Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-11-17 / 47. szám

4-ik oldal. SZATMÁR VÁRMEGYE. 47. szám. a gyermeket táborozás veszedelmein hordozta át, de nem az történik-e „Ferkővel“, ami a népek meséjének sasfiókjával ? Karmai közé kapja az apa és repül vele egyenesen a vakító nap ellen. Ha hunyorgat a fióka, a' földhöz veri, ez nem sas, ez nem az ő gyermeke; de ha szembe néz a szúró napsugárral, visszarepül vele sziklafészekre és felneveli. Szerencsére ezen a fészken ott ült az anya, Zrinyi-leány, vértanuknak vére, tisztalelkü nő, hős- lelkü asszony, kemény mint a gyémánt, gyöngéd mert édes' anya. Mit véshet gyermeke lelkére, aki Munkácsnak ostromában igy ir: „Senki sem en- gemet, sem két gyermekemet megijedt állapottal bizony nem láta; valamint eleim, úgy voltunk ké­szek fejünk fennállatáig a várat megtartani, éle­tünk leteltével.“ Egy másik vonzót, mert a gyermek elhagyja a fészket és lassankint senki sem marad vele, csak a saját lelke; de ez a lélek alakit, testet, idegeket, tartást, tevékenységet, örömet, gyönyörű­séget, szenvedést, egyszóval embert és pedig ide­ális embert. Egyik jezsuita tanára igy ir az iskolás fiúról, a gloriosissimus princepsről, az osztrákok kigu- nyolt „comeséről“ : „egész valójában semmi sem középszerű; szavai, magatartása, járása csupa méltóság, úgy hogy minden fejedelemre emlékez­tet benne, de kevélység nélkül, mert amily ne­mes, époly emberséges, ámbár tekiniélyét mindig megőrzi.“ Bámuljuk csak ennek az emberséges és fe­jedelmi ifjúnak békés indulatát osztozkodó testvére iránt, ellenállhatlan erejét a gyámkodással szem­ben, lelki egyensúlyát, mikor mátkáját rabolják el tőle, barátságát, mikor összedobban a szive a Bercsényiével! Reménysége sokszor a reménység ellenére, kímélete seregei iránt, az embernek, még foglyai­nak is tökéletes megbecsülése; egyfelől udvará­nak pompázó fénye, másfelől az áldozatok, a meg- nem alkuvás, a tökéletes lemondás ereje, — mind fejedelmi vonás. És ebben a hatalmas erejű emberben nem volt semmi a havasok zordonságából, ellenkező­leg érzelmes valója, poetikus, gyöngéd, derűs lelke volt, akárcsak nemzetének. Ez a derű kiséri mindenfelé őt, táborát, kuruczénekeseit, a labanc­nak minden mozdulatát. Ha a kurucot kell di­csérni, pattogó elevenség ő és tábora, ha a la­bancot kell gúnyolni, metsz, az elevenbe vág: Patyolat az kuruc, Gyöngy az felesége. Hetes vászon a laboncság, Köd a felesége. Mikor búcsúzik, omló könyei közül születik hazájának örvendező, poetikus magasztalása: Vizeid folyását, Erdeid nyílását, Mezeid kalászát, Lovam lába nyomát Te áldott földedet Már többé nem látom. Mikes is megírja, hogy a rodostói „ebédlő­házban“ jókedv uralkodott, e^ődés, kötekedés járta s ennek mestere a; ő jó uruk volt. Pedig Idegen kenyérnél nincs semmi keményebb. Mindennapos halál a hazátlan élet. Ideálnak kellett hát lennie annak, a kit hívei ebbe a ha­zátlan életbe, a mindennapos halálba is követtek, csak azért, „mert igen szerették őt.“ Zárjuk be ennek a fejedelmi életnek szem­léletét mesteri vonásokkal. Saint — Simon herceg, a Memoireok világhírű mestere, személyes isme­rőse ezt írja a mi fejedelmünkről: „Minden köve­teléstől ment magaviseleté mindenkinek rokon- szenvét megnyerte, mert lemondóan rangbeli kö­veteléseiről, öt mindenki könnyen megközelíthette és fesztelenül érezte magát vele. Rákóczi magas termetű, izmos és arányos növésű. Arca kellemes, tekintete igen nemes, majdnem parancsoló, de durvaság nélkül. Okos, szerény, óvatos, mindent jól és értelmesen cselekszik. Igen udvarias, mo­dora könnyed s ami ritkaság, méltóságos hiúság, keresettség nélkül.“ * Tisztelt közönség! Az Isten küldi a harco­sokat és a győzőket, bátorságot Ő leheli beléjük és ugyancsak Ö ajándékozza a szív és értelem minden természetes és természetfeletti tulájdonságait is. Megkívánja azonban, hogy különbséget tegyünk azon ajándékai között, melyeket ellenségeinek és barátainak ad. Barátait a megszentelt erény, a tö­kéletes jámborság különbözteti meg ellenségeitől. Meghatva olvasom az elfogulatlan történet­író szavát: „Rákóczit a keresztény erénytannak az erkölcsi kötelességekről alkotott dogmája viszi a viharba.“ Nem értem ugyan nagyon jól ezt a mondatot, mégis megemeli lelkemet az értelem, mely alatta rejlik, a gondolat, hogy legnagyobb szabadsághősünket a keresztény tanítás világossága, a keresztény élet és erény meleg szeretete küldi győzedelmekre és szenvedésekre, ebben a világos­ságban és melegben forr fel az ő nagy gondolata: pro patria et libertate. Sőt már látom, hogy a keresztény erény, ez a természetfeletti erő, nem járuléka a mi nagy fejedelmünk nagyságának,, ha­nem lényegi része: az élet a sir árkáig tart, a dicsőségnek eljön a maga lombhullása, emlékeze­tünket eltöröli néhány esztendő, de ami halhatat­lan bennünk, a lélek és az erény, az megmarad örökre. Ez az erény teszi halhatatlanná a mi feje­delmünket. Rákóczi Ferencz hivő ember volt nem diva­tos értelemben, hanem a szó tökéletes értelemében. Hitt és imádkozott, nem beszélt, nem hegykélke- dett hitével, nem dühöngött, hanem cselekedett hite erejével. Vallomásainak minden lapja, énekei, franciaországi és rodostói bujdosásainak minden napja mutatja nemcsak, hogy hitt, hanem hogy cselekedeteivel tette elevenné, példaadóvá ezt a hitet, hogy egészen elmerült az Istenben. Csak ez fejti meg: a gondviselő és ítélő Istenbe vetett hite, tö. hetetlen erejét, elvhűségét, börtönében, vesztett csaták borulatában, nyugalmát a szörnyű balsors­ban, mely mindenéből kifosztotta. Hitéből sarjad reménysége, szeretete minden iránt, amin isteni vonás van, az emberek iránt legíöképen. Reménységét kihúzza túl a múlandó­ság határain, ez a reménység, halhatatlanságba virágzó reménység, szeretete pedig a mártírok lobogása. Rodostói lobogóján ez a mondat áll: Pro patria et libertate vincere aut móri — Matre Dei monstrahte viam — győzünk vagy meghalunk a hazáért és a szabadságért, amint Szűz Mária mu­tatja utunkat. Ez a jobbágyi hódolat, hősi bizoda- lom a Nagyasszony iránt, ez is erény, még pedig magyar szivek erénye. Füzzük ide a: egykorú vallomásokat: „A fejedelem igen becsületes, igazságos, őszinte, egy­szerű, rendkívül bátor és igen kegyes, istenfélő anélkül, hogy azt mutogatná vagy rejtegetné. Tit­kon sokat ad a szegényeknek és sok időt tölt imádságban.“ De „im uj sereg, uj roham, uj csata kél,“ nem az osztrák, nem a labanc bántja, hanem serege ugrik szerte, nemzete dob rá követ, becsü­letes lelke irtózik meg a nemzetét lealázó békétől, lángoló szive űzi bujdosásba kifosztottan, hitvese nélkül, gyermekei nélkül, idegen kenyérre harmincöt éves korában: Fuj már az őszi szél, . Sárgul a falevél Rád borul az nagy tél, Mikor semmi nem él. Én árva országom ! Azt hinnék abban az 1711. február 21-iki borulatban meg kell szakadnia ennek a szívnek !.. . De nem ! Virtus vulnere virescit — az erény sebekbe nyílik, sebek élesztik az erényt, csak a kínnal, fájdalommal acélozott erény az igazi erény, a mártírok erénye, ez a megdicsőülés. A mi feje­delmünknek az a meg hátralevő 24 év szerezte a megdicsőülést, a megnyugvást, önmaga legyőzését, az Istenben való elkerülést: a halhatatlanságot. * Tisztelt közönség! A halhatatlanok sirjokból is kiáltanak. A mi fejedelmünk azt kiáltja, ami a szécsényi országgyűlésen hófehér zászlóján tün­dökölt : Pressa resurgo, legyöznak, eltipornak, de én felkelek. Felkelek, hívom nemzetemet és eljön­nek előbb írásaimért. Újra felkelek és akkor Írnak, beszélnek, dalolni fognak rólam. Nagy vihar ült nemzetemen, újra szabadságért harcolt és én fel­keltem és titáni lelkemet leheltem belé. Felkelek újra és már haló poromat keresik, kincset keres­nek idegen föld kavicsaiban. Felkeltem és meg­találtak, aztán hazaszóllitottak, az átkot vissza­vonták, a király és a nemzet vezekeltek. Felkeltem és itthon vagyok, „itt nyugszom meg én már“ ! De ha valamikor a haza ellen, a nemzet szabadsága ellen támad lelketek, én újra felkelek: sújtok és büntetek, de evvel védlek és megdicsőitlek benneteket! A társadalom a tanítókért. Harminczezer ember forrong Magyarország gon. Harminczezer tanító követel tisztességes mun­kája után tisztességes fizetést, melyet immár 38 éve csak úgy mutogatnak ennek a számra és in- telligentiára nézve tekintélyes tábornak a hatalom emberi, mint egykor a Jehova mutatá Mózesnek a Nébó hegyéről az Ígéret föléjét. Ámde Magyarország harminczezer tanítója tor­kig van már az ígéretekkel. A mérték betelt és most alamizsna helyett fizetést követelnek, amely képzettségöknek, szakmabeli és társadalmi mun- kájoknak megfeleljen. Azt akarják, hogy szűnjék meg végje az a szégyenletes állapot, mely példát­lan a kulturállamokban, hogy a tanító anyagi ellá­tása igen sok esetben mesze alatta állanak, amit az életben olyanok élveznek, kik a népiskola ál­tal nyújtott szellemi kincsek után nyertek tanítóik­hoz mérten fényes jövedelmű hivatalt, hogy ne is szóljunk a középiskola négy, vagy nyolez osztá­lyát végzettekről, akiknek elöhaladása, tisztes meg­élhetése minden pályán jobban van biztosítva, mint a felettök vagy velők egy színvonalon álló tanítóé. A tanítók ez abnormis állapotok megváltoz­tatására mindent megtesznek, ami módjukban áll és ezzel sok van mondva. Minden újságolvasó tud­ja, hogy a napi sajtó elismerésre méltó módon küzd igazaikért, a mi szintén nagy fontosságú ténye­ző ebben a társadalmi forrongásban. Megtörténhetik azonban, hogy ezen intenzív küzdelem daczára az eredmény vagy egészen el­marad, vagy ha lesz is valami, a tanítók megint csak alamizsnát kapnak jogszerű fizetés-rendezés helyett. Mi lesz akkor? Ismeretes a közelmúlt politi­kai küzdelmeiből a passzív resistenczia. Erre he­lyezkedik a keserűség és a bizalmatlanság hatása alatt a tanítóság is. Elvégzi úgy amaga kötelessé­gét hogy fegyelmit ne lehessen a nyakába akasz­tani, de nem is tesz ám egyebet. És ki fogja ennek kárát vallaui első sorban? A társadalom s abban a szülők, kiknek gyerme­kei nem részesülhetnek többé a nevelés-oktatás oly mér'vü áldásaiban, aminöt a kor szelleme tőlük megkövetel. Szóval: a tanítóság napszámosi bér melleit robot munkát fog végezni. Adja Isten, hogy erre ne legyen szükség, ezt kívánja a haza és nemzetszeretetünk, de ha meg kell lennie, fájó szívvel bár, de ettől nem fogunk visszariadni. Hogy ez a szomorú jövő be ne következ­zék, a tanitóság küzdelmét magán a tanítóságon és a sajtón kívül egy harmadik tényezőnek is tá­mogatnia kell és ez a harmadik tényező maga a társadalom. Udvarhely megye törvényhatósága fényes pél­dát adott erre, midőn felirt az országgyűléshez a tanítói fizetések méltányos rendezése tárgyában. Tegye meg ezt minden törvényhatóság. Sőt tovább megyünk: tegyék meg a rendezett tanácsú váro­sok, a nagy-és kisközségek. Mert ha bár felirati joguk csak a törvényhatóságoknak van is, és a kérvényezési jogot megadta a törvéry mindenkinek. A tanító a társadalomban él, tehát a társa­dalom ismeri legjobban munkája értékét, a társa­dalom tudja legjobban, mily hitványul van azért fizetve, legnagyobb súllyal fog tehát a mérlegbe esni a most folyó országos küzdelemben, ha ma­ga a társadalom mozdul meg a: egész országban kérve követelve a tanítói fizetéseknek a kor kí­vánalmaihoz mért egyöntetű rendezését. Felsőbánya, 1906. november 17. Imre Károly, tanító. In eífigie. Nincs hypokrizis nélkül, a hogy a darabontok fegyelmivé változott kriminális ügyét tárgyalják. Már maga a Hent-féle javaslat hypok­rizis volt, a néppárt désaveujével vagy anélkül egyaránt, mert hiszen az eredeténél, törekvéseinél és összeköttetéseinél fogva legkonzervativebb par­lamenti csoportot, a néppártot olyan világítás­ban állította be, mintha ők volnának az egye­dül patentirozott kuruezok, a többi pedig And- rássytól Lengyel Zoltánig csupa szemenszedett opportunista labancz. De az igazságügyi bi­zottságban is, a koaliczió lapjaiban is hallottunk egy pár hamis hangot, olvastunk egy-két hypok- rizissel telt cikket. Forrása e bár jóhiszemű, de mégis megté­vesztő beszédeknek a nemzeti öntudat tulmagya- rázó kímélete, holott Magyarország művelt köz­véleménye bizonyára felül tud emelkedni azon a szemponton, hogy a darabontok valóságos fejvé­telét tekintse a mai viszonyok között a legneve­zetesebb nemzeti vívmánynak. Nincs mit szépíteni a dolgot, de ok sincs különös magyarázatokra. Vitán kivül áll, hogy a nemzet elégtétele teljes csak akkor lett volna, ha a képviselőház vád alá helyezi, a legfőbb bíróság elitéli a darabantokat s azok a legelsőtől a leg­utolsóig börtönre kerülnek. Ámde, ha a paktumot megkötötte a vezérlő-bizottság, ha a nemzet a májusi választáson szentesítette e kötést, állanunk is kell annak feltétételeit Polónyi igazságügy­miniszter találta el a bizottságban a legőszintébb hangot, a midőn egyenesen a király susceptibili- tását állította e kérdésben előtérbe; szoros alkot­mányjogi szempontból bizony nagy baj, hogy az uralkodó egyéni érzékenysége korlátot szab a nemzet akaratának, de a tényleges állapoton ez mit sem változtat. Elégedjünk meg tehát a kevesebbel, de ezt a kevesebbet azután használjuk ki a lehető leg­teljesebben. A képviselőházi elitélő határozat és annak országszerte a legnagyobb nyilvánossággal, plakát utján való közzététele hatalmas memento lesz mindenkinek ebben a hazában arra, hogy az árulókat soha el fiem felejti a nemzet. Mi csak azt kivánnók még e közhirrététel kiegészítéséül, hogy kapcsolatosan ez országos határozattal mind­azok a törvényhatóságok, amelyek ténylegesen el­szenvedték az abszolutizmus erőszakát, bélyegez­zék meg és ugyancsak plakát utján hozzák köz­tudomásra az ő saját külön hazaárulóik neveit is. A mint értesülünk, a képviselőházi határozat meg­hozatala után ily értelemben indítvány lesz ter­jesztve vármegyénk törvényhatósági bizottsága elé.

Next

/
Thumbnails
Contents