos ágat, Csak a fenyők zöldek éppen Amottan az erdőszélen. Oda szállnak hát hozzájuk, Le is törik gyönge száruk; A szegénykék sóhajtoznak. Panaszkodnak, siránkoznak. Az angyalok vigasztalják: Ne sírjatok szegény kis fák, Nem haltok meg búsan, árván Szent karácsony éjszakáján. Tele rakják most a fákat, Kicifráznak minden ágat Arany-ezüst fonalakkal, Drágalátos játékokkal. Tiz-tiz apró gyeitya lángja Jut mindenik fenyőágra. Kétszer annyi himes alma Minden fára fölaggatva. Viszik aztán az angyalok. Az egész táj csillog-ragyog; A merre csak átrepülnek, Szivek-Ielkek földerülnek. A mint templom mellett szállnak, Sípjai az orgonának Megszólalnak s a harangok Önmagáktól adnak hangot. A mint házak mellett szállnak, Ajkai a kis babának Megmozdulnak és a csendben Beszélgetnek angyal-nyelven. És kigyulad minden ablak. Karácsonyi fák ragyognak, Repes minden gyerek szive Angyaloknak megjöttire. A mint kunyhók mellett szállnak, Hol szegények sirdogálnak, S hideg szoba rejtekében ’ Fájdalomnak ég a mécse: Valami szent szellő támad, § kialszik az égő bánat, És a könnyek gyöngyre válva Fényt hintenek a homályba. így szállanak messze-messze, Növekszik a számuk egyre, Még mindegyre többen jőnek, Csilagoknak nézik őket. Sőt aki most oda kinn jár, Énekszót is hallhat immár, S hogyha szive tiszta néki, A bűbájos dalt megérti. Békesség az embereknek, A kik hisznek és szeretnek, Örüljön az árva, szegény, Megszületett már a remény! Nem hal meg e remény többé, Itten marad mindörökké, S dicső neve földön-égen Názáreti Jézus lészen. B. A.

Next

/
Thumbnails
Contents